Mennyit ér egy gyerek élete? – Gondolatok a Cabrini – A szent című filmről

Emellett egy másik közös pontot is találunk filmjeiben: a Bella fókuszában az abortusz kérdése áll, A szabadság hangja főhőse bűnözők karmai közül szabadít ki gyermekeket, míg Cabrini Szent Franciska egy árvaház elindításával kezdi New-York-i tevékenységét. Vagyis Monteverde filmjeit nézve választ kapunk arra a kérdésre, hogy mennyit is ér egy gyermek élete.

A számos elismeréssel díjazott Bella (2006) annak köszönhette a sikerét, hogy a felvetett morális és társadalmi problémák egymástól eltérő érzékenységű nézőket is képesek voltak megszólítani. José (Eduardo Verástegui), aki bátyja éttermében szakács, nem tudja tétlenül nézni, hogy testvére többszöri késés miatt kirúgja Ninát, az állapotos pincérnőt (Tammy Blanchard). Amikor José megtudja, hogy az egyedülálló Nina az abortuszt fontolgatja, elviszi őt a családjához, ahol elmondja a lánynak: valamikor ígéretes focista volt, de miután elütött egy kislányt – ami miatt négy évre börtönbe is került –, nem folytatta a karrierjét, inkább elszegődött a testvére éttermébe. A Bella sem a hitről, sem az abortusz morális dilemmájáról nem beszél közvetlenül, sokkal inkább a képek és a történetvezetés segítségével foglal állást. A filmben három gyereksors kapcsolódik össze – azt is megtudjuk, hogy Josét még kiskorában örökbe fogadták –, s bár a történetmesélés kissé melodramatikus, Nina várandóssága, de még az elgázolt kislány halála okozta űr és fájdalom is a gyermekélet értékére irányítja a figyelmünket.

A szabadság hangja (2023) főszereplője valós személy. Tim Ballard amerikai szövetségi ügynök (Jim Caviezel) már számos pedofilt elcsípett, ám – mint azt az egyik társa meg is jegyzi – még egyetlen áldozatot sem tudott kiszabadítani a gyerekrablók fogságából. Tim gondol egyet, és kockázatos vállalkozásba kezd: az egyik elkövetőt csellel befűzi, így végül sikerül egy gyerekkereskedő hálózat nyomára bukkannia. A gond csak annyi, hogy e jól jövedelmező üzletágat dél- és közép-amerikai szervezett bűnözők tartják a kezükben. Tim annak ellenére is folytatja a gyerekek felkutatását, hogy emiatt ott kell hagynia az állását, ráadásul a dzsungel mélyén rejtőző fegyveres banditák közé kell elmennie az áldozatok után.

Monteverde ebben a filmjében nem rejti véka alá a kiindulópontot: „Isten gyermekei nem eladók.” A hívő Tim nem csak valami megszállott hősiesség miatt szeretné megmenteni a gyerekeket, számára ez a fény és a sötétség küzdelme, az pedig nem lehet kérdés, hogy ebben a harcban az életét sem kímélheti. A szabadság hangja egy tisztességgel elkészített film, különösebb művészi allűrök nélkül, ám ezt a súlyos téma miatt nem is hiányoljuk.

A századfordulón mintegy kétmillió olasz érkezett Amerikába, nagy részük New Yorkba. Pénz híján nagyon sokan kerültek közülük a Five Points nyomornegyed borzalmas körülményei közé. A lombardiai Francesca Cabrini nővér (Cristiana Dell’Anna) – bár eredetileg Kínába szeretett volna menni – XIII. Leó pápa (Giancarlo Giannini) javaslatára 1888-ban öt társával New Yorkba hajózott. A szűkös lehetőségek ellenére sikerült rendbe tennie egy árvaházat, amelynek első lakói a csatornában élő gyermekek közül kerültek ki. A Francesca vezette Jézus Szent Szívének Missziós Nővérei később létrehoztak egy kórházat is, a következő évtizedekben pedig nem csak Amerikában, de szerte a világon megalapították gyógyintézeteiket és árvaházaikat. Monteverde Cabrini – A szent (Cabrini) című legújabb filmje az Egyesült Államok első szentjének állít emléket.

Kétségtelen, hogy a mexikói–amerikai rendező igen érett alkotást tett le az asztalra; előző filmjeinek szinte valamennyi gyengeségén sikerült túllendülnie, kivéve talán az itt-ott fellelhető érzelgősséget. A Cabrini atmoszférája tökéletes, a film igazi moziélményt nyújt. A nyomornegyed és az előkelő New York ábrázolása között például nem igazán tudunk nagyobb különbséget elképzelni.

Valószínű, hogy a századfordulón egy világméretű intézményrendszer létrehozása rendkívüli elszántságot igényelt. Francesca élete folyamatos küzdelem, ám ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen – legalábbis Monteverde adaptációjában – mindenütt csak ellentéteket talál: a nők és a férfiak, az amerikaiak és az olasz bevándorlók, az egyházi vezetés és az egyszerű apácák, a gazdagok és a szegények is szemben állnak egymással. Ez a harc ugyanakkor csak kívül zajlik, a lélek vívódásaiból semmit sem látunk, legfeljebb csak sejtjük, a kiváló színészi alakításnak köszönhetően. Nem véletlen, hogy az eredeti cím – a magyarral ellentétben – nem utal arra, hogy főhősünk egy elkötelezett életet élő, hívő ember. A filmben csupán egyszer imádkoznak, talán kétszer-háromszor hangzik el Isten neve, de a kápolnában és a templomban nem liturgiát tartanak, hanem diskurálnak.

Napjainkban előtérbe került a hit gyakorlati oldala, Monteverde ezért is fókuszál elsősorban erre. Francesca nővér több mint elszánt, a pápa előtt már-már gőgös kijelentést tesz: „Nem elég nagy a világ az én terveimhez.” De vajon honnan fakad e falakat ledöntő erő? Ez legalább annyira érdekes lenne, hiszen nehezen elképzelhető valamiféle igen szilárd hit nélkül. Éppen ezért lett volna tanulságos bemutatni a nővér belső küzdelmeit is, amelyek missziós hivatása szempontjából talán még fontosabbak, mint eltökélt aktivizmusa. Francescát XII. Piusz 1946. július 7-én avatta szentté, márpedig ehhez nem csak a megannyi árvaházra és kórházra, hanem az életszentségére is szükség volt.

„Milyen más lenne a világ, ha belül meggyőződnénk arról, hogy minden kisgyerekben Isten arca tükröződik vissza! Ha minden gyermek és sérülékeny felnőtt szenvedésében észrevennénk Veronika kendőjének egy részletét, mellyel letörölte Krisztus arcát” – mondta Ferenc pápa 2023 szeptemberében gyermekvédelemmel foglalkozó szakemberek előtt. A filmbéli Josénak egyet végül sikerült megmentenie, Tim Ballard több mint ezret menekített ki, Szent Franciskának és társainak pedig megszámlálhatatlanul sok gyermek köszönheti az életét. S tudjuk, „aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben…”

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.