Mervay Miklós: Az együtt imádkozó család együtt is marad

A könyv címe Patrick Peyton ír-amerikai paptól származik, aki az 1940-es évektől kezdve a Családi Rózsafüzér Kereszteshadjárat nevű mozgalomban hangoztatta ezt a véleményét, ami később a média révén elterjedt, Kalkuttai Szent Teréz anya és Szent II. János Pál pápa is használta. Mervay Miklós megállapítja: Isten az imádságban alakít, nevel bennünket. Számos tulajdonsággal gazdagodunk Vele való kapcsolatunkban.

A lelkiélet nagy, misztikus alakjai is felfedezték, hogy az imádságnak különböző pozitív következményei vannak: „az éberség, belső összeszedettség és figyelmesség, a bizalom, illetve a fokozódó érzelem és szeretet Isten, és az embertársak iránt”.

Ők azonban tisztában voltak azzal, hogy ezek az ajándékok „az alázatosan várakozó szív jutalmai”. Mindez tehát nem célja az imádkozásnak, csak gyümölcse. Hivatkozik a szerző Kopp Mária és Skrabski Árpád 2002-ben végzett, reprezentatív kutatására, amely kimutatta: „…a vallásgyakorlás minden vizsgált változó esetében jobb testi és lelki egészséggel jár”.

A családi imádkozás lehet a szülők, nagyszülők közös imádkozása is, zsolozsma, rózsafüzér, vagy bármi más kötött szövegű, de lehet spontán, szavakkal történő imádkozás is. Ha a gyerekek, unokák látják, hallják ezt, a minta elgondolkodtatja őket, esetleg megállnak és be is kapcsolódnak. Természetesen a kisebb gyerekek mellett napközben ritkábban tudnak nyugodtan elvonulni imádkozni a szülők, de lehetséges a gyerekekkel közös esti imádság is. A közös imádkozás gyümölcsei közé sorolható a beszélgetés, az együtt töltött idő. A közös imádkozás óriási hatást gyakorol az egész családra, Kalkuttai Szent Teréz anya is szívesen ismételgette: „Ha együtt imádkoztok, együtt is maradtok.” Nagyon lényeges szempont, hogy

az imádkozó ember nyitottabbá, érzékenyebbé válik a jóra, fogékonnyá a szépre, „nem temeti el a folytonos sopánkodás”. Tisztában van azzal is, hogy minden kegyelem, hálával tartozik Istennek mindenért.

S mivel mindnyájan gyarlók vagyunk, nap mint nap „elengedhetetlenül” szükségünk van a kiengesztelődésre, a bocsánatkérésre és a megbocsátásra egyaránt. Ezt is tanulni kell, és erre legjobb terep a család. „Sokkal könnyebb annak a gyereknek bocsánatot kérnie, aki ezt látta a szüleitől, hogy ők is képesek egymástól, de adott esetben gyermekeiktől is bocsánatot kérni.” Szem előtt kell tartani Szent Pál apostol figyelmeztetését: „Ha haragusztok is, de ne vétkezzetek! A nap ne nyugodjék le haragotok felett!” Mervay Miklós elismeri: „… ez hosszú folyamat, és nekünk, szülőknek kell tudnunk ezt őszintén először egymás közt, majd gyermekeink felé is megélnünk, akik ezt látva tudják a mintát átvenni, követni”.

A szerző véleménye, hogy a vallásos nevelés elsősorban a szülők apai és anyai feladata, melyet nem ruházhatnak át az Egyházban másra, papra, hitoktatóra. A gyermeket a családban nem annyira tanítani kell imádkozni, nem „megimádkoztatni kell”, hanem „előtte, szeme láttára, füle hallatára, vele együtt kell a szülőknek imádkozniuk”. Akkor a gyermek számára életre kel a szülők hite, megtapasztalhatja, hogy a szüleinél is van nagyobb, akitől ők is kérnek, és aki iránt hálásak tudnak lenni, akitől bocsánatot lehet kérni. A szülő a saját hitéletével „előkészíti a talajt, majd táplálja, öntözi az Istentől ingyen, ajándékba kapott hitet a gyermekben. Nem örökítheti át, nem adhatja oda a saját hitét. Csupán alkalmassá teheti a szülő a gyermeket – mint magvetés előtt a talajt – az Istentől kapott hit el- és befogadására.” Ugyanakkor a rossz, hiteltelen életpélda akadályokat is gördíthet a gyermek hitbeli fejlődésének útjába.

Ehhez kapcsolódva arra is figyelmeztet a szerző, hogy a vallásos nevelés meg is betegíthet, de nem maga a vallás betegítő, hanem egy bizonyos nevelés, amely történetesen még a vallásos magatartásra is nevelni kíván. Sajnos „sok családban Isten nevével még ma is visszaélnek… Keresztény családokban is előfordul, hogy elnyomásra, fegyelmezésre használják a vallást, Isten nevét.” Büntetésből kell imádkozni, a rossz magaviselet kapcsán arra hivatkoznak a szülők, hogy ezzel milyen mélyen megsértették Istent, és emiatt a gyermek félni kezd az isteni büntetéstől. Ilyen esetekben a gyermekek szüleik „bálványisteneivel” találkoznak, torz képet rajzolnak Jézus Krisztus irgalmas Istenéről. Az ilyen hamis képet a gyermek félni, gyűlölni fogja, és amint csak lehet, elhagyja, megtagadja. Előfordulhat az is, hogy transzcendens igényeit máshol éli ki a csalódott fiatal, vallásos kérdéseire más vallási csoportoknál keres majd választ. Nagyon nagy felelősség hárul tehát a szülőkre gyermekeik vallásos nevelése terén.

Mervay Miklós meggyőződése, hogy a közös imádkozás erősíti a család összetartozását, a családtagok kapcsolatainak elmélyülését, hiszen ezzel a mai rohanó világban is biztosítani lehet, hogy a családtagok napi húsz-harminc percet szánnak egymásra, melyben azt fejezik ki, „fontos vagy, fontosak vagytok a számomra, számunkra”. Mindennapi tapasztalat, hogy a konfliktusok elmérgesedésének és a kapcsolatok elhidegülésének megelőzésében óriási ennek a szerepe: „A közös imádkozás feltételezi, hogy mások kívánságát magamévá teszem, a sajátomat pedig rájuk bízom. Ez segít legyőzni az időnként fellépő egyedüllét és tehetetlenség érzését és segít átlendíteni, amikor – valamilyen probléma miatt – egyedül nem volna könnyű imádkozni.”

A könyvhöz Bíró László püspök írt ajánlást, kiemelve:

az imádság „lélek-teremtés. Az Isten felé, a felfelé irányuló lelkületnek a megteremtése… Az imádság (..) nem luxus a családban, hanem lényegi feladat, tartozéka a családi életnek”.

Mervay Miklós: Az együtt imádkozó család együtt is marad
Jel Könyvkiadó, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír