Megtisztító üzenetek – Vecsei H. Miklós Semmelweisről és sorsszerű megélésekről

Ezt a sort gazdagítja Koltai Lajos – október 23-án New Yorkban, majd Los Angelesben bemutatott – Semmelweis című filmje, amelyet november 30-ától játszanak a hazai mozikban. A főszereplővel, Vecsei H. Miklóssal átélésről és az egymást átjáró, megtartó hivatásokról beszélgettünk. 

– Semmelweis figurája, sorsa a mai napig foglalkoztatja a művészeket is; nemcsak itthon, hanem nemzetközi szinten is. Mit gondol, mi az oka ennek az időről időre fellángoló érdeklődésnek?  

– Egy művésznek szerintem az a feladata, hogy állandó reflexióban éljen. Hogy reflektáljon magára, a hiányokra és az őt körülvevő világra. Ez az állandó reflexió pedig újra és újra kérdések elé állítja, amelyeket a művészete nyelvén igyekszik megválaszolni. Amikor a válaszok után kutatunk, akkor azt az anyagot, történelmi pillanatot, tekintetet, színt, hangot keressük, ami a legpontosabb. Így fordulhat elő, hogy akár kétezer évvel korábban hangozhatott el a válasz egy ma feltett kérdésre. Semmelweiset életének fordulatos és tragikus története, valamint jellemének komplexitása teszi sokféle művész „válaszává” vagy keresésének, kifejezésének tárgyává. Ebben a folyamatban én kivételesen nem alkotóként voltam jelen, hanem úgymond megkaptam a szerepet. Fordítva kellett gondolkoznom róla. Meg kellett találnom, mi az a lelkem mélyén lévő kérdés, amire ő lesz a válasz.

Onnan indultam ki, hogy ő alárendelte az életét annak az igazságnak, amit megsejtett. Engem ez érdekelt. Milyen az, amikor a kérdés fontosabbá válik az életünknél?

Lehet-e egészségesnek, épnek maradni egy ilyen „kapcsolatban”? Maga marad-e az ember, ha feladja élete természetes folyását?

– A feldolgozások többsége a görög sorstragédiák felől közelítette meg az alakját. Semmelweis a mogorva, magának való orvos, aki haragban van a világgal, sziszifuszi küzdelmet folytat az igazáért, ő a meg nem értett, gyorsan idősödő tudós ember, aki végül elmeszanatóriumba kerülve bizonytalan körülmények között hal meg…

– Ebben a filmben a szó szoros értelmében vett semmelweisi tragédia, az utolsó évtized hanyatlása nem jelenik meg. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy a jelenlétemből valamiképpen érezhető legyen, egy olyan emberről van szó, aki a későbbiekben megtörik. 1847-ben járunk, a bécsi forradalom előtt pár hónappal, a bécsi klinikán. Egy Semmelweis nevű fiatal magyar orvos megsejti, hogy a gyermekágyi láznak nevezett kórt valójában orvosi hiba okozza, ezért nyomozásba kezd. Kosztümös, orvostudományi krimiként is felfoghatnánk a filmet, ez is volt a munkacíme: A láthatatlan gyilkos. Én magam is úgy kezdtem neki a forgatásnak, mintha egy nyomozást folytatnék, de

amikor a szülőszobai jelenetekhez értünk, és a karomban tarthattam pár hetes csecsemőket, láttam őket az édesanyjukkal, összemosolyoghattam velük és megnyugtathattam őket, akkor értettem meg, hogy miről is szólt Semmelweis harca.

– Úgy tudom, Koltai Lajos célja az is volt ezzel a filmmel, hogy közelebb hozza, megérthetőbbé tegye Semmelweis összetett figuráját. 

– A film végén elhangzik egy mondat: „Igazságot kell szolgáltatni Semmelweisnek.” Én úgy éltem meg Koltai tanár úr jelenlétét a forgatáson, hogy ez hajtja őt, és az instrukciói is efelé tereltek. Persze könnyű ezt félreérteni, és ezáltal szentfazéknak ábrázolni a karaktert. Az a tapasztalatom, hogy a szereplőkhöz a hibáinkon és a gyarlóságainkon keresztül tudunk a legjobban kapcsolódni. Ezért is volt különösen fontos számomra, hogy Semmelweis minél komplexebb jellemként jelenhessen meg, természetesen a forgatókönyv adta kereteken belül. Szerettem volna hitelesen átadni, ami vele történt, és már az első forgatási napok után kiderült, hogy a feladatom magányos közdelem lesz: meg kell vívnom magamban az ő harcát. Szerencsés eset, amikor a rendező és a színész gondolatokkal és a jelenlétükkel is inspirálják egymást. Koltai tanár úr esetében ez így volt. Ő olyan mélységet és benső tisztaságot hordoz, ami nagyon ritka és figyelemre méltó. Nemcsak Semmelweis miatt és a stáb kedvéért szerettem volna megcsinálni ezt a filmet, hanem mindenekelőtt rá gondolva, neki szánva, hogy azt láthassa viszont a vásznon, amit elgondolt.

– Tudott arról, hogy időközben már tervben volt egy másik Semmelweis-film is?  

– Majdnem egy évre rá, hogy megkaptam a szerepet, az utolsó forgatási héten derült ki számomra, hogy előkészületben volt egy másik film is. Igaz, az Semmelweis életének egy egészen más időszakáról szólt volna. Nagy fájdalmam volt ez a felismerés, ugyanis azt a filmtervet Gárdos Péter jegyezte, akit nagyon tisztelek, fontos művésznek, gondolkodónak tartom, és barátként tekintek rá. Ha korábban tudom meg, biztosan megkérdeztem volna, hogy elvállalhatom-e ezt a szerepet. Őt és producereket is megkerestem, hogy megtudjam, pontosan mi történt, és milyen sorrendben. Jó érzés volt beszélni Gárdossal, aki elmondta, ő miként élte meg mindezt. Sok év alatt rendkívüli tudásra tett szert Semmelweisszel kapcsolatban, így nagy kár, hogy ki lett hagyva. Rossz érzéssel töltenek el ezek a kellemetlen, tisztának nem mondható hazai közjátékok. Koltai tanár úr viszont Maruszki Balázs forgatókönyvének filmre vitelére kapott felkérést, amit ő szeretettel elfogadott, felkészült belőle és nagyszerűen megvalósította. Abban bízom, hogy a film minőségi lesz és igaz, s ez talán teret nyithat Gárdos Péter filmtervének is, afféle folytatásként. Szép lenne, ha így varródhatna el ez a szál. 

– Koltai Lajos kérte fel a főszerepre. Hogyan készült rá, illetve mennyire sikerült azonosulnia Semmelweis karakterével?  

– Ez volt az első nagyobb filmszerepem. Bizonyára azért is, mert nem szeretek castingokra járni. Nekem hosszú hetek, hónapok kellenek ahhoz, hogy át tudjak lényegülni valakivé. Már az egyetem végén világos volt számomra, hogy képtelen vagyok öt perc alatt felkészülni egy szerepre és egy vállfával eljátszani azt, ahogyan ez a castingokon szokás. Engem eleve a színház vonzott. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy Koltai tanár úr azzal keresett meg: rám gondolt Semmelweis kapcsán. Felajánlotta, töltsünk el együtt néhány hetet, beszélgessünk sokat, nézzük meg, mit tudunk kihozni ebből. Nem ismertem pontosan azt, hogy egy filmes milyen hatásvággyal áll az alkotáshoz. A színházban immár tizenhárom éve érzem, hogy miért csinálom; tudom, hogy az adott darabbal mit és kiknek szeretnék üzenni. Most tulajdonképpen utólag kellett megfogalmaznom a filmmel kapcsolatos vágyaimat, azt, hogy milyen hatásnak örülnék. Édesapa leszek. Először követhetem végig, hogy egy szülésre készülő nő, egy leendő édesanya milyen stációkon megy keresztül.

Azt is látom, hogyan áll hozzá a magyar egészségügy. Vannak dolgok, amik érthetetlenek, és mindenképpen társadalmi megvitatást igényelnének. Ilyen téma a szülészorvos kiválasztásának, kiválaszthatóságának kérdése, ugyanis ma egy, az állami egészségügy keretei között szülő nő a szülés pillanatáig nem tudja, ki áll majd mellette, ki fogja a kezét, ki segíti világra hozni a kisbabáját. Ez számomra nonszensz és fájdalmas.

Örülnék, ha a film hatására például erről a kiszolgáltatottságról is elindulhatna egy eszmecsere. Talán a különböző területeket képviselő döntéshozókat is inspirálja majd.

Ahhoz, hogy komolyan tudjam venni a pályámat, a szerepeimet, szükség van visszacsatolásokra. Remélem, hogy a filmnek lesznek ilyen „váratlan” visszahatásai is.

– Mennyiben volt más, nehezebb vagy könnyebb a mozifilmes szereplés a színpadinál?

– Sokféleképpen lehet játszani. Egy színdarabban fellépve az ember megtapasztalja, hogy a színésztársai eltérő technikákat alkalmaznak. Van, aki az átélés művészetét gyakorolja, más inkább az illusztrálásét, és mindkettőnek megvan a maga igazsága. A színházban az érzelmi hullámvasúton végigjárjuk a darabot. Egy film azonban nem „lineárisan” készül, ott teljesen más a helyzet. Mi az első napon az utolsó jelenetet forgattuk le. Ez esetben nem is az a fő probléma, hogy nem élted végig a történéseket, hanem az, hogy nem tudod pontosan, mire ideér, hol kellene tartania a karakterednek. Ha újraforgathatnánk a Semmelweis-filmet, akkor ennek ismeretében például ezt a bizonyos jelenetet ma már hidegebbre, kiégettebbre venném.

Inspirálóak voltak a közreműködők is. Mindenki sokat készült a szerepére, így valamennyien „bejárt úttal” érkeztünk a forgatásra. Ezt pedig nem beszélgetések során, szavakkal mutatod be a rendezőnek, hanem a játékoddal. Koltai tanár úr nem szabta meg, hogy mit játsszunk, hanem erre a saját útra jelzett vissza, támogatta, jóváhagyta azt, vagy szükség esetén kicsit más irányba terelt. Mesterként volt jelen, ami a leghálásabb helyzet egy színésznek.

Óriási, több száz fős stáb dolgozott velünk mindennap. Nagyon sok emberen múlik egy film sikere. Aki nem ismeri ezt a világot, talán el sem hinné, mennyien állnak a kamera mögött akkor is, amikor mondjuk a képen egyedül vagyok egy négy négyzetméteres, sötét, gyertyafényes szobában. Forog a kamera, és mindenki síri csendben, rezzenéstelenül figyel. Ahhoz, hogy át tudd adni a szíved-lelked mélyét, nagy benső emberi és morális biztonságra van szükség. Koltai tanár úr pedig ezt a fajta több száz főre szóló biztonságot tudta megadni nekünk. A szülőszobai jeleneteket forgatva értettem meg igazán a Semmelweis-jelenség lényegét: itt nem egy betegség legyőzéséről volt szó, hanem anyák és gyermekek életét kellett megmentenie. Ő minden egyes szülésnél azt a két embert, az anyát és a gyermekét szerette a világon a legjobban. És újra meg újra elvesztette őket! Aztán megsejtette, hogy a saját hibájából. Gondoljunk bele: elveszteni azokat, akiket a legjobban szeretünk, ráadásul a saját hibánkból, tehetetlenül, hiszen még az okát sem tudjuk… Nincs ennél pokolibb érzés. Az Újszövetség legmegrendítőbb pillanatai, amikor Jézus kérdez, és nincs válasz. Megértjük, hogy

a válasz nélkül hagyott kérdés olyan útra indíthat, ami a teljes sötétség. Az egész nagyszombat erről szól.

Mindezt pedig színészileg végigélni óriási teher. De jó érzés tudni, hogy akik körülvesznek, fogják a kezem, és nem hagynak leesni.   

– Köztudott, mennyire szereti az irodalmat, amit nem csak élőszóban és a színpadon népszerűsít. Töretlen a sikere a köztéri könyvautomatákból beszerezhető sorozatuknak. Hol tart most ez, illetve mi jelenik meg a közeljövőben e zsebkönyv formában?

– A POKET-et 2018-ban indítottuk, országszerte harminc automatánk van, és a legnagyobb vágyálmunk, hogy támogatással eljussunk valahogyan a határokon túlra is. Már a hetvenedik címnél tartunk. Büszke vagyok a legutóbbi kötetre; Lackfi János a Keresgélők imakönyvét kifejezetten nekünk írta. Caravaggio terminal címmel készülünk Visky András összegyűjtött drámáinak kiadására, és örömömre nálunk fog megjelenni Háy János új kötete is, ami egy vietnámi útirajzba csomagolt országreflexió, az ő saját festményeivel illusztrálva.   

– Folyamatosan alkot, ír, rendez, szervez, de mostanában mintha jóval kevesebbet szerepelne színpadon.

– A Hamletet játszom Kolozsváron, és a Mondjad, Atikám! továbbra is megy a Pesti Színházban. Idén mutattuk be Szabó Balázzsal és Ratkóczi Hubával a Cseh Tamás-emlékestünket. A Füst a szemében huszonöt dalt tartalmaz Cseh Tamás történeteivel kiegészítve, az ő újbóli megtérésére való kifutással. Ez az előadás a Semmelweis-film forgatása idején formálódott, és sokat segített abban, hogy tartsam magamban a lelket. Január 5-én a Budapest Kongresszusi Központban lesz ebből egy nagyszabású előadás; Bereményi Géza is fellép majd velünk.  A hagyományos színházi formákban kicsit megingott a bizalmam.

Régen a színház jól tudott reagálni a globális történésekre; most annyira felgyorsult minden, hogy mire bepróbálunk valamit, addigra már máshol jár a világ. Azt hiszem, a színházban most van csak igazán szükség a téren és időn kívül álló metafizikai témákra.

A mai színházi formák azonban nem igazán alkalmasak erre, a pontosság eléréséért ezért mostanság leginkább formakeresésben vagyok. Témáim vannak. Két évet töltöttem el a kodályi és bartóki életművel, ami nagy élmény volt, és így a zenébe, a Kodály-módszerbe is jobban beleáshattam magam. Érzem, hogy most reagálnunk kell a gázai eseményekre. Ha már az ember nem mehet oda ápolónak vagy szociális munkásnak, akkor el kell vinnie a lelkét. Folyamatosan követem a híreket, nézem a fotókat, videókat, olvasom a cikkeket, próbálom megérteni, mi az üzenete ennek, és nekem mi a feladatom vele. Rátaláltam Radnótira. A második világháború kitörésével furcsa, groteszk módon, de az is lehet, hogy egyszerűen csak az emberségéből fakadóan valami új, másfajta tartást nyert azokban az embert próbáló időkben. Izgalmas olvasni, hogyan változtak a versei, levelei, naplóbejegyzései 1939-ben. Most azt kutatom, hogy egy olyan határhelyzetben, mint amilyen egy háború, minek van itt az ideje az ember életében. Vagyis Radnóti életművén keresztül vizsgálom a háborút és az időt.

– Hogyan képzeli el ezt a történésekre folytonosan reflektáló, spirituálisan is hatékony, újfajta színházat?   

– A formakeresésemben erősen inspirál Pilinszky. Idén év elején alakítottam egy QJÚB nevű társulást, amelynek megszületése az egyik nagy esszéjére, a Beszélgetésekre reflektál. Ahogy Pilinszky írja: „Ha (…) egy valóban új színházra gondolok: mintaképem a katolikus szentmise. A papok csillagmozgása, a ministránsok gyerekes fegyelme és maguk a szépen hímzett ruhák. Egyszóval: az a tiszta ellentmondás, amivel egyedül lehetséges a világ talán legvéresebb drámáját fölidézni.” Pilinszky a mai világra vonatkozóan is legitimizálja a szakrális színházat, amely fogalmat hallva a szakmában ma bizonyára sokan nevetnének, mosolyognának, szánakoznának. Pedig rendkívül erős üzenete van, főleg azért, mert az én generációmhoz tartozók többsége elvesztette a templomba járás valódi áhítatát és kegyelmét. Köztük én magam is. Ugyanakkor nagy szükségem lenne a szertartásokra. Ez a szükség hívta életre A kocka kibontása című koncertszínházi előadásunkat, amely hatásában komplex és végtelenül súlyos. Ugyanezzel a csapattal most továbbmennénk a háború témájának „szemlélődő” feldolgozásában. Egyfajta minta számomra a For Sama című 2019-es Oscar-díjas dokumentumfilm, amelyben egy várandós nő Aleppót járva kézikamerával vette fel a szíriai háború borzalmait. Van ebben egy lerobbant kórházban felvett jelenet: egy elhunyt anyuka halottnak tűnő, hófehér, sápadt csecsemőjét két fiatal orvos hosszú perceken át tartó küzdelemmel életre kelti. Olyan pillanat ez, amiről nagyon nehéz beszélnem, de azt érzem, hogy jóvá tesz jóvátehetetlennek tűnő dolgokat, akár olyanokat is, amelyek már megtörténtek. Radnóti kapcsán is ezt a pillanatot szeretnénk megtalálni.

– Sokféle hatás érte. Nem mondom, hogy komolyabb lett, mert mindig is az volt. De valójában hogy érzi magát mostanában? 

– Kerek az életem, harmonikus, békés, alapvetően boldog vagyok, de a szakmám velejárója, hogy a lelkemet mélyen lent kell tartani. Az emberek többsége, ha sebet szerez vagy traumája van, próbál kigyógyulni belőle, megszabadulni tőle. Nekem ki kell élesítenem ezeket, meg kell jegyeznem és őriznem őket. Ahogy telnek az évek, természetesen én is egyre több mindent hordozok a szívemben. Minél mélyebb egy történet, mint amilyen például Semmelweisé volt, annál inkább szükségem van azokra, akik ismerik a lelkemet és megtartanak. Emlékszem, hogy Semmelweis-jelmezben az öltözőkocsiban Cseh Tamás reflexióit olvastam, és folytak a könnyeim. Úgy kezdődik, hogy megtudja, tüdőrákja van. Mint írta, nem azért meséli el az életét, hogy feloldozást kapjon, hanem hogy rálásson. Szeretné kimondani azt, amit addig soha. Halálos betegen nem akarja felmenteni magát, de szeretne megtisztulni. Sok időt töltve egy karakterrel, Semmelweis vagy épp Cseh Tamás sorsa óhatatlanul is a sajátoddá válik. A legnehezebb ilyen sorshordozás a pályámon Miskin herceg „megélése” volt, amikor A félkegyelműben játszottam.

Az ő szenvedéseik az én szenvedéseim lesznek. De ezekkel együtt az álmaikat is megkapom.

Szerintem ez a színészet lényege, ha igazán komolyan vesszük. És ez végeredményben gyönyörű és konkrét érzés. Egy kapu, amin belépsz. Istenélménynek is tűnhet. Valóságos és mindig jelen idejű.

Fotó: Merényi Zita  

Pallós Tamás, Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.