Mi is veszett Mohácsnál? – Pálffy Géza a magyar történelem egyik legnagyobb sorsfordulójáról

Vele beszélgettünk a mohácsi veszedelem 500. évfordulója alkalmából a mohácsi csatáról, annak rövid és hosszú távú következményeiről, és arról, hogy ma miként tekintsünk erre a nemzeti sorstragédiára.

– Ez a Mohács-szindróma egyik kulcskérdése, hiszen

a magyarok 1526 végétől bűnbakokat keresnek a katasztrófával összefüggésben. Ez azonban teljesen felesleges. Sem Szapolyai János erdélyi vajda, sem a Habsburgok, sem Európa nem tehetett arról, hogy a mohácsi síkon vereséget szenvedett a keresztény haderő.

Egy huszonhat-huszonhétezer főnyi keresztény sereg nézett szembe a hetvenöt-nyolcvanezres oszmán haderővel, amely ráadásul a világ egyik legerősebb, leggyakorlottabb, legjobban képzett hadserege volt. Ekkora ellenséges had a tatárjárás óta nem járt Magyarországon. 1526 késő nyarán az ország védelmére vonultunk fel a mohácsi csatatéren, de sajnos semmi érdemi esélyünk nem volt a tartós ellenállásra. Ha nem vállaljuk az ütközetet, akkor egy másik alkalommal, néhány hónappal vagy évvel később szenvedjük el a vereséget.

– Mekkora volt az Oszmán Birodalom erőfölénye?

– A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom nem volt egy súlycsoportban. Magyarország európai viszonylatban igen jelentős államnak számított, hiszen körülbelül akkora volt a területe, mint ma Németországnak, és a középkor végének egyik legnagyobb hadseregét tudta kiállítani. Hangsúlyozni szeretném, hogy Európában ez a huszonhat-huszonhétezer fő nagyon komoly haderőt jelentett, ekkora sereget csak V. Károly császár vagy a francia király tudott felsorakoztatni.

A Magyar Királyság ott volt a kontinens öt-hat legnagyobb hatalma között, Mohácsnál tehát egy középhatalmat kényszerített térdre a világ egyik legnagyobb birodalma.

A keresztény seregben magyarok, németek, horvátok, csehek, lengyelek is harcoltak. Mint közismert, a lengyel Jagelló-dinasztiából származó II. Lajos magyar–horvát király ugyanis cseh uralkodó is, a felesége pedig Habsburg Mária volt. Maga a fiatal király is ott volt a csatatéren a főurak, főpapok és a nemesség kíséretében, a küzdelemben részt vett csaknem mindenki, aki mozgósítható volt. Ám az ötször nagyobb területű és négyszer nagyobb lakosságszámú Oszmán Birodalom sokszoros katonai erőfölénnyel rendelkezett. Bűnbakot keresni ötszáz év után is lehet, de felesleges, mert az erőviszonyok egyáltalán nem nekünk kedveztek.

– Szapolyai Jánost szokták felelőssé tenni a vereségért?

– Őt is, igen. Azt szokták mondani, szándékosan késett el a csatából, hogy aztán ő lehessen a király. De sokan a Habsburgokokat tették meg bűnbaknak, vagy a közép-európaikat hibáztatták, hogy nem jeleskedtek eléggé a segítségnyújtásban. Az is gyakori vád, hogy a keresztény haderő nem tett meg mindent Mohácsnál, holott ez is súlyos tévedés, hiszen derekasan helytálltunk. A seregből tizenhatezren vesztek oda, többnyire hősi halált halva. Nem tévedés: ez Magyarország akkori lakosságának körülbelül a fél százalékát jelentette.

– Bevett szokás volt akkoriban, hogy egyházi vezetők is harcolnak a csatatéren?

