Menj, és többé ne árulj el! – Dejcsics Konrád triduuma pedagógusoknak (3.)

A triduumot záró szentmisén  Zsódi Viktor piarista tartományfőnök, az FSZK elnöke, a lelkigyakorlat ötletadója koncelebrált.

A triduum Isten országának rejtett jelenvalóságáról, működéséről, lényegéről szólt. Az előző két alkalomhoz hasonlóan Dejcsics Konrád OSB a harmadik elmélkedésében is a szentmisén felolvasott evangéliumból indult ki: ezúttal a házasságtörésen ért asszony történetét (Jn 8,1–11) elemezve mutatott rá Isten országának biblikus mélységére, napjaink Egyházára is vonatkozó, felszabadító tartalmára.

Homíliájában utalt Ezekiel könyvének 16. fejezetére is, amelyben a próféta a hűtlen („parázna”, idegen népek bálványait imádó) Izrael sorsáról szól (16,30–46).

A pannonhalmi bencés szerzetes beszéde kezdetén hangsúlyozta, hogy János evangéliumának felolvasott része megmutatja, mit jelent Isten országának polgáraként élni. „Ugyanakkor meglepő mindaz, amivel a házasságtörésen ért asszony történetében találkozunk – mondta. – Érezzük, hogy ez az újszövetségi szakasz a megbocsájtásról szól, de felvetődik a kérdés, hogy a történetben hol tárul fel Isten országának jézusi működésmódja? Hol ismehetünk magunkra mint Egyházra?”

Vajon abban láthatjuk Isten országa működését, hogy Jézus leleplezi a vádlók rosszakaratát, megsemmisíti gonosz terveiket? De hiszen ők jogszerűen jártak el, a törvény szerint cselekedtek!

Talán úgy működik ez az ország, hogy a házasságtörő asszonyban Jézus észreveszi a kiszolgáltatott embert? De vajon képes lennék-e a gyermekem ellen vétő felnőttben, vagy egy velejéig romlott, korrupt emberben elfogadni ugyanezt a kiszolgáltatottságot? Nem, nem hiszem. Ahogy azt sem, hogy ez az ország úgy működik, hogy Jézus megbocsájt, de feltétellel: „menj, és többet ne vétkezzél!” Mintha azt mondaná: „én szóltam!”

Talán arról van szó, hogy Jézus mindig mindenkinek mindent megbocsájt? Annak is, aki sanyargatja az özvegyet, megöli az árvákat, a fiatalokat pedig meggyalázza? Hiszen a megölt testvér vére az égbe kiált! „Nem hiszem, hogy így működik Isten országa” – mondta a szerzetes, majd az újszövetségi történet mélyebb összefüggéseit feltárva kereste tovább a kérdéseire a választ.

Ehhez segítségül vette Ezekiel prófétának az olvasmányban elhangzott kemény szavait is. „A próféta Isten ítéletét olvassa rá Izraelre, a választott népre, amely bálványimádásaival, történelmi árulásaival hűtlenné vált Urához, mint a házasságtörő asszony, aki vétkei által a szerelmét, a férjét árulja el. Ezért pedig halálbüntetést érdemel.”

A János evangéliumában elénk táruló „bírósági tárgyalásban” Izrael leánya a házasságtörő asszony, de a vének – s a nép – maguk is házasságtörők, paráznák: a történelmük révén sorstársai a bűnös asszonynak.

Csakhogy ők mint nép már megtapasztalták a számtalanszor megcsalt Hitves megbocsájtását és irgalmát, s most mégsem úgy cselekszenek, mintha ez számítana is valamit, inkább átveszik az ítélkező bíró szerepét. Nos, ezt leplezi le Jézus: „aki bűntelen közületek, az vesse rá az első követ!” Azaz, ha az ítélkezni akarók kicsit is tudatában vannak történelmi hűtlenségeiknek, nem maradhatnak ott a téren, kövekkel a kezükben.

