Megragadni a teremtett szépet – A Veszprémi Főegyházmegye művész papjainak alkotóműhelye

A városnak ez a része az itt folyó nagyszabású felújítási munkálatok miatt 2020 óta zárva volt a látogatók előtt, májusban azonban végre megnyitja kapuit több épület, sőt belső udvar és kert is, a Körmendy-házban, a Biró–Giczey-ház kiállítótereiben és az érseki palotában pedig tárlatok kapnak helyet. 

Ezek közül külön is említést érdemel az érseki palota előcsarnokában rendezettcímű kamarakiállítás, amely a Veszprémi Főegyházmegyében szolgáló művész papok alkotásaiból mutat be válogatást, hagyományteremtő szándékkal. Az elképzelések szerint az időközönként megrendezendő minitárlatok révén a közönség mélyrehatóbban is megismerheti majd a főegyházmegyében szolgálatot teljesítő papok művészi tevékenységét, s műveiken keresztül betekintést nyerhet a papi hivatások sokszínűségébe, szépségébe.

A mostani tárlat egy, az alkotókkal folytatott kerekasztal-beszélgetéssel nyílt meg, amelynek moderátora Leitner Veronika volt. A beszélgetés során felmerült kérdésekre őszintén és nyíltan válaszoltak a művészi vénával megáldott atyák. 

Az asztal körül Bacsa Dávid, a keszthelyi Kis Szent Teréz-bazilika káplánja, Meleg Sándor Máté pápai káplán, Pintér Tamás Piusz SMC nemesvámosi lelkész, Pályi Gábor pápakovácsi, valamint Szakács Péter révfülöpi plébános foglaltak helyet, de az alkotók névsorában olvashattuk Nagy Nándor Richárd devecseri és Stadler László Dezső balatonedericsi plébánosok, valamint Korzenszky Richárd OSB emeritus tihanyi perjel nevét is. 

A papokat a beszélgetés kezdetén Csernai Balázs egyetemi lelkész köszöntötte. „Mindannyiunk papi hivatásában ott rejlik Isten szépségének megmutatása, amit a legjobb tudásunk szerint meg is teszünk. Sokféle formában nyílik lehetőségünk erre, leginkább a liturgiában, de egészen különleges módokon is, például a művészet által. Akár fénykép, festmény, rajz vagy míves rózsafüzér készítésével, akár verssel vagy éppen modellezéssel közvetítjük az emberek felé a teremtett világ és Isten örök szépségét, az egyben evangelizáció is.”

Isten a káoszból rendet teremtett, amit a természet törvényeiben ma is felismerhetünk. Ennek a tökéletes rendnek – amit a bűnbeeséssel az ember megbontott – ma is érezzük fájó hiányát, s életünkben szüntelenül a harmóniáért küzdünk, ám e törekvésünk Isten nélkül biztos kudarcra van ítélve.

Az alkotással vélhetően ezt az eredendő rendet kutatja az ember, akár pap, akár sem;

s ahogyan az a kamarakiállításon helyet kapott munkákból is világossá válik, vannak az életben kitüntetett pillanatok, amikor az oly igen vágyott harmónia még ebben a megtört világban is fellelhető. A lelkipásztorok alkotásai megszólítanak és imádságra hívnak, az Isten művében rejlő szépség fel- és megismerésére késztetnek, emlékeztetnek a teremtett rendre és harmóniára, s főként hálaadásra szólítanak. 

A kiállításon szereplő alkotók közül a legfiatalabb Bacsa Dávid, aki az irodalom, a költészet mezsgyéjén éri tetten a Teremtőt. 2009-ben hozzálátott, hogy összegyűjtse és üres füzetekbe másolja a számára legkedvesebb verseket, s ekkor, a szövegekkel való foglalatoskodás hatására maga is írni kezdett. Verseinek központi témái jellemzően a nehezebb élethelyzetekben való eligazodás, a küzdelem a megpróbáltatásokkal, az út- és az istenkeresés. Két, magánkiadásban megjelent kötete a papságra készülése során, illetve a már megkezdett szolgálat ideje alatt született költeményeit tartalmazzák. A könyvek kiadására a tevékenységét ismerő hívek gyűjtötték össze a pénzt.

A magyar Galileán

A fák itt maradtak…
Már én vagyok idegen a tájnak,
mely felnevelt,
s nyújtotta hűvösét szobámnak,
mely már nem az otthonom.

Már nincs fészkem a földön,
csupán néhány állomás,
s a búcsú könnyét hagyom,
s kísér áldomás.

Bolyongok most már,
a magyar Galileán,
a Mestert követve
fészek fészek után
elérni a mennyet,
kivárni a percet,

s megélni újból
a találkozást.

Az ugyancsak fiatal káplán, Meleg Sándor Máté 2017 óta foglalkozik rajzolással, festéssel. Alkotásaihoz legszívesebben olajfestéket, olajpasztellt, akrilt, szénceruzát használ, s a művészi eljárások közül szívesen alkalmazza a pirográfiát is. Legkedvesebb témái közé tartozik a kéz, amely a gondoskodó, óvó szeretetet szimbóluma, valamint a természet, különösképpen a rózsamotívum.  Előszeretettel készít tájképeket, s alkotásain megkapó látványt nyújt egy-egy állat tekintete, amely hűséget, nyugalmat, békét közvetít a szemlélő felé. Máté atya szívesen foglalkozik gyerekekkel, szavai szerint különösen nagy élmény számára, amikor egy fiatal lélek a rajzolásban, a festésben rátalál az önkifejezés eszközére, s arra az örömre, amit akkor élhet át az ember, ha valami szépet hoz létre, mintegy alkotótársává válva Istennek. 

A Balatonfelvidékről érkezett Pintér Tamás Piusz SMC atya gyermekkora óta – vagy ahogyan ő fogalmaz, „mindig is” – az alkotás, a képzőművészet bűvkörében élt. Szimbolista látásmód jellemzi, főképp absztrakt művek kerülnek ki a keze alól. A mostani kiállításra akrilfestményeket hozott, főként a régebbi munkái közül. Pintér Tamás Piusz a festészet mellett szívesen foglalkozik szövéssel, textil-, illetve kerámiaalkotások készítésével is, technikáját különböző iskolák és képzések elvégzésével igyekezett fejleszteni az évek során.  Célja egyfelől az, hogy megjelenítse a békét, nyugalmat, ami közelebb vihet bennünket a tökéleteshez, másfelől pedig, hogy felrázza fásultságából az alkotást szemlélő embert.

A kerekasztal-beszélgetés megszólalói között volt Pályi Gábor pápakovácsi plébános is, aki igazán különleges műtárgyakkal jelent meg a kiálltáson. Ifjú kora óta szívesen foglalkozik készen vásárolható alkatrészekből, illetve maradék anyagokból – karton, műanyag – álló vasútmodellek készítésével. A mostani tárlaton egy kartonból megformált épület, egy mozdony és két hozzá kapcsolható vagon, valamint korábbi képzőművészeti alkotásai szerepelnek. Ha ideje engedi, fest vagy rajzol is a szabadidejében, s külön érdekesség, hogy gyűjti a bélyegeket. Egy következő kiállításnak talán ez is a témája lehet – mondta. A közönség Pályi Gábor egy rövid elbeszélését is megismerhette a tárlaton.

A kiállítást megnyitó beszélgetés Szakács Péter révfülöpi plébános bemutatkozásával zárult, aki 1999 óta foglalkozik fényképezéssel. Hobbija volt a fotózás, ami élete egy bizonyos pontján összekapcsolódott a hivatásával. „A dolog úgy indult, hogy veszprémi elöljáróim váratlanul megkértek, kezdjek el olaszul tanulni, mert valószínűleg Rómában kell majd folytatnom a tanulmányaimat. Mivel azelőtt soha nem jártam Olaszországban, a szüleimtől nemcsak olasz nyelvkönyveket kaptam, hanem egy egyszerűbb fényképezőgépet is, hogy megörökíthessem majd az emlékeimet, és megmutathassam nekik, amikor a szünidőben hazajövök. Kispaptársaim örömére – vagy olykor éppen bosszúságára – ez a fényképezőgép lett a társam az olaszországi tanulmányaim idején” – idézte fel a kezdeteket a plébános. 

„Rómában két tekercs filmet kattintottam el, a szemináriumi osztályfőnököm pedig javasolt »a szeminárium fotósa« közösségi szolgálatra. Ez komoly dolognak számított. Saját színes folyóiratunk volt (Periodico del Pontificio Seminario Romano Maggiore – Sursum Corda), amit magunk szerkesztettünk, és az archívumban is feldolgoztuk a szemináriumi képzés főbb eseményeit. A szolgálatban az elődöm egy felsőbb éves kispap, egy tanult fotós volt, fejlesztenem kellett hát a tudásomat. Autodidakta módon képeztem magam. Akkor még analóg gépeket használtunk, nem létezett digitális utómunka, de Olaszországban nem volt hiány kreativitásból. Kiderült például, hogy ha a szemináriumtól kapott Minolta gép objektívjére üveg előtétlencsét csavarok, majd némi színtelen gélt kenek rá, akkor érdekes fénytörések mutatkoznak az előhívott képeken. Kipróbáltuk azt is, hogyan lehet a fekete-fehér filmek színesfilmes eljárással történő előhívásával „szépia” hatást elérni, s egy képkockára több expozícióval készített fotókkal is kísérleteztünk. Ezeket az effekteket ma már persze szoftverek adják, de egészen más, ha manuálisan hozzuk létre őket.

A szemináriumi ünnepek, valamint az avatások és a szentelések hivatalos fényképezése mellett fontos volt számomra, hogy a hétköznapok erőforrásairól, az imádságról, az elmélkedésről is készüljenek képek, és megörökítsem a mindennapi munkát, szolgálatot is. Számos eseményen fotózhattam, a városmissziókon megismert egyszerű emberekről ugyanúgy készítettem képeket, mint a pápáról. Amikor az éves búcsúnkra eljött hozzánk Szent II. János Pál pápa, hivatalosan is megbíztak a fényképezésével. Szabadon mozoghattam a rendezvényen, együtt fotózhattam a Szentatya saját fotósaival, többek között a hazánkban is jól ismert Arturo Marival, aki fél évszázadon át dokumentálta a pápák életének eseményeit a L’Osservatore Romano fotós munkatársaként.”

Szakács Péter hazatérése után is megőrizte a fotózás iránti szenvedélyét. Napjainkban azonban elsősorban mobiltelefonnal örökíti meg azokat az értékes pillanatokat, amelyekben – szavaival szólva – tetten érhető Isten jelenléte. 

A kerekasztal-beszélgetésen részt vevő valamennyi alkotó egyetértett abban, hogy az alkotásra szánt idő és a lelkipásztori elfoglaltságok közötti egyensúly megtalálására és fenntartására ügyelni kell.

A papi szolgálat mellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy ha valaki tehetséget kapott, azzal el is kell majd számolnia, ha eljön az ideje.

A művészetben Isten alkotótársává válhat az ember. Az alkotás egyúttal kikapcsolódás is, amely azonban egyedül Isten társaságában és jelenlétében nyerhet értelmet, ahogyan a lelkipásztori szolgálat s végeredményben az egész élet is.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Lambert Attila   

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. május 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.