Mert amit láttam, hallottam, megéltem, azt meg kell osztani – Interjú Bodó Mártával

– A Bodó Márta név fogalom – nemcsak egyházi körökben. Mi az, amit viszont kevesen tudnak rólad, mert nem mutatsz meg magadból, például milyen volt a kislány Márta világa, Kolozsvárja?

– (...) Néha, könnyed városnéző séta során, be szoktam mutatni külföldi vendégeknek Kolozsvárt, és az a bevált gyakorlatom, hogy a szigorú történeti tények közé mindig belopok egy-egy érdekességet, az itt élők napi tapasztalatát – a hangulati kép által sikerül megszerettetni és tényleg emlékezetessé tenni, amit láttak. (...)

Erdély és az erdélyiség meggyőződésből és tanulmányaim, tapasztalatom által meghatározóan fontos az életemben mindazzal, amit ez számomra jelent:

a sokszínűség, a kavargó történelem, az önállóság, tolerancia, a másik és a másság tisztelete, a sokféle nemzet viszonylagos békés egymás mellett élése. Példa és erő, valamint mérce, aminek meg kell felelni.

– Az erdélyi írott katolikus sajtó lett az életed. Hogyan és miért alakult ez így?

– (...) jött 1989 decembere, majd 1990 januárja, és néhány barátommal együtt jelentkeztünk az akkori kolozsvári egyházi elöljáróknál, hogy ideje volna egy katolikus lapot indítani: kedvesen beinvitáltak a főtéri plébánia akkori nagyebédlőjébe, ahol éppen akkor ülésezett a kérdésben Jakab Gábor, Czirják Árpád, Bajor Andor és Fodor Sándor. Így első perctől részese voltam a csapatnak, amely még Bajor otthoni díványán rakosgatta a kéziratokat és álmodott nyitott szemmel…

Gyönyörű volt a maga szegényes kezdeteivel, úgy is, hogy én abban az évben Kalotaszentkirályra ingáztam naponta tanítani, s szabadidőmben meg vakációban vetettem bele magam teljes gőzzel a munkába.

Én voltam az első magyarországi pápalátogatásról tudósító munkatárs, mert akkor éppen Budapesten posztgraduális tanulmányokat folytattam. Fogalmam sem volt, mit feltételez egy ilyen megbízatás, lenyűgözött a nemzetközi sajtósok profizmusa, pár nap alatt többet tanultam, mint egy újságíróiskolában lehetne, minden mozzanatot figyeltem (...).

Csodálatos, érdekes, egyedi világ volt, megbabonázott – így lettem aztán sajtós, a média, a kommunikáció világának szolgálóleánya.

(...)

– Miben látod ma a keresztény(ség) és a szó fogalmak erejét?

– A kérdésben ott rejlik a mára az én feladatommá lett Keresztény Szó neve, és ez kellemes melegséggel tölt el, ugyanakkor nyomasztó nagy felelősséget jelent. Úgy érzem, ezt feladatként és örökségként egyaránt kaptam, ennek kimunkálásába emberek mondhatni belehaltak, akár Bajor Andorra, akár egykori kolléganőnkre, Asztalos Ildikóra gondolok, de a tágabb katolikus világ más színtereken dolgozó kommunikátoraira, hitvallóira is igaz ez.

A kereszténység megvalósítandó feladat, megtisztelő, de nem kiváltságokat nyújtó feladat. Én hajlamos vagyok a súlyát érezni… Néha nagyon nehéz felnőni hozzá.

A szó pedig? Fegyver és kenyér, attól függően, hogyan használjuk. A szó vág, szúr, sebez, és a szó felemel, éltet, megment. Ezek tudatában kellene használnunk, mindannyiunknak, akik csak otthon, szűk körben beszélünk, akik nyilvánosan szólalunk meg, szószékről, katedráról, parlamentből, rádióból, tévéből. És azoknak is, akik írunk, akik mások elé tárjuk mondatainkat, általuk kifejezett gondolatainkat, legyen az a számomra nagyon visszás hangnemet megtűrő online közösségi tér, a portálok, sajtótermékek vagy akár a könyvek világa.

– Mit jelent számodra alapvetően a kommunikáció, és szerinted milyen a jó kommunikáció?

– Kölcsönös viszonyt feltételez a kommunikáció, oda-vissza kapcsolatot, párbeszédet, megosztást, visszajelzést, elfogadást és befogadást. A jó kommunikátor nemcsak beszél, hanem hallgat és meghallgat. Érvel és sértődés nélkül elfogad érveket. Nem akar letaposni senkit. Csapatjáték az intézményes és hivatásos kommunikáció. Szükséges a határozottság és a kompromisszumkészség is, diszkréció, tisztelet, sok-sok munka és tudás kell hozzá. Életforma. Élethivatás.

(...)

Egy közösség kulturált kommunikációja feltételezi a párbeszédet, ami nyitottságot és a már korábban említett kompromisszumkészséget is jelenti, de az alázat és hallgatás, illetve a határozottság és döntés vállalása is benne van, helyzettől függően. És ahogy a sokat idézett mondás ajánlja: a kettő közti bölcs megkülönböztetés is.

Párhuzamosan kell a kifelé kommunikálás tudományát megtanulni. Ma szerintem fontos a nyíltság, őszinteség – titkolni és szőnyeg alá söpörni nem jó, nem kifizetődő gyakorlat. Még az egyház sem hallgathat sem kényes, sem kínos témákról. Különben hitelét veszti. Márpedig éppen a szavahihetőség, a hitelesség a legnagyobb adu az egyház kezében.

– Így a húsvéti időben végül hadd kérdezzem meg: mi jelentene igazi feltámadást – neked személyesen, közösségi szinten és világviszonylatban?

– Mostanában egyre jobban hiányolom a valódi közösséget, csapatot, bajtársakat és bajtársiasságot. Talán a járvány is belejátszik, bár bennem ez már kicsit korábban érlelődött. Talán nem kedvez ezeknek az értékeknek a mai világ, én mégis folyamatosan erre vágyom, botladozások és csalódások közepette is csak ezt az életformát tartom emberinek és élhetőnek a magam, az egyének és tágabb közösségünk számára. Igazi feltámadást ezeknek az értékeknek és érzéseknek az erősödése, általánosabb igénnyé válása jelentene. Amíg a hitem csak engem és szűk családi körömet boldogítja, kevés.

Az igazi, mély, megélt, izzó hit kicsap a családi-baráti fészekből, oda befogad és bevonz másokat is, vágyik megosztani a szeretetet, meghittséget.

Az interjú teljes terjedelemben ITT olvasható.

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Gyulafehérvári Caritas/Facebook

Magyar Kurír