Megtérés, misszió és irgalmasság – Leó pápa három nagykáptalan tagjait fogadta

A Szentatya mindegyik közösséget eredeti karizmájának újra megbecsülésére hívta, és a zsinati tanítás jegyében kérte tőlük, hogy „a szemlélődő imájukat kössék össze az apostoli szeretettel, mellyel a Megváltó művéhez csatlakoznak és Isten országát terjesztik”. 

Kontempláció és apostoli szeretet

„Béke legyen veletek!” – köszöntötte a Szentatya a Konzisztórium teremben összegyűlt vendégeket, külön kiemelve az egyes káptalanokon most megválasztott új legfőbb rendi elöljárókat, és kérte: „imádkozzunk az Úrhoz a rendi közösségekért és minden megszentelt személyért, hogy bármely szerzetes intézmény tagjai – mindenekelőtt és egyedül Istent keresvén – a kontemplációt, mellyel szívvel-lélekkel hozzá kapcsolódnak, kössék össze az apostoli szeretettel, mellyel a Megváltó művéhez csatlakoznak és Isten országát akarják terjeszteni” – idézett Leó pápa a II. Vatikáni Zsinat Perfectae caritatis kezdetű konstitúciójából.

A pápa rámutatott: a jelenlévők három karizmatikus valóságot képviselnek, amelyek az Egyház történelmének különböző időszakaiban születtek, különböző jellegű szükségletekre adott válaszként, ám mindig egyesülve és egymást kiegészítve Krisztus misztikus Testének harmonikus szépségében.

Maradjunk a megtérés állandó útján!

Leó pápa a jelenlévők közül először a legrégebbi alapítású közösség, Szent Ferenc harmadrendjének jelen lévő ötven tagjához fordult. A közösség történelme Szent Ferencig nyúlik vissza, és V. Miklós pápa emelte rend rangjára 1447-ben kelt bullájával.

A ferences harmadrendiek 113. nagykáptalanján a közös élet, a képzés és a hivatások témáit tárgyalják, melyek Isten nagy családjának egészét érintik. Fontos azonban, hogy a káptalani találkozó mottójában jelzett fogalomnak megfelelően minezzel a „bűnbánati” karizma fényében foglalkozzanak. Ez ugyanis arra emlékeztet bennünket, hogy – Szent Ferenc szavaival élve –

csakis a megtérés állandó útján tudjuk testvéreinknek „a mi Urunk, Jézus Krisztus illatos szavait” felajánlani (Első levél a hívekhez, 19)

– emlékeztetett Leó pápa.

Maradunk hűek az apostoli igehirdetés egyszerűségéhez!

Beszéde középső részében Leó pápa az Afrikai Missziós Társulat nagykáptalanjának kilencven tagból álló közösségéhez szólt, A társulatot 1856. december 8-án alapította Isten Szolgája Melchior de Marion Brésillac püspök. Története jól tanúskodik erről az igazságról: a misszióhoz való hűség – valójában azáltal, hogy idővel ezernyi nehézséget leküzdöttek a közösségeiken belül és kívül – lehetővé tette számukra, hogy növekedjenek, sőt a megpróbáltatásokból alkalmat és inspirációt merítve új apostoli horizontok felé induljanak Afrikában, majd a világ más részein. Ebben a tekintetben nagyszerű az alapító által rájuk hagyott buzdítás, hogy igehirdetéseikben maradjanak hűek az apostoli igehirdetés egyszerűségéhez, ugyanakkor mindig legyenek készek a „kereszt dőreségét” elfogadni, ahogy azt Pál apostol nevezi az első korinthusi levelében (1Kor 1,17–25). Maradjanak egyszerűek és nyugodtak, még a világ értetlenségével és gúnyjával szemben is.

Hogy üressé ne váljunk és el ne merüljünk, bocsássunk meg!

Végül Leó pápa a legújabban alapított közösség, a Vigasztaló Szolgái rend 25 fős csoportját köszöntötte. Ők annak a Léleknek a szolgái, aki a keresztség ajándéka által bennünk lakozik (vö. Róm 8,9), és aki meggyógyítja, „quod est saucium”, azaz ami megsebesült bennünk – ahogyan azt néhány nap múlva a pünkösdi szekvenciában énekeljük.

A gyógyító Lélek szolgái: ez volt Gerald Fitzgerald atya kívánsága, aki 1942-ben elindította a társulat munkáját a nehéz helyzetben lévő papok gondozására, „Pro Christo sacerdote” – Krisztus papjáért, ahogy a nagykáptalan mottója is jelzi. Azóta a világ különböző részein végzik alázatos, türelmes, tapintatos és diszkrét szolgálatukat a mélyen sérült emberek közelében, olyan terápiás utakat kínálva számukra, amelyek az egyszerű és intenzív lelki, személyes és közösségi életet magasan képzett szakmai segítséggel ötvözik, a szükségleteknek megfelelően tagoltan.

A Vigasztaló Szolgái jelenléte egy fontos dologra is emlékeztet bennünket: nevezetesen arra, hogy mindannyian – bár arra vagyunk hivatottak, hogy testvéreink számára Krisztusnak, a lelkek orvosának segítői legyünk (vö. Lk 5,31–32) – elsősorban betegek vagyunk, akik maguk is gyógyulásra szorulnak. Ahogy Szent Ágoston mondja, egy bárka képét használva: mindnyájunkban „ebben az életben mintegy halandóságunknak és gyarlóságunknak megfelelő repedések vannak, amelyeken keresztül ennek a kornak a hullámain belép a bűn”. A hippói szent püspök pedig gyógyírt is javasol a bajra: „Hogy üressé ne váljunk és el ne merüljünk”, bocsássunk meg, hogy mindenütt, „plébániáinkon, közösségeinkben, egyesületeinkben és mozgalmainkban, egyszóval mindenütt, ahol keresztények vannak, bárki megtalálhassa az irgalmasság oázisát”.

Köszönjük a látogatást – szólt végül minden jelenlévőhöz XIV. Leó pápa –, amely ma itt az Egyházat szépségének három fénylő dimenziójában mutatja meg nekünk, amelyek a megtérés iránti elkötelezettség, a misszió lelkesedése és az irgalmasság melegsége.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír