Megteremteni a minimumot – Kárpátaljai hétköznapok a háború árnyékában egy önkéntes diák szemével

Kezdek mindent a legelejétől, az a biztos. 

Amikor 2022 februárjában kitört az orosz–ukrán háború, az első napokban én is elvicceltem a dolgot. Kis idő elteltével látszódott, hogy ez durva dolog. És ekkor nagyon tehetetlennek éreztem magam. Tenni akartam valamit, de nem tudtam, mit csináljak. Július elején botlottam bele egy körlevélbe, hogy önkénteseket keresnek Kárpátaljára, ahol egy nagy adomány raktárlogisztikai munkájában kellene segítség. Kis gondolkodás után jelentkeztem, mert valami extrával akartam a kötelező ötven óra közösségi szolgálatot ,,letudni”. Akkor még semmit nem tudtam arról, milyen a helyzet a határ túlsó oldalán.

Az első út: légiriadó szirénái…

Július végén kimentem egy szűk hétre. Így kerültem kapcsolatba a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálattal. Ekkor ismertem meg Schumicky Marist, akiről később kiderült, hogy az EKG-ban érettségizett 2009-ben. Ő a helyi önkéntes koordinátor. Csináltam, amit kellett, vezettem targoncát, teherautókkal segélyt szállítottunk, besegítettem a segélyosztásba. 

Ekkor szembesültem először a háború minden következményével. Hallottam a légiriadó szirénáiknak zúgását. Láttam apák nélkül élő családokat. Lelkileg felkavaró napok voltak. Kintlétem legelső napján eldöntöttem, hogy visszajövök! Azért, mert van feladat, mert lehet segíteni, és mert kell is.

A második út: barátságok alakulnak…

Augusztus közepén, amikor újra mentem, szóltam barátomnak, osztálytársamnak, Nagybányai-Nagy Balázsnak, jöjjön ő is. Azon a héten is hasonló önkéntes feladatokat bíztak ránk, mint az elsőn. Ekkorra alakult ki jó barátság köztem és az ott élők között. Szeptemberben, amikor itthon kezdődött a tanítás, tudtam, jó ideig nem mehetek segíteni, hiszen végzős diák vagyok. Előre kinéztem az őszi szünet hetét, hogy akkor lesz újra lehetőségem. Gyűjtöttem magam mellé embereket az osztályból.

A harmadik út: nincs áram…

Október 30-án délután négyen, Baráth Réka, Fodor Vazul, Balázs és jómagam nekiindultunk a határnak. A legelső reggelünkön, valamikor hat óra környékén, légiriadó ébresztett. Gondoltam, ha már fölébredtünk, akkor induljon is a nap, de… nem volt áram. Nem gondoltuk volna akkor, hogy kis idő múlva ez lesz ott a természetes: nincs áram! Ezen a héten már más feladatok is megtaláltak minket. A helyi férfiak vagy elmenekültek a kötelező katonai szolgálat elől, vagy bujkálnak, ezért szakemberhiány van. Amikor Vazul említette, hogy ért az elektromossághoz, nagyon örültek, mert a környéken a sok áramszünet miatt tönkrementek az elektronikai berendezések. Villanyt szereltünk hát a beregszászi Fedák Sári Színházban, próbáltuk a működéshez szükséges, minimális feltételeket megteremteni.

Furcsa volt megtapasztalni, hogy a fronttól több száz kilométerre is jelentkeznek olyan problémák, hogy nincs áram, nincs víz, nincs fűtés: nincs meg mindaz, amit mi a 21. században természetesnek veszünk, mert nélkülözhetetlen az alapkényelmünkhöz. És ez még csak az előjele volt annak, hogy hamarosan Kárpátalján is hatalmas probléma lesz, hiszen közelít a tél, jön a hideg és a sötétség.

A negyedik út: nincsenek kiszűrődő fények…

Decemberben, amikor három napra mentem segíteni abban, hogy generátorokat tudjunk rákötni az épületekre – hiszen legalább a legalapvetőbb eszközöknek üzemelniük kell –, már naponta csak egy-két órát volt hálózati áram. Abban a néhány napban próbáltuk megteremteni annak a lehetőségét, hogy egy épülő gyermekfogorvosi rendelő két betápláláson keresztül is működhessen. Este az utcákon úgy jártunk, hogy közvilágítás se volt, még ablakokból kiszűrődő fények sem látszódtak.

Az ötödik út: segítség kell…

A 2023-as évet is Kárpátalján kezdtük Vazullal. Január 2-án indultunk, öt napot töltöttünk ott, és amit a fogorvosi rendelőben decemberben elkezdtünk, sikerült befejeznünk. Beépítettünk mintegy kétszáz méternyi vezetéket, tizennégy biztosítékot, egy fáziskapcsolót és megannyi szükséges apróságot.

Ukrajnában nagyon nagy probléma, hogy a műszaki boltok áruellátása is akadozik, sőt gyakran egyáltalán nem lehet megkapni alapvető anyagokat, amelyek a szereléshez kellenek. Volt, amit Magyarországon kellett megvenni és a hátunkon átcipelve odavinni, így tudtuk csak beszerelni.

Kárpátalján most ahhoz, hogy az emberek élhessék hétköznapi életüket, segítség kell.

Szöveg és fotó:  Pálinkás Bertalan (Egyetemi Katolikus Gimnázium, 12.D)

Magyar Kurír