Mesebeli kincsek ott, ahol a madár se jár – Látogatás a „Geleta-csodatanyán”

Geleta Gergelyné Lídia a kicsi Máriával a karjában, mosolyogva fogad. Már az első pillanatban érezni lehet, milyen nagy erő van ebben a szelíd jóságban, amely körülöleli ezt a kicsit különc, ám csodálatos családot.

„Áldatlan állapotok vannak a házban, de áldás van rajta” – szabadkozik Gergely, pedig nem kellene, hiszen a házikó minden roskatagságával együtt is egy szerető család szeretett otthona. Frissen sült pogácsa illata száll, csicseregve fogadnak a csillogó szemű, élénk gyerekek, a tizenhárom éves Koppány, a tizenegy éves Léna, a kilencéves Bendegúz és a hamarosan kétéves Mária, akiről nemcsak mondják, hogy a Jóisten ajándéka, hanem úgy is fordulnak felé, mintha kincset kaptak volna ajándékba.

Népmesei világba lépünk be. A családtagok elbeszélik az életüket. Bármerre nézünk, látszik a nélkülözés, mégsem ez a leginkább szembetűnő, hanem a számtalan nehézség közepette megérett bizakodó hit, nem múló remény. A félresiklott próbálkozások, nehéz történetek, elkeseredések után mindig születnek új álmok, és ez a kis család bízik abban, hogy számukra is akad majd valahol egy hely, ahol a világtól kicsit talán elkülönülve, mégis a világban élhetnek, ahol elérhető távolságban van az iskola és a munkalehetőség. Mert innen napi száz kilométert kell autózni mindezért, ami óriási kiadást jelent. Az áramot is csak keservesen tudják biztosítani a régi aggregátor és néhány használt napelem segítségével, a vizet a kútból nyerik, a főzéshez a közkútból hordják.

A ház kerítésén a faragott tábla mindent elmond a vágyaikról, melyeket szeretnének valóra váltani: Geleta Gergely fafaragó, Geleta Gergelyné vállalkozó, népi iparművész. A családapa egyelőre kedvtelésből alkot, ajándékba. A gyerekek büszkén mutatják a faszobraikat: elefántot, fehérfejű rétisast, vándorsólymot, teknősbékát, Hello Kittyt.

Gergely szakácsnak tanult, volt építőipari vállalkozó is, elvégez minden munkát, amit bír, de a legjobban faragni szeret. A harmincnyolc éves férfi számtalan betegséggel küzd, egy részük a nagyon fiatal kori alkoholizmusának következménye, amitől – egy rövid visszaesést nem számítva – már majd húsz éve megszabadult, más részük a szintén ifjúkori baleseteivel állnak összefüggésben. Tizenhárom éve rokkantsági ellátásra szorul, mert jött a sok baj, gerinc- és idegkárosodás, a fejében egy ciszta, a nyakában sérv, gyomorbajok, szívbetegség, gyógyszerfüggőség… Aztán közel három éve azt mondta, nem szed több gyógyszert, és zarándoklatra indult Gyimesbe, az ezeréves határhoz.

Lídia harminchét éves, szép fiatalasszony, mégis egész életében meghatározó volt, hogy kevesebbnek érezte magát másoknál. Sok veszteség érte, míg újra rátalált első szerelmére, Gergelyre, akivel azóta el sem engedték egymás kezét. Azt mondja, a jó dolgokat, az iránymutatásokat a férjétől tanulta, általa lett hívő is. „A legnagyobb öröm, ha az embernek családja lehet, és ha gyermek érkezik” – mondja. Ő hozza-viszi a gyerekeket autóval. Érettségije van, és két évvel ezelőtt adományok segítségével elvégezte a pedagógiai asszisztens képzést. A gyógypedagógiai asszisztens képesítő vizsgát már nem tudta letenni, mert megszületett Mária, de készül, hogy majd azt is pótolja.

A gyerekeknek nincs okostelefonjuk, van viszont saját kiskertjük, sok időt töltenek a szabadban. Szeretnek olvasni, rajzolni, zenélni, mindegyikük több hangszeren játszik, furulyán, zongorán, gitáron, Léna csellózni is tanul. Félezer könyv áll a polcokon, Koppány büszkén meséli, hogy a Harry Potter-sorozatot már háromszor végigolvasta, most pedig a Sztrogof Mihályon van soron. A fiúk autókat rajzolnak – sorolják a márkajelzéseket –, Léna pedig lombos fát, házikót; vidáman teszi hozzá, hogy a hátteret Mária alkotta. Ámulok, hiszen hasonló „beavatkozásokért” a kisebb testvérekre rendszerint neheztelnek a nagyobbak, de ebben a mesebeli világban a legkisebb alkotását is értékelik.

Saját kis oltára van mindegyiküknek, Bendegúzé egy régi ablakmélyedésben, Koppányé az éjjeliszekrényén; egy lila Barbie-szőnyeg takarja. Léna mesél is az oltáráról, a kis polcocskán sok szép emlék sorakozik: a több mint százéves szentkép mellett ott van egy másik, amit az elsőáldozására kapott, a szobrocska az üknagymamáé volt, a rózsafüzért ő maga készítette Máriának, a Sziklatemplomban vette a hozzávalót, és van itt Szűz Mária-szobor is, Hercegszántóról.

Megmutatják a zarándokkönyvet is, a gyerekek és Lídia által készített zarándokútlevelekkel. Gergely számra különösen nagy erejük van a zarándoklatoknak, a gyógyulásának útját látja bennük. A családot összetartják ezek az utak, a gyerekek lelkesen idézik fel az emlékeiket. Gergely sokszor egyedül vág neki, mint amikor elhatározta, hogy a családjáért meg fog gyógyulni, és elindult Gyimesbe a Mária-úton. Innentől még inkább népmeseivé válik a történet: az apa Kerekegyházáról indult el, okostelefon nélkül, egy régi Mária-utas térképpel, azon nézte, hol járhat, a többiek pedig otthonról mondták neki telefonon, mikor merre kanyarodjon. Egy hétfői napon vágott neki az útnak, de kedden délben érte kellett menni Lajosmizsére, mert a rossz cipőben megsérült a talpa. Pihent három napot, aztán újra elindult, Gödöllőn keresztül Jászberényig jutott.

És itt belép a történetbe egy frissen vásárolt, jobb időket látott Land Rover terepjáró is, amit Lídia szerzett be közben olcsón, és szinte a társuk lett ezen a zarándoklaton. „Elmentünk vele apáért Jászberénybe, mert kifordult a bokája, szegény nem bírt továbbmenni. Mindannyian megnyugodtunk, örültünk, hogy jól van” – meséli Lídia. Aztán augusztusban Gergely ismét útnak indult, ezúttal kerékpáron, a sátrával, két kiló házi kenyérrel és szalonnával a zsákjában. Elszánt volt: „Meg akartam gyógyulni, nem kecsegtettek jó esélyek.” Szilágynagyfaluig, a Szentháromság-hegyig jutott, ott rosszul érezte magát, így édesapja elment érte és hazavitte. Szeretettel várta a család, és a Land Roverrel két nappal később elmentek együtt az ezeréves határra. Innentől Lídia meséli tovább a történetet, amelyben a mesei szálak összefonódnak, s az ő megkönnyebbülésének és Mária érkezésének a történetévé is válik.

Útközben az autóban aludtak, az ezeréves határnál aztán felültek a dombtetőre, és elimádkozták a keresztutat. Vittek magukkal egy apa faragta Mátyás-címert, a hátuljába bicskával belevésték, hogy Geleta család, és fent hagyták a hegyen. „Úgy voltunk ott, hogy mindenki dobja ki a rosszát. Mindannyiunknak volt mit ott hagynunk, nekem biztosan. Úgy éreztem, ott szeretnék maradni, a hegyekben” – meséli Lídia,  és a népmesei szálakba észrevétlenül bibliai színek keverednek, a színeváltozás hegyén érezzük magunkat, velük együtt. „Erős tériszonyom van, de visszafelé, amikor mindenki aludt az autóban, én kinéztem az ablakon, muszáj volt. Le tudtam nézni, és örültem, hogy elengedett a félelem. Utána nem sokkal azt éreztem, hogy pocaklakó érkezik. Mária jönni akart, sokáig vártunk rá. Énmiattam nem akarta engedni a Jóisten, el kellett jutni odáig.” Gergely hozzáteszi: „Én csodákat vártam a zarándokúton, pusztatemplomoknál, templomromoknál aludtam... Jobban lettem. Már nem haragszom az emberekre, sok mindent meg is értek már. Nagyon sokat segített.”

Térjünk most vissza kicsit arra a történetre, hogyan is ragadtak itt a tanyán. A nagyobb gyerekek Baranya megyében születtek, a családnak szép háza volt Peterden, aztán később Kisherenden. Akkor költöztek tanyára, amikor a covid-járvány idején a vállalkozásuk csődbe ment, és Gergely nagyon megbetegedett. Egy ideje már amúgy is azt érezték, hogy az a közeg nem fogadja el az életmódjukat, azt, ahogyan a gyerekeket nevelik.  Szerettek volna erdőt, tanyát…

Itt azonban nincs megfelelő felszerelésük, és a kunsági sárga homokon nehéz növényeket termeszteni, nincs a földben elég tápanyag. Infrastruktúra hiányában mindent maguknak kell megoldaniuk, az áram, a víz, a szemétszállítás csak sok munka és még több pénz árán biztosítható. Még úgy is nehéz az életük, hogy három évvel ezelőtt egy pszichológust annyira meghatotta a család, hogy blogbejegyzést tett közzé róluk, ennek hatására a 24.hu-n riport készült róluk, s azt követően jó szándékú adományozók sokat segítettek abban, hogy élhetőbbé tehessék a tanyát: lett napelem, fürdőszoba, autó, és ami különösen fontos számukra, barátságok. Azokban a hetekben ment el hozzájuk egy tízgyermekes házaspár, akik barátaik és példaképeik lettek – nekünk is ők meséltek erről a kedves családról. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Kecskemétről és Budapestről is adott kisebb segítséget, valamint a Bokor közösség néhány tagja és alapítványa is támogatja őket.

Amikor megszületett Mária, Lídia és a férje úgy érezték, kisbabával nem lehet így élni. Gergely elhatározta, lépnek egy nagyot, elköltöznek: találtak egy házat szép nagy kerttel Tolna vármegyében, Koppányszántón, amit a csok segítségével meg tudtak volna vásárolni. Szívességi lakáshasználóként oda is költöztek, intézték a papírokat, úgy tűnt, minden rendben lesz. Az ablakból a templomtorony látszott… Végül azonban a támogatáshoz nem volt elég a jövedelmük és a negyven százalékos rokkantság. Ekkor kezdődött a család kálváriája, és bár nem így tervezték, vissza kellett költözniük a tanyára. Nem hagyták annyiban a dolgot, élhetőbb helyet kerestek. Baranyában próbálkoztak, de nem sikerült, így újra vissza kellett költözniük a tanyasi házba, itt azonban nem voltak felkészülve a télre. Kőkemény a helyzetük, de mindent együtt csinálnak, egymásba kapaszkodva: „Egyben vagyunk, nem is mozdulunk ki egymás nélkül sehova.” Rokkantsági nyugdíj, gyes, gyed, családi pótlék és egy szegedi házaspár támogatása – ebből tudnak megélni.

A hit és a vallási hagyományok olyan természetes részei a család életének, mint a lélegzetvétel. Reggel és este, minden étkezésnél együtt imádkoznak, zarándoklatokra járnak, kegytárgyak, imádságos könyvek veszik körül őket. A szülők kaptak ugyan némi vallásos nevelést, de a személyes hit ajándéka a gyerekeken keresztül érkezett hozzájuk, és jól előkészített szállást talált a lelkükben. A kunadacsi katolikus iskolában ugyanis, bár nem volt kötelező, szinte mindenki elsőáldozó lett. Koppány is szeretett volna, hogy ministrálhasson. Ruskó Norbert atya ellátogatott hozzájuk, és hívta őket a szentségek felvételére. Lídia így mesél erről: „Először Gergővel osztom meg minden rosszamat, mert ő a férjem, a társam. Aztán a pálosszentkúti zarándoklat után elmentem gyónni, áldozhattam is, megkaptam a könnyek bocsánatát. Egy hónap telt el, és jött a kis Mária.”

2023 februárjában szentségi házasságot kötöttek, májusban megkeresztelték a gyerekeket, utána volt az elsőáldozás. Az imádság pedig a nagy bajok idején életmentő: Lídia elmeséli, hogyan imádkoztak a nagybeteg Gergelyért, aki mozdulni sem bírt, csak feküdt. „Semmi mást nem csináltam, csak imádkoztam, hogy ne vegye el a Jóisten, gyógyuljon meg. Sokszor bebizonyosodott, hogy amikor már nincs más, a Jóistenben kell bízni, ő megsegít.” Mindannyian letérdeltek az ágy elé, és ott fohászkodtak, hosszan. Lídia fontosnak tartja a jeleket. Ekkortájt például az üknagymama szentképei között talált egy gyűrött, kockás papírra írt imádságot – „mintha ő rakta volna ide nekem” –, ami akkor és ott nekik szólt: „Hagyj fel azzal, hogy arra panaszkodsz a te Istenednek, hogy mekkora vihar vesz körül. Inkább mondd a te viharodnak, hogy mekkora Isten áll mögötted.” Gergely meggyógyult, megerősödött a hitük a mögöttük álló Istenben, az üknagymama emléke pedig erősen él a családban, minden gyerek őriz tőle tárgyakat, mondják a tőle tanult imákat. 

Hol laknának a legszívesebben? Szinte mindegy. Csak arra vágynak, hogy ne legyenek ennyire küzdelmesek a hétköznapjaik, és hogy a gyerekeiket elfogadják a környezetükben élők. Az egész országban bárhol jó lehet, mondják. Gergely akár még városba is költözne, Lídia azért ragaszkodna a kerthez. A Tolna vármegyei házhoz hét és fél millió forint hiányzott, ugyanennyi kellett volna a felújítására, de nem sikerült. Pedig bárhová mennének, különleges színt, melegséget vinnének a település életébe. Olyasfélék ők – ahogy Ferenc pápa mondta –, mint „a szomszéd ajtó mögötti szentek”. Én biztosan boldog lennék, ha a szomszédjukban lakhatnék.

Aki támogatni szeretné a családot, megteheti ezt a Sant’Egidio közösségen keresztül, a 12001008 00110054-00100004 számlaszámra utalva (közlemény: Geleta család), vagy írjon e-mailt a thullner.zsuzsa@hcbc.hu címre.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.