– Igen, mert a késő középkortól kezdve ők is zászlósurak voltak, úgynevezett bandériumállítási kötelezettséggel, vagyis lovasokat és gyalogosokat kellett rendelkezésre bocsátaniuk. Még Mindszenty József hercegprímás is úgy emlegette magát, mint az utolsó magyar zászlósurak egyike, ez a tradíció tehát egészen a 20. századig eleven volt.

Úgy tudjuk, az esztergomi érsekkel együtt tizenkét főpap volt jelen a mohácsi ütközetben.

A főpapok tisztségéhez tehát hozzátartozott, hogy részt vegyenek a csatában. Az már egy másik kérdés, vajon mindegyikük ugyanolyan jól forgatta-e a kardot. Ám önmagáért beszél, hogy közülük többen is meghaltak az ütközetben.

– A főpapok közül kik vesztek oda a mohácsi csatamezőn?

– Meghalt Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál fővezér, kalocsai érsek, aki a hadakozásban is jártas volt, valamint a csanádi, a pécsi, a győri, a boszniai és a váradi püspök. Akik viszont túlélték: a csata krónikása, Brodarics István későbbi váci püspök, Podmaniczky István nyitrai püspök, valamint a szerémi, a zágrábi és a zenggi püspök. A veszprémi püspök nem vett részt a csatában, úgymond „hivatalos távolléti igazolása” volt, hiszen Veszprém püspökeként ő töltötte be a királyné kancellárjának tisztét, így Mária királynéval Budán maradt. Ide már augusztus végén megérkezett a vereség híre.

Hét főpap és az ország főnemességéből harminc kiválóság, több ezer nemes és maga az uralkodó is meghalt a csatamezőn.

– Augusztus 29-én ütközött meg a két sereg. Meddig tartott a csata?

– Aznap délután néhány óra alatt lezajlott az ütközet, a menekülés viszont késő estig tartott. Augusztus közepétől táborozott a keresztény sereg, várták az oszmán csapatokat. Voltak, akik azt javasolták, hogy halasszák el az ütközetet, de a király felvonult, és az volt a cél, hogy megvédjék az országot. Ebben a helyzetben aligha lehetett szó visszavonulásról. A hadsereg tehát vállalta az ütközetet, annak ellenére, hogy tudták, jelentős kockázattal jár.

Az oszmán források a hadjáratot mohácsi–budai hadjáratként említik, mert a szultán a győzelmét követően, szeptember 11-én bevonult a királyság fővárosába.

Sőt, a török csapatok nemcsak Budát, hanem a teljes középső országrészt is kifosztották, egészen Mátyusföldjéig, Győrig, Muhiig. Első ízben jutottak el a magyar fővárosba, és szállták meg azt. Szeptember 20-a táján vonult ki a szultán Budáról, és végül október 10-én hagyta el az országot.

– Mekkora veszteséget szenvedtünk el a fosztogatásokban?

– A legfrissebb kutatások szerint kétezer falut és száz várost égettek föl az oszmánok, elvittek négyszázezer juhot és ötvenezer marhát, ami a korabeli Magyar Királyság többévi exportjának felelt meg. Elhajtottak, ha nem is több százezer embert, mint ahogyan azt a korabeli források túlozva írták – ez logisztikailag kivitelezhetetlen lett volna –, de legalább százezret. A mohácsi csatában és utóküzdelmeiben hatvanezer ember halhatott meg. Ez az összesen körülbelül százhatvanezer fő az ország akkori lakosságának öt százalékát jelentette! Augusztus 29-e és október 10-e között ezenkívül politikai elitjének javát, főpapi karának nagy részét, kormányzatának oszlopait, a királyi tanács számos tagját is elvesztette az ország, amely így, vezetés nélkül egy pillanat alatt megbénult. Arról nem is beszélve, hogy az oszmánok kifosztották Buda és Pest templomait, és elvitték a királyi palota kincseinek egy jelentős részét is. 

1526 végén a mohácsi csatának és következményeinek eredményeként Magyarország tehát rendkívüli politikai és anyagi veszteséget szenvedett el, súