Mennyi fájdalom van körülöttünk – Ökumenikus imádság hamvazószerdán Pannonhalmán

Pannonhalma évtizedek óta küldetésének tartja a keresztény egység képviseletét. Hamvazószerdán a keresztény család összetartozásának jegyében megtelt a monostor temploma a közös bűnbánati szertartásra. Negyedik alkalommal imádkoztak együtt ökumenikus vesperáson a nagyböjt kezdetén a bencés szerzetesközösség tagjai, a Pannonhalmi Területi Apátság településeinek evangélikus és református lelkipásztorai, a bencés gimnázium diákjai.

Az orgonajáték elcsendesítette a suttogás halk moraját a bazilikában. A figyelem az elkövetkezendőkre összpontosult. A keresztet tartó ministránsok vezetésével bevonultak a testvéregyházak lelkészei, valamint a szerzetesek a bazilikába.

Miközben a szolgálatot végző lelkészek elfoglalták helyeiket a stallum első sorában, Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát és Szemeri János püspök megállt a szédesznél.

„Istenem, hallgass hívásomra” – hangzott fel Hortobágyi Cirill főapát fohásza, majd köszöntő szavakkal fordult a sokasághoz: A hamu az élet mulandóságára, törékenységünkre figyelmeztet, bűnbánatra és felelősségünkkel való szembenézésre ösztönöz. Sötét mementó, a bűnbeesés, az Istentől való elszakadás jele. Isten azonban Krisztus keresztjében új jelentést ad a szenvedés idején a halálnak. Krisztus alászállt a halálra, de Isten új életre keltette.

Ma, a nagyböjt, a szenvedésre való emlékezés idejének kezdetén a halál, pusztulás hamuja van előttünk, hogy negyven nap múlva a húsvét hajnalának örömteli világossága ragyogjon fel előttünk.

Bűnbánattal és megtéréssel induljunk erre az útra – mondta a pannonhalmi főapát.

Szemerei János püspök azt fogalmazta meg, hogy az ószövetség embere a hamu jelével mondta el, mennyire bánja bűneit. „Mi itt különböző helyekről gyűltünk össze, különböző bűnbánó gondolatokkal, érzésekkel. Bánatunk nemcsak saját bűneink tudatából fakad, hanem abból is, hogy elődeinkkel együtt mennyire hozzájárultunk mi is felekezeteink, közösségeink, az egy Krisztus-test, az egyetlen Egyház megosztottságához. Összegyűltünk, hogy együtt valljuk meg bűneinket, közösen vállaljuk a tanúságtételt és az elkötelezettséget.”

A szertartás a vesperás zsoltáraival és az újszövetségi ének istendicséretével folytatódott.

Elhangzott a szertartás szentírási szakasza. Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is – hangzott el, figyelmeztetve a nagyböjt üzenetére.

Igehirdetés következett. Szemerei János egy közelmúltban átélt finnországi tragédiát idézett fel. Hívek sokasága állt temploma porrá égett helyén. Finnország ötödik legnagyobb, 141 éves templomából nem maradt más, csak egy rakás hamu. A karácsonyi szertartáson történt, hogy a lelkész igehirdetése alatt füst töltötte be a teret. Tűz van – döbbentek rá az emberek, azonnal el kell hagyniuk a templomot. A kapu nem nyílt, bezárták őket. Fegyelmezett lélekjelenlétüknek volt köszönhető, hogy épségben kijutottak, az épületet azonban nem tudták megmenteni, porig égett. Nem maradt más, csak a kőkereszt. Másnap zokogó emberek gyűltek össze templombúcsúztató szertartásra a romok felett. Az egyetlen megmaradt kereszt a hamukupacon feküdt. Siratták a templomot, ahol keresztelők, konfirmációk zajlottak, házasságok köttettek, ahol a bűnbánatot gyakorlók és bűnbocsánatot nyerők öröméért hálát adva imádkoztak.

A püspök szavai nyomán éreztük a finn emberek fájdalmát, és ahogy akkor ők, mi is arra tekintettünk, ami megmaradt, ami az egyetlen kapaszkodót jelentette:

Krisztus keresztje, mely a mulandóságról beszélő hamu felett az örökké valót hirdette.