Ők a történelmükben már hallották azt, amit majd Jézus mond: „menj, és többé ne vétkezzél!” Éppen Ezekiel próféta által üzent nekik az Úr: „megújítom veled szövetségemet,… hogy szégyenedben ne tudd kinyitni a szád, amikor megbocsátom mindazt, amit tettél” (Ez 16,63). Nem maradhatnak tehát ott a téren, ítélkezőn.

Dejcsics Konrád az elhangzottak után ismét feltette az elmélkedés központi kérdését: Akkor hát hogyan van jelen ebben az evangéliumi szakaszban Isten országa?

Válaszát így kezdte:

A vénekkel és az asszonnyal együtt mi (az új Izrael, az Egyház) is ott állunk Jézussal szemben. Az új Izrael ott áll szemben azzal, akit megcsalt. A történet egyetlen, igazi áldozata Jézus, az egyetlen elhagyott: Isten. Ő mondja: menj, de többé ne vétkezzél, menj, de többé ne árulj el!”

A szerzetes a továbbiakban azt részletezte, hogy „mely pontokon fenyegeti a mai Egyházat a közös vétkezés – a megbocsájtás oly sok alkalma után”. Három olyan helyzetet vázolt fel, amely tanári közösségekben, iskolákban, vagy az Egyház más köreiben is „az árulás új alkalma lehet.”

Az első a legkisebbek elárulásának a kísértése, „amikor nem akarjuk meghallani az áldozatok szavát, amikor ők talán húsz évet is kell várjanak, hogy halló fülre, értő szívre és belső bátorságra találjanak. Mert egyházi közösségeinket is fenyegeti a kortárs bántalmazás, a hatalommal való visszaélés felnőttek és kiskorúak közt egyaránt.

Hála Istennek, hogy talán soha nem láttuk még olyan élesen a kicsinyek iránti felelősségünket, mint éppen napjainkban!”

– mondta a szónok.

A másik kísértés (például iskolai közösségként) „a foggal-körömmel való ragaszkodás a presztízsünkhöz”. Ez a látszat megőrzésének a kísértése. A média által uralt világban elég egy rossz mondat, egy pontatlan megfogalmazás, és már futótűzként terjed a szégyenünk híre – ezzel már lőttek is intézményeink tekintélyének, s ez kihat a ránk bízottakra is. 

De a látszattal szemben ott az igazság! S az új Izraelnek, az Egyháznak éppen ezt kellene megtanítania a diákoknak, a szülőknek, a kollégáknak, az öregdiákoknak, a bibliaköröknek: hogy

nem a látszat őrzése, hanem az igazság tesz szabaddá bennünket.”

A harmadik kísértés történelmi léptékű: a hatalom kísértése. Az érvényesülés, az önérvényesítés igénye, az exkluzív kapcsolatrendszer, az első helyek, az intézmények, valamint a pénz kísértése onnan ered, hogy társadalmi struktúrákban kívánunk érvényt szerezni Isten igazságának.

„Persze mindez alacsonyabb, hétköznapi szinten is érvényes, például amikor a felnőtt tekintélyét állítjuk szembe a fiatal igazságával, vagy a nagyobb szolgálati autót a kisebbel. A pillanat hevében az ember hajlamos elfelejteni, hogy mennyi minden megbocsáttatott neki.”

A bencés szerzetes a kísértések felsorolása után ismét az evangéliumi jelenetre irányította a hallgatóság figyelmét: „a történet végére csak Jézus és az asszony marad ott a téren, a többiek elmentek, lemondtak az ítélkezésről.

Szent Ágoston János-kommentárjában így írja le ezt a pillanatot: csak ők maradtak ketten, az irgalmatlan sorsú asszony és az irgalom

(Relicti sunt duo: misera et misericordia [Tract. in Ioh. 33,5]). 

Mondhatnánk így is: az Egyház és vőlegénye, az elkövető és az áldozat. Nos, azt gondolom, hogy éppen itt van Isten országa – itt van kettőnk között” – zárta elmélkedését Dejcsics Konrád OSB.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír