Megosztani az istenkapcsolat örömét – Gyermekoratóriumot adtak elő Dunaújvárosban

Az „Öt iskola, egy hang” találkozó a Dunaújvárosi Sándor Frigyes Alapfokú Művészeti Iskola, a Bicskei Prelúdium Alapfokú Művészeti Iskola, a Dunaújvárosi Móricz Zsigmond Általános Iskola, a Martonvásári Alapfokú Művészeti Iskola és a Martonvásári Beethoven Általános Iskola együttműködésében valósult meg.

A közönség először Vivaldi, Martha Mier, G. M. Rodriguez és Csuka Tímea műveiből hallhatott válogatást. A legkomolyabb felkészülést igénylő darab Bódi Árpád Gyermekoratórium című alkotása volt.

A szerző megosztotta, milyen hitélmények és motivációk voltak jelen a mű megírásakor, mit jelent számára a gyerekek istenkeresése, és miért tekint példaként Dohnányi Ernőre.

Bódi Árpád elmondta: „Isten és ember kapcsolata végtelenül személyes, de egy szakrális térben nemcsak Isten és egy ember van, hanem a többiek is, és szeretetből toleráljuk embertársaink istenkapcsolatának bensőségességét. Az oratórium-műfaj drámaisága miatt jobbnak látom, ha ez nem a templomi térhez kötődik, mert az ember így felszabadultabban fejezheti ki önmagát.

Amikor Istennel beszélgetünk, nem jó túl merev kereteket tartani, mert az őszintétlenséghez vezethet. Nem azt akarom megmutatni Istennek, hogy tudok viselkedni, ismerem a szakrális tér szabályait, hanem ki akarom fejezni magam, és ehhez egy intimebb térre van szükségem, ezért ennek a műnek az előadását kevésbé tudnám templomban elképzelni, hanem inkább színpadi térben.

Az első tétel különösen drámai folyamatot mutat be, amelyen számos ember átesik, de van, aki élete végéig nem tudja ezt az átalakulási folyamatot megélni. Legnagyobb drámáink nem a templomban zajlanak, hanem a templom falain kívül, amikor szabad akaratunk miatt magunkra vagyunk utalva. Nemcsak a templomban, hanem a külvilágban is meg kell tudnunk élni, hogy Istennel vagyunk. A műfaj tehát részben azért lett oratórium, mert nagyon személyes, így az embernek nem kell »viselkednie«, elrejtenie drámai érzelmeit.”

A hét tételből álló műből három hangzott el a koncerten. Ezekről a szerző elmondta: „A Hol vagy már? tétel kifejezetten erős belső feszültséget jelenít meg, amikor az ember úgy érzi, elveszik az életben, és haragszik Istenre, mert nem akar kapcsolatba lépni vele, holott éppen az ember nem fordul oda. Azután ez átalakul, és megjelenik egy fajta széles megnyugvás, mintha valami nagyon szép mese kezdődne.

A másik tétel, a Várakozás más oldalról közelít. Itt rádöbbenünk arra, hogy ezerféleképpen el tudunk jutni Istenhez. Lehet, hogy valaki csak kiabál, és amikor teljesen összetörik, akkor képes végre felemelni a fejét. Van, aki elmagányosodik, és a csendben jön rá, hogy nincs egyedül. A Várakozás erről is szól: csodálatos út, amikor az ember képes észlelni a környezetében lévő zajokat, színeket, formákat, majd rácsodálkozik, hogy Isten mindenben jelen van.

Az utolsó tétel, a Veled, Uram! olyan élményhez kapcsolódik, amelyben az ember nem valami hihetetlenül hatalmas, igazából nem megérthető végtelenként látja Istent, hanem olyan kapcsolatot fejez ki vele, amely erős és vidám, és az ember rájön, hogy Isten nevetni is tud. Ez játék, vidámság, felszabadultság – mindamellett, hogy Isten szentségét is átéli.”

A művet inspiráló élményeiről Bódi Árpád kiemelte: fontos volt számára a környezetében élő emberek hitét látni, de különösen az érintette meg, hogy a gyerekekben milyen felszabadultság, természetesség érezhető, amikor Istenről beszélnek, függetlenül attól, hogy hisznek-e benne, vagy sem. Úgy látja, nincs olyan gyerek, aki ne keresné Istent, még azok is beszélnek róla, akik nem vallásos közegben mozognak. „Én nem szégyellem, hogy hiszek Istenben, és nem foglalkoztatnak az embereknek a vallással kapcsolatos politikai gondolatai, hiszen az istenkapcsolat nem társadalmi vagy politikai, hanem személyes kapcsolat” – tette hozzá.

A hónapokon át tartó próbafolyamat közel 180 gyerek, tanár és a szülők közös munkáját igényelte. A három településről (Bicske, Dunaújváros, Martonvásár) mintegy negyven tanár dolgozott együtt. Bódi Árpád, aki a martonvásári művészeti iskola igazgatóhelyetteseként vett részt a projektben, az együttműködésről elmondta: „Végig azt éreztem, hogy Isten áldása van a folyamaton. Bármikor nehézség merült fel, mindenki nyugodt, szeretetteljes volt, jó szándékkal állt az ügy mögött. Az egész időszak alatt végig nagy szeretetet, elfogadást éreztem, rengeteg imát, támogatást kaptam, ami hihetetlenül felemelő volt, ahogy maga az előadás is.”

A darab keletkezésének körülményeiről a szerző megosztotta: az életét átalakító hitélményeit követően erős késztetést érzett, hogy tapasztalatát minél több embernek átadja.

A megélt istenkapcsolat öröm, és én ezt az örömöt szeretném megosztani. Ha mindezt a zene által fejezhetem ki, az pontosan azért szép, mert a zene megfoghatatlan. Ahogy az öröm és az istenkapcsolat is az.”

Elmondta még, hogy zeneszerzői képességeivel a praktikus mindennapokhoz, az őt körülvevő közeghez szeretne igazodni. „Miközben az országban, különösen Budapesten döbbenetesen magas színvonalú koncerteket lehet meghallgatni, tapasztalatom szerint a legnagyobb művészek koncertjeire leginkább a kevésbé tehetséges zenésztársaik és az értelmiség felső rétegei járnak. Így a mindennapi emberekhez nem tud eljutni sem egy művész mondanivalója, sem pedig egy viszonylag magas szintű zenei kultúra. Ezek az előadások megmaradnak a fényes koncerttermekben, és nem jutnak el sem a gyerekekhez, sem a szülőkhöz. Zeneszerzőként én azt az utat szeretném megmutatni, hogy nem feltétlenül a világ leghíresebb koncerttermei, a legnagyobb zenekarok vagy a leghíresebb előadóművészek számára kell írnunk, hanem olyan emberek számára, akik a zenét úgy »fogyasztják«, ahogy az ember sajtot vagy kenyeret eszik. Ha mindig ötcsillagos étteremben étkezünk, elfelejtjük a kenyér és a sajt ízét. Nagy példaképem ebben Dohnányi, Bartók vagy Kodály. Dohnányi több száz koncertet adott vidéken abban az időben, amikor már világhírű előadóművész volt. Napjainkban nem jellemző a híres művészekre, hogy a vidéket járják, akár 25 embernek játszva. A zeneszerzőkre sem ez a jellemző. Mindenki sikeres akar lenni, nem feltétlenül örömet szerezni, és ez nagy különbség.

A munkámban rengeteg mosolygós emberrel találkozom, és látom, hogy a gyerekek és a kollégák egy ilyen próbafolyamatban örömmel vannak jelen. Az én célom, hogy örömet szerezzek.”

Az oratórium hét tételéből a közönség most hármat hallhatott, de a távlati célok között szerepel a teljes mű előadása is, amelyre valószínűleg a következő tanévben kerül sor.

Szerző: Molnárné Horánszky Anna

Fotó: Ónodi Zoltán (Sándor Frigyes Zeneiskola)

Magyar Kurír