Krisztust felfeszítették erre a keresztre, de az mégis a győzelem eseménye volt, melyet áldozatával aratott a bűn és a halál felett. Egy résnyire kinyitotta előttünk az örökkévalóság kapuját, hogy láthassuk, nem kudarc, hanem győzelem történt.

Krisztus keresztje számunkra ma is a győzelem és a remény szimbóluma. Erre nagy szükségünk van, azt látjuk ugyanis, hogy elszabadultak a pusztítás erői. A finn tragédia kétszeresen az: nem „idegen kéz” tette, hanem egy idős finn ember, aki aztán magára gyújtotta saját házát.

Mennyi fájdalom van körülöttünk. Háború, földrengés, hatalmi vetélkedés erőforrásokért, megrendült gazdaság kihatásai. Érezzük tehetetlenségünket. Kibillentünk biztonságérzetünkből, mely talán eredendően hamis volt, s talán szükség is volt erre. Hiszen a történelem is azt mutatja, mindig ilyen volt az élet. Így talán tudunk arra figyelni, hogy

van kapaszkodó ebben a törékeny világban, mégpedig Krisztus keresztje, mely közös kincs a sok részre szakadott egyházai számára.

A hamu a törékenységünkre mutat rá, de egyben ráirányítja figyelmünket egy lelki útra. Hamvazkodunk, elindulunk ezen az úton az Örökkévalóval való találkozás felé. Krisztus létmódját követve kell haladnunk, az erősít bennünket, hogy ő is végigjárta a fájdalmas és nehéz utat, majd a halált legyőzve megnyitotta az örök élet kapuját. Ez erősítsen minket ma, hamvazószerdán – zárta beszédét az evangélikus püspök.

A bűnbánatot hirdető hamu megáldása következett, majd a főapát imája. A hamvazkodás szertartásán elsőként Hortobágyi Cirill főapát és Szemerei János püspök hintettek hamut egymás homlokára. Majd a szerzetesközösség tagjai és a lelkészek fogadták a hamu jelét, és végül a templomot megtöltő sokaság.

A szent csendet követően felhangzott a Magnificat.

Közbenjáró imádságok következtek. A könyörgéseket bencés szerzetesek állították össze Ferenc pápa Dél-Szudánban elmondott elmélkedései alapján; a felolvasást a lelkészek és szerzetesek vállalták. A közösség végül elimádkozta az Úr imáját.

Hortobágyi Cirill főapát zárókönyörgése előzte meg az áldást, amelyet Szemerei János püspökkel együtt adtak.

A szertartást az Evangélikus énekeskönyvből Johann Hermann korálja zárta.

*

Dejcsics Konrád bencés szerzetestől, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatójától megtudtuk, hogy a liturgia nagyrészt Ferenc pápa Svédországban, Lundban tartott szertartását követte. Ezt egyeztették a református és evangélikus testvérekkel; az alapot, a vesperást bővítették ki a bűnbánat szövegeivel.

Pannonhalma számára kiemelten fontos az ökumené – mondta Dejcsics Konrád. „Úgy látjuk, hogy nem elég csak egy héten át, az ökumenikus imahéten megélni a közösséget, azt egész évben ápolni és gyakorolni kell. Ennek kiemelt eseményei Pannonhalmán a hamvazószerdán tartott imaóra és az ökumenikus konferencia. Ezek az alkalmak évközben is lehetőséget adnak a találkozásra. Az évek során örömtelien szövődnek köztünk a szálak.

A bűnbánat közös mindannyiunk számára. Ez a belépés az Eucharisztia ünneplésébe, s bár asztalközösségben még nem vagyunk, de a bűnbánati liturgiát közösen tudjuk végezni.

Örömteli, hogy a lelkészek gyülekezeti tagokat is meghívtak a mai szertartásra, hogy az ökumené erős tapasztalattá válhasson számukra” – mutatott rá az alkalom jelentőségére Dejcsics Konrád.

A szerzetesek és lelkészek találkozója az ünnepi asztalnál folytatódott.

Dejcsics Konrád azt is elmondta, hogy a diákság részvételét a szertartáson hosszú folyamat előzi meg. A hitoktatásban négy hónapon át foglalkoznak ökumenikus teológiával, a reformáció egyháztörténetével. Készülésként hamvazószerda előtt minden osztályban az esti imákon és a csendes órákon beszélgetnek az ökumené útjáról.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír