Mesemondó versek – Stenszky Cecília: Sötét anya

„a delfinszürke ég
még emlékszik
tengerek bőrmelegére”

(Kiss Georgina: Sötét évszak)

Szeretem, ha egy kötetcím finom szójátékkal él. Elismerésre késztet, ha egy könyv már küllemében tetszetős. Mindenekelőtt pedig: kutatom az olyan versanyagokat, melyekből sorok emelhetők ki – mottónak, igazságnak, emlékeztetőnek.

Stenszky Cecília első verseskötete mindeme szempontokból ideális olvasmányom – s úgy hiszem, nem csak nekem.

A Sötét anya fölirat az asztrofizikai sötét anyag terminusára játszik rá (mater és materia nyelvtörténeti összefüggését, létszemléleti etimológiáját használva ki), miközben az árnyék-én lélektani vonatkozásait is fölvillantja. Azaz pszichológiai mélységet ígér (és nyújt).

A borító és a belső illusztrációk (Száler Tímea nagyszerű munkái) meseszerű kiadvánnyal kecsegtetnek. Nem is csalatkozunk: a versek – hol vallomásos, hol megszólító módon – népköltészeti motivikával, mítoszi hangfekvésben szólnak életről, halálról; természetről – és a szeretteinkhez fűződő viszony természetéről.

S hogy szentenciás poétikummal is szolgál a mű? Igen, íme néhány példa: „addig örvény, míg benne vagy” (Messze keletről) – „öröklétünk a halálba kucorodik” (Messze keletről) – „minél több bennem az Isten / és az Isten-kötőanyag / annál inkább én vagyok” (uo.) – „Ha a folyó nem lesz több tőle, / ha nem hagysz el valamit örökre, / hiába kelsz át a hídon.” (Átkelés) – „Mindannyian a paradicsomban lakunk. / Csak még nem tudjuk, hogy hazaértünk.” (Otthon) (Az utóbbi két sor a kötet zárlata. Azaz az olvasó új életének nyitánya.)

Az élet kezdete és vége közt kifeszített beszédrend élet előtti-utáni létsíkokra is fényt vet, az archaikus hangütésen túlvilági szólamok rezzennek át. A születés és a szerelem misztériumát, a családi nemzedékek egymásrautaltságát mágiás versbeszéd fogalmazza élővé: nem a metrumok és nem a rímek, inkább a párhuzamok, ismétlések, gondolatritmusos révületek („rózsát nevetek, gyöngyöt látok” – Advent) teszik, hogy a természeti képekből, a népdalos áthallásokból varázsénekek emlékezete süt föl. Mindezt pedig olykor imabeszéddel is élő, keresztényi motivika színezi át.

A lírai én fő ambíciója az égi haza keresése – a költészetben és a képzeletben; de már a földön.

Mit tudhatunk a „a hétszépségű régi hazáról” (Tükör által. Homályosan)? Ki az, akinek „rend kerekedik homloka mögött” (Tükör által. Színről színre)? Az önazonosság esélyeit a másikkal azonos isteni lényeg kínálja föl: „pontosan veled vagyok több önmagamnál” (Én vagyok a hold sötét oldala) – „egy létet kell kipihennem” (Csomagolás) – „sose hegedjen be a szépség / amelyet szívembe ütöttél” (Messze keletről) – „törd át uram fénnyel a mély vermemet” (sirató) – „…és mert nem emberi, igaz” (A csipkebokor).

Találunk itt verses útmutatást az emberben pulzáló nem-emberi origóról (Sziklakő); meghitt víziót a mennyországról (Otthonom lesz); szabadsághimnuszt a létezők egységéről (Van hozzá közöm). Jellemzőmód már a nyitány is a teremtő remény alakzatát olvassa ki az alvilági eredetekből: „Ha elszakadt a húr, hagyjad. / Van hely, ahol hallik még a lépted” (Orpheusz dala).

Mesemondóból lett költő alkotásai ezek a tiszta forrásból zubogó versek. Nem csoda, hogy a gondoskodó alázat, a szorgalmas létbeli jelenlét önmegfogalmazása („hagyd el kezedből a rohanást” – Lépcsőfokok) mintaadó eréllyel vezeti ki kétségeinket a mindennapok övezetéből, hogy egy nagy vers poétikájával győzzön meg a jóságok és szépségek igazáról: „Az én foglalkozásom: fényáteresztő. / És közben lélegzem, mint egy ember” (Fényáteresztő).

Stenszky Cecília: Sötét anya, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2025.

Fotó: Cédrus Művészeti Alapítvány

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.