Megtört hang – Az új Maria Callas-filmről

De mégis, mit tehet a művész, ha legfőbb munkaeszközétől megfosztatik? Ez a dilemmája Pablo Larraín legújabb, Maria Callas utolsó időszakáról szóló filmjének, s a vásznon hármas küzdelmet kísérhetünk figyelemmel: a főszereplőét, az őt alakító színészét és a csodált életmű titkát megragadni vágyó rendezőét.

Pedig a nyitójelenet nem is lehetne banálisabb: egy párizsi lakás pazar (ám kissé ódivatú) ízléssel berendezett nappaliját látjuk, a komornyik és a szolgálólány halkan szót vált egymással, majd hivatalos szervek szürke figurái vonulnak föl a szőnyegen. Nem kétséges, valami szokatlan történt, de hogy pontosan micsoda, az majd csak a fináléban derül ki. Addig– legalábbis eleinte – meg kell elégednünk a hétköznapi rutincselekvések egyhangúságával. A díva (Angelina Jolie) felkel, elrendezi toalettjét, bekap pár gyógyszert, és kinn a konyhában énekel egyet a rántottát sütő szobalánynak. Leírva mindez végtelenül banálisnak hat, Larraín mégis képes költészetet varázsolni belőle, valamint apró utalásokkal felépíteni hősnője összetett, mélyen ellentmondásos jellemét.

A színpadtól évek óta visszavonult, kórosan sovány, gyógyszerfüggő Callas alakja remek forrása lehetne a tragikusan megtört, önmagát kereső művész elcsépelt portréjának, filmünk azonban elegánsan lebegteti meg Callas vélhető tébolyát, emellett bemutatja a nagyvilági díva álarca mögötti kisszerű kétségbeesést, s végső soron azt a küzdelmet, melyet látszólag megtört hangja, valójában azonban művészi integritása visszaszerzéséért folytat. A Callas múltbeli nagy szerepeit megidéző, álomszerű operabetétekkel párosulva ez már önmagában megrendítő, hiszen egy legfőbb talentumától megfosztott ember lassú vergődését látjuk. Sokáig még az is eldönthetetlen, hogy Callas tényleg elvesztett hangjáért kapaszkodik-e, rivaldafényt akar-e, vagy csupán szeretné végre elmesélni élete történetét. Az utóbbi talán a legizgalmasabb vonása Steven Knight forgatókönyvének: kikeveredik-e hősnőnk az önbecsapások sűrű labirintusából, hogy emelt fővel közölhesse a világgal a maga személyes igazságát?

Angelina Jolie jól érezte meg ezt a tétet, hiszen saját művészi és magánéleti veszteségeiről is van mit mesélnie. Becsülettel igyekszik is: sziklaszilárd tartású úrnőként, egy-egy halvány félmosolyt megeresztve – vagy épp egy megsemmisítő megjegyzést foghegyről odavetve – parádés. Alig találni azonban igazán őszinte pillanatot az alakításában. Alakítás ez, de a világhírű operaénekesnő eljátszása. Paradox és szomorú helyzet, mivel Jolie nélkül valószínűleg nem létezne ez a film; sokszor ugyanis egy sztárszínész kitüntető figyelme szükséges egy alacsony költségvetésű, karakterorientált, díjvárományos alkotás elkészültéhez. Larraín jórészt Budapesten forgatott presztízsmozija mindhárom szempontot kipipálhatja, összességében mégsem tud átütő élménnyé válni, főként főszereplőjének játéka miatt.

Árulkodó, ha filmünket a chilei rendező korábbi, tragikus nősorsokat feldolgozó alkotásaival vetjük össze: mind a Spencer, mind a Jackie hőse férfidominanciák árnyékából igyekszik szabadulni, és ebben furcsa módon segítségükre van a nyilvánosság, noha önmagában egyikük sem kívánja azt. Callast ellenben a hódolat élteti és a tökéletesség hamis eszményképe acélozza, s nem tud megbékélni a ténnyel, hogy idővel mindkettő elmúlik. Larraín filmje szerint tehát Callas önnön hamis énképének foglyává válik, s ez a finoman érzékeltetett rabság csak az utolsó jelenetekben oldódik fel. Amikor egy hajnalon egész Párizs megáll, hiszen olyasmi hallatszik egy előkelő lakás nappalijának ablakából, ami megbabonázza. Egy megtört hang ragyog újra teljes fényében; egy megtört lélek szabadul – immár végleg – a földi kötöttségektől.

Pablo Larraín: Maria, Netflix, 124 perc, 2024.

Szerző: Paksa Balázs 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.