Merre tovább, katolikus egyház? – Török Csaba töprengései a választások után

Az elmúlt napokban számtalan beszélgetésre nyílt lehetőségem utcán és kapuban, telefonon és üzenetek révén, ismerősökkel és ismeretlenekkel, négyszemközt és tágabb körben. Volt, akin erőt vett a világvége-hangulat, valódi fenyegetésként beszélt a háborúról, a ránk váró sorscsapásokról. Mások elképesztő felszabadultsággal és évek óta nem tapasztalt oldottsággal, mosolyogva szólaltak meg. Egyesekkel korábban még soha nem váltottam két mondatnál többet, másokkal megannyi mély eszmecserén vagyunk már túl.

Kiderült az is, hogy papi mivoltom olykor feszélyező a másik számára: nem kevesen vannak, akik katolikus identitásom és klerikus státuszom miatt azt hitték, tudják, mit gondolok, mi a véleményem. Olyanokkal is szóba tudtam elegyedni, akik korábban a környezetük nyomása vagy valamiféle érzelmi konfliktustól való félelem miatt nem mondták el őszintén, miként látják közös dolgainkat. A sztereotípiák felmondták a szolgálatot: életkortól, egzisztenciális helyzettől, de akár még a hithez való viszonyulástól is független, ki miként értékeli a választások után beállt helyzetet, az előttünk álló jövőt.

Ezerarcúak vagyunk, s nincs az egyházban „politikai uniszónó”. Normális körülmények között azt mondanám: ez a legtermészetesebb. Ám ma, Magyarországon, sokan meglepődnek ezen.

Létezik egy fordított jelenség is: aki az előző hónapokban mindenhol hangoztatta az álláspontját, számomra akár túl agresszívan, harsányan vagy mérlegelés nélkül, most hirtelen elhallgatott. Néha azt is észre kell vennünk, aki nem beszél. Így kellett volna lennie korábban, s így kell lennie a jövőben. Ez is természetes.

(...)

Az egyház hajója

Egyházunk nehezen reagál a gyökeres váltásokra. Természetünknél fogva szeretjük a lassú mozgásokat, a finom lépéseket, a folyamatosság megtörését nem sugalló változásokat. Olykor épp azért válunk túlzóan sietőssé a választásainkban, mert idejekorán elébe vágva a folyamatoknak minimalizálni szeretnénk az átalakulást. Azt is mondhatnánk, közösségünk jobban szereti a biztonsági játékot és a kiszámíthatóságot, mint a spontaneitást, a rizikóval járó kreativitást és a bizonytalanság tudatos felvállalását (amely magában rejti a hibázás, sőt a kisebb-nagyobb bukás lehetőségét is). Ez emberileg még megérthető lenne. Csakhogy van itt egy további, figyelembe veendő szempont. Igen gyakran „lelkipásztori bölcsességnek” vagy éppenséggel „felelősségérzetnek” álcázzuk a félelmeinket, szorongásainkat és tanácstalanságainkat, vagy éppenséggel hatalmi-intézményi pragmatikánkat. Ez nem helyénvaló.

Nem hinném, hogy a 310-es, 320-as évek krízisei kisebbek vagy kevésbé egzisztenciálisak lettek volna, mint napjaink kihívásai. Amikor a Római Birodalom nyugati felében az utolsó nagy üldözés után életbe lépett a milánói ediktumként ismert türelmi rendelet, keleten még zajlottak a keresztényellenes támadások. Róma már a nagy bazilikáit építette, amikor Egyiptomban még arról vitatkoztak, hogy a szabadság előtti legutolsó években elbukott, hitüket megtagadott papok vagy püspökök visszatérhetnek-e hivatalaikba, s

kikre hallgassanak a hívők: elbukott elöljáróikra vagy a hitvallók és a vértanúk kritikus tekintélyére?

1990 szintén szembesített minket hasonló problematikákkal, s nem igazán sikerült úrrá lennünk ezeken. Soha nem a számonkérés, a pellengérre állítás vagy a bosszú volt (és marad) a kérdés, hanem az, amit Szent II. János Pál pápa „az emlékezet megtisztításának” nevezett. Nem elég a mártírok oltárra emelése, szükség van a gyöngeségeinkkel, eleséseinkkel vagy akár bűneinkkel való szembenézésre is.

Katolikusok hangja

Egyre több helyen hallom, olvasom, hogy felróják a katolikus egyháznak a hallgatását. (Voltak persze esetek, amikor szóltunk, csak hát ilyenkor lehet, hogy jobb lett volna csöndben maradnunk.) Ez a kijelentés némi árnyalást igényel. Voltak ugyanis, akik szóltak, s végül perifériára kerültek. Olyanok is, akiknek a gondolatai nem jelenhettek meg, vagy esetleg hallgatást kértek, vártak el tőlük. Eközben mesterségesen kreált és egyházon kívülről pénzelt mediatikus felületek felerősítették olyanok hangját, akik külső rásegítés nélkül soha nem juthattak volna el oly sok polgártársunkhoz.

Ez természetesen azt is jelenti, hogy az, amit a magyar közvélemény „a katolikus véleménynek” tartott, igazából nem volt sem a katolikus közösség egészét reprezentáló megszólalás, sem valódi, önálló és szabad vélemény.

Nemritkán inkább hangulatkeltésnek, megfelelési vágynak, rosszul értelmezett „közéleti szerepvállalásnak” kellene neveznünk ezeket a zengzeteket.

Yves Congar mondta többször, hogy „az igazság szimfonikus”.

A mi magyar katolikus szimfóniánk furcsára sikeredett: a nagy és prepotens keverőpulton lehalkítottak vagy elnémítottak egyes szólamokat, másokat pedig szinte az elviselhetetlenségig felerősítettek. Miféle kórusművel, összhangzattal tudtunk így a világ elé lépni?

Ez lehet az oka annak, hogy bár egyetlen hívő közösség vagyunk, nem csak hazánk valóságát, de még egyházunk belső viszonyait is elképesztően eltérő módon ítéljük meg. Még magunk között sem beszéltünk arról, mely döntések születtek kényszerből, külső nyomásra, s melyek valóban a Lélek bennünk ható erejének a gyümölcsei. (...)

A teljes írás IDE kattintva olvasható.

Forrás: Szemlélek

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír