Megtaláltam a helyemet – Beszélgetés Tolonics Dániellel, a Karitász országos koordinátorával

– Hogyan és mikor került kapcsolatba a Katolikus Karitásszal?

– Szentendrén születtem, ott nőttem fel, nemrég költöztem be Budapestre. Jártam egyetemre, nyomdaipari mérnöknek tanultam, de nem fejeztem be, nyomdaipari mérnökasszisztens lettem. Sokáig más vonalon dolgoztam, egy nyomdaipari és csomagolástechnikai cégnél. Tavaly három hónapig önkénteskedtem a Karitásznál. Közben lehetőségem lett volna munkahelyváltásra, de nem éreztem a késztetést, hogy elvállaljam a szóba került állást. Ezért megkérdeztem, hogy van-e a Karitásznál lehetőség, és örömmel fogadtak.

– Ennyire megtetszett Önnek az önkénteskedés, az itteni légkör?

– Igen. Nagyon családias a hangulat, az ötleteimet is pozitívan fogadták, vagy ha valamelyik elképzelésem nem passzolt a Karitász profiljához, korrektül megmondták.

– Milyen ötletei voltak?

– Az autóflotta karbantartásában volt néhány meglátásom, és a Karitász vezetése megbízott azzal, vigyem fel az adatokat, hogy ne csússzunk el, se egy műszakival, se egy gumicserével, mert akkor a garanciát is bukhatjuk az autónál. Sikerült összeraknom egy rendszert, ami jelez a telefonomon, hogy mikor melyik autó menjen szervizbe.

– Mi késztette arra, hogy önkéntesnek jelentkezzen a karitásznál?

– Az előző munkahelyeimen gyakran éreztem valamiféle belső kényszert, hogy segítsek a bajba jutott, nehéz helyzetbe került embereknek, ezért kerestem meg a karitászt. A lényeg az volt, hogy név nélkül próbáljak segíteni, kerülve mindenféle magamutogatást, hogy én milyen jó ember vagyok. Ha adunk valamit, cserébe pedig köszönetet várunk el, az nem teljesen őszinte.

– Ön egyébként hívő?

– Anyukám katolikus hittantanár. Volt az életemben egy időszak, amikor nem gyakoroltam a hitemet. Itt a Karitásznál sem lenne kötelező, de pont a hitből merítek egy pici erőt, hogy a lehetőségeinkhez képest minél több emberhez eljussanak az adományok.

– Mióta tölti be a Karitász logisztikai és programkoordinátori tisztségét és mi a feladata?

– Tavaly augusztus óta. Feladatom, mint már említettem, a gépjárműflotta teljes szervizése, karbantartása, mellette a beérkező adományok logisztikája, hogy melyik raktárunkba kerüljenek. Ha élelmiszerek, folyamatosan kell figyelnünk a lejárati időre. Erre is lesz egy sokkal jobb rendszerünk a mostaninál. Amikor idekerültem, Sellyénél volt egy óriási vihar, ami hatalmas jégkárt okozott, akkor meg kellett szerveznem a fuvarokat, hogy ne menjen le és ne is jöjjön vissza üresen az autó, mert az kiesett pénz. Amennyire csak lehetséges, tegyük minél hatékonyabbá a Karitász munkáját, jussanak el minél gyorsabban az adományok a szükséget szenvedőkhöz azoktól az emberektől, akik azokat felajánlották.

– Feltételezem, hogy van külön számítógépes rendszer, ami jelzi azokat a helyeket, amelyeken különösen nagy szükség van a segítségre…

– Az egyházmegyei karitászok jelzik, hogy milyen igények vannak, ezeket mi feldolgozzuk, és ezek tükrében segítünk.

– Az orosz–ukrán háború miatt hazánkba menekült magyarok és ukránok segítése mennyiben igényel speciális módszereket?

– Valamilyen szinten mindenképpen, mert például az ukránok többnyire nem beszélnek magyarul, ezért mindenképpen szükség van tolmácsra, amiből viszont hiány van. Ezt megpróbáljuk orvosolni. A feladatunk onnantól kezdődik, hogy a menekültek átlépnek a határon, és Barabáson fogadjuk őket, az ottani közösségi házban, ott állíthattuk fel a segítségnyújtó pontot, ahová beköltöztünk. Ide átcsoportosítottuk a saját készleteinket is, van takaró, meleg ruha. Élelemmel, teával fogadtuk az érkezőket. A menekülteket innen vittük, visszük fel Budapestre, a BOK-csarnokban fogadják őket a Karitász vagy más segélyszervezet munkatársai, önkéntesei. A mi feladatunk az is, hogy egy picit próbáljuk tartani a hazájukból és otthonukból elmenekült, meggyötört emberekben az erőt, a reményt. Beszélgetünk is velük, honnan jöttek, mire van szükségük. A magyarokkal ez könnyebb, az ukránokkal nehezebb. A lakhatásban is segítjük őket, ha itt szeretnének maradni, ha pedig tovább akarnak menni, akkor az utazásukat is megszervezzük, segédkezünk nekik a szükséges papírok beszerzésében. Amennyire csak lehetséges, igyekszünk jobbá tenni az ittlétüket.

– A menekültek érthetően hatalmas traumaként élik meg otthonaik elvesztését. Mennyire nyílnak meg Önök előtt?

– Ez változó. Én főleg Budapesten vagyok, de többször is jártam már a határnál. Több embert hozunk fel, és úgy tapasztaltam, nagyon nagy a hála bennük. Megnyílnak, de csak egy bizonyos pontig. A magyarul tudók sokkal nyitottabbak, mint az ukránok, ők zárkózottak. Kevesebb adományt is fogadnak el, mert azt mondják, hogy azoknak, akik ezután jönnek, nagyobb szükségük lesz rá.

– Vannak személyes élményei, amelyek különösen megérintették?

– Barabásról jöttünk visszafelé, egy apa nélküli, ukrán csonka családot fuvaroztam. Hajnal egyre értünk a Nyugati pályaudvarra, ott nagyon flottul ment minden, tizenöt perc alatt kerítettek három szállást, ahová mehettek volna, azonnal jött a tolmács, nagyon hálás vagyok azoknak az önkénteseknek, akik ebben a különlegesen nehéz helyzetben is helytállnak. A hölgy, akit felhoztam, csak ukránul beszélt, én viszont nem értek ezen a nyelven. Kiszállt a kocsiból, mosolyogva odalépett hozzám, és megölelt hosszasan. Számomra ez hatalmas élmény volt, a hála őszinte kifejezése, ennél több nem kell.

– Amikor ilyen egészen rendkívüli helyzet áll elő, több tízezer menekült ellátása élelemmel, ruhával, tisztítószerrel, szállással, utaztatással, egyik napról a másikra ilyen sok önkéntes lesz?

– Az önkéntesek a háború kitörésének kezdetétől folyamatosan jöttek. Valójában a szervezés az, ami kicsit nehezebb, mert az önkéntesek egyszer-kétszer-háromszor jönnek, bár most sokkal aktívabbak. Monoton munkát végeznek Budapesten és a környékén, kiválogatják, rendszerezik azokat az adományokat, amelyek beérkeztek. Ezt mindenki el tudja végezni, de több dologra oda kell figyelni, így a lejárati időre, vagy arra, hogy sérült termékeket ne adjunk le, illetve hogy különböző területekre kerüljenek, mert más és más helyeken lesznek felhasználva. A legtöbb adomány tartós élelmiszerből van, ezeket megpróbáljuk olyan helyekre eljuttatni, ahol tudnak főzni, és ténylegesen fel tudják használni. Mostanra kicsit enyhült a helyzet, kevesebben jönnek, jobban oda tudunk figyelni az elszállásolt családokra, hogy feltölthessük a készleteket, ne a szállásadó pénztárcáját terhelje még ez is.

– Intézményekben vagy magánszemélyeknél szállásolják el a menekülteket?

– Igen, mindkét forma megvan.

– Amikor nincs menekültválság, milyen formái vannak a Karitász segítségnyújtásának?

– A hozzánk érkező nagyobb adományokat feldolgozzuk. Minden hónapban van egy országos értekezlet, amelyen a megyei karitászosok elmondják, hol mire van szükség. Megnézzük a készleteinket, és vagy mi visszük el a kért adományokat a megyei központokba, vagy ők jönnek el érte. Ha például építőanyagra van szükségük, akkor a közelükben lévő raktáraikba visszük el ezeket az anyagokat, a lényeg, hogy minél automatizáltabban működjön ez a dolog, hogy minél több emberhez eljusson a segítség. Ha szükséges, tűzifát is adunk az élelmiszer- és ruhacsomag mellett. Már említettem, hogy az érkezésem előtt két nappal volt egy pusztító vihar a baranyai Sellyén, házak dőltek össze. Rengeteg adomány érkezett, több tonna cserepet mozgattunk a kollégáinkkal és az önkénteseinkkel. Rendkívüli összefogást tapasztaltam.

– Csaknem egy éve tevékenykedik a Katolikus Karitásznál, rövid időn belül lett önkéntesből országos logisztikai és program koordinátor. Milyen tervei vannak hosszú távra?

– Úgy érzem, hogy megtaláltam a helyemet, nagyon-nagyon jól érzem magam itt. Pozitív kisugárzású csapatban dolgozhatok. Nem munkának tekintem az itteni működésemet, hanem olyan tevékenységnek, ami által talán jobbá tehetjük kicsivel a körülöttünk élő, szükséget szenvedő emberek életkörülményeit, hangulatát, reményt adhatunk nekik.

Az 1% felajánlásával és felhasználásával kapcsolatban további információkat találnak az egyszazalek.katolikus.hu weboldalon.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Nagy Lajosné

Magyar Kurír