Mert itt a földön csak vendégek vagyunk – John Saward Édes és áldott haza című könyvéről

S nem csak a hétköznapok megkerülhetetlennek látszó gondjairól van szó, melyekre akkor szoktunk hivatkozni, amikor megmagyarázzuk, miért nem merülünk a létezés mélyére, miért nem gondolkodunk arról, amit a keresztény tanítás végső dolgokként emleget. Manapság bizonyos tantételek háttérbe szorultak, a lelkipásztorok szinte egyáltalán nem beszélnek ezekről. Napjainkban fontosabbak lettek a hit morális és gyakorlati szempontjai, mint a halál, a mennyország, a pokol vagy az utolsó ítélet témája. A Sursum Kiadó gondozásában korábban megjelent, Bellarmin Szent Róbert által írt mű, A jó halál mesterségéről az elsőt járta körül, a most kiadott kötet, az Édes és áldott haza pedig a „mennyország keresztény reményét” hozza közelebb az olvasóhoz.

A könyv szerzője, John Saward anglikán lelkész volt, később egész családjával katolizált. Szent II. János Pál pápa lehetőséget adott arra, hogy az egykori anglikán lelkészeket engedéllyel pappá szenteljék, így történt ez Sawarddel is. A szerző igazi enciklopédikus elme, a könyv megírásához is nagyon sok forrást használt. Saward a hit, közelebbről a teológia zarándoka, korábban Hans Urs von Balthasar nagy tisztelője, kutatója volt – a teológia esztétikai szemléletét át is vette tőle –, ám később elfordult a svájci teológus nézeteitől. Saward a patrisztikus irodalmat is jól ismeri, emellett a szerzetesi gondolkodásra, annak megjelenítésére is különösen nagy hangsúlyt helyez.

A kötet bemutatóján – melyre a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán került sor június 21-én – Alácsi Ervin János fordító, Kocsi Lajos szerkesztő és a kiadó vezetője, Laki Zoltán egyaránt kiemelték, hogy a nehéz téma ellenére közérthető, olvasmányos mű került ki John Saward tolla alól. A szerző „nem sző bonyolult hálót, a katolikus tanítást tisztán és érthetően megvilágítva ad támpontot korunk bizonytalan, vonatkozási pontokat vesztett emberének”. Saward nem a saját véleményét vagy kortárs teológusok vélekedéseit, hanem a túlvilággal kapcsolatos katolikus tanítást foglalja össze. Sokszor idézi a klasszikusokat: Aquinói Szent Tamást, Karthauzi Dénest vagy éppen Boldog Columba Marmiont. A kötet összeállítói azt is hangsúlyozták, hogy e mű mögött komoly hittapasztalat áll. Bár az Édes és áldott haza tankönyvként is használható, elsősorban elmélkedésre hívja olvasóit. Saward arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogyha „az égi valóságot szem elől tévesztjük, akkor a földi célok is kontúrjukat vesztik”. Boldog Columba Marmion ezt így fogalmazta meg: „Gondolatban, szent vágyainkkal lakjunk az égben, ahol Krisztus, a mi fejünk él és uralkodik mindörökké. Itt a földön csak vendégek vagyunk, kik hazájukat keresik.” Ahogyan azt Pál apostol írta: „A mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20). Saward ehhez hozzáfűzte: „nincs sürgősebb lelkipásztori feladat, mint a négy végső dolog hirdetése”.

A szöveg, s így a mennyországról vallott katolikus tanítás megértését nagyban segíti a Szűz Mária megkoronázása című oltárkép – reprodukcióját mellékletként megtaláljuk a könyvben –, amelyet Enguerrand Quarton készített 1453-ban. Ezt a művet Villeneuve-Avignon karthauzi kolostora rendelte meg, pontosan meghatározva annak teológiai tartalmát, a festmény ugyanis a szerzetesi elmélkedések segítségére készült. Így lett az a hitvallás ikonja. Anélkül, hogy mélyebben elemeznénk az oltárképet, érdemes egy-két szempontra felhívni a figyelmet. Szűz Máriát a Szentháromság koronázza meg: a Lélek mint galamb van középen, az Atya és a Fiú pedig egymásnak mintegy tükörképei, hiszen „aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9). Kétoldalt a mennyei seregek, az üdvözültek. Legalul, jobb oldalon, Jeruzsálem alatt látjuk a poklot az elkárhozott lelkekkel. A kép bal alsó részén Róma, alatta a tisztítótűz. A két város jeleníti meg lényegében az egész földi világot. Az eget és a földet Krisztus keresztje köti össze.

A mennyország, keresztény életünk célja, „egy hely, mely minden helyen túl van, Isten hajléka, ahol az üdvözültek elnyerik azt a tökéletes jót, ami után már nem vágyakoznak semmire”. Számukra „Isten kinyilatkoztatja lényegét közvetlenül, leplezetlenül, világosan és kitárva”. Mindehhez Istentől kapják a „dicsőség fényét”, amely képessé teszi őket az isteni lényeg látására. Ám ők sem fogják fel Istent teljes és kimerítő módon, Isten ott is megmarad fölfoghatatlannak. Az üdvözültek valamiképpen osztoznak a Szentháromság boldogságában. A szerző ugyanakkor ír a túlvilág sajátos hierarchiájáról is, hiszen nem mindenki részesül egyformán a mennyei javakban.

A mennyország kapuit „a keresztfa, az üres sírbolt és a templom oltára” nyitja meg, a kulcs pedig Krisztus kínszenvedése és feltámadása. Saward azt is kifejti, milyen összefüggés van ebből a szempontból a mennyország és az Oltáriszentség között: a szent színek „lehozzák a mennyet a földre, és felemelik a földet a mennybe”.

Bár egészen más okok miatt, a pokolról a modern ember többet beszél, mint a mennyországról. Ez persze nem azt jelenti, hogy hinne is a létezésében. Saward megközelítésében a pokol nem más, mint az elveszített mennyország. A kortárs teológiai gondolkodás különbséget tesz aközött, hogy a pokol valóság a kárhozott lelkek számára, vagy lehetőség az élő ember számára. A szerző határozottan kiáll a pokol létezése, azaz valósága mellett. Aquinói Szent Tamás szerint „a halálos bűn az Istentől való elfordulás és az üres, ideig tartó teremtett jó felé való odafordulás”. Aki ebben megmarad, az elkárhozik, de „Isten csak annyira fordul el az embertől, amennyire az elfordult tőle”. A kárhozottak azok, akik „hazugságra cserélték az igazságot”. A lelkiélet ugyanakkor nem alapulhat a félelmen, hiszen „a fiúság, és nem a szolgaság lelkét kaptuk”.

A tisztítótűz ugyanebben a megközelítésben „a vágyott mennyország”. Itt szabadul meg a lélek a bűn maradványaitól, „mint a fém a rozsdától”. Morus Szent Tamás a halált vállalva is kiállt a tisztítótűz tanítása mellett, hiszen a keresztény emberek mindig imádkoztak a halottakért is, ez pedig másként nem nyerhet értelmet.

A festmény centrumában a „királynék királynéja, az uralkodó és fölülmúlhatatlan Asszony” áll. A képet szemlélve két háromszöget is felfedezhetünk: az egyenlő oldalú, lefelé álló alapja a galamb szárnya, míg a talpán álló, egyenlő szárú háromszögnek a földi világ adja az alapját. Mind a kettőnek a csúcsa Szűz Mária kezénél, szívénél van. A Mennyország Királynéjánál – alázatosságára utalva – nincsenek hatalmi jelképek. XII. Piusz pápa Ad caeli Reginam enciklikája így fogalmaz: „teljes, sajátos és abszolút jelentése szerint egyedül Jézus Krisztus, Isten és ember, igazán Király; Mária azonban, noha mérsékeltebb módon és csak hasonlóság okán, ugyancsak részesedik a királyi méltóságban, úgy, mint Krisztus-Istenünk anyja, és mint az isteni Megváltó művének társa az ellenségeivel való harcában és a mindegyik fölött aratott győzelmében”. Szűz Márián keresztül valósult meg a megtestesülés, amely lehelőséget adott az embernek az üdvösségre, vagyis Szűz Máriának nagy szerepe van abban, hogy az emberek eljuthatnak a mennyei boldogságba. A szerző arra is rámutat, hogy miért van szüksége minden kereszténynek a kegyelem rendjében egy földi anyára, azaz a Boldogságos Szűz Máriára, s hogy miként függ össze Mária örök szüzessége, szeplőtelen fogantatása – lelki szépsége – és mennybevétele – mely a testi szépségéhez kapcsolódik – a mennyország titkaival. Nem véletlen tehát, hogy „Atyánk mennyei hajlékának szívében Anyánk foglal helyet”.

John Saward a végkövetkeztetést is levonja műve végén. A mai ember azt gondolja, hogy problémák vannak, amelyeket meg kell oldani, ezt pedig csak akkor lehet megtenni, ha a keresztény tanítást aprópénzre váltjuk. Ám buzgólkodásunk közben elveszítjük a valódi célt. Tévedés lenne azt gondolni, hogy az, aki a négy végső dologgal – köztük a mennyországgal – foglalkozik, el fogja hanyagolni a földi dolgait; sőt, egyedül azok képesek a földi javakat helyesen használni, akik szemüket a végső célra szögezik. „Mert akiknek fülük van a hallásra, az Atya és a mennyei haza hívó szavát hallják visszhangozni Benedek apát méheinek zümmögésében és az erdős dombok fölött repülő vércse kiáltásában.”

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Sursum Kiadó; Wikimédia Commons 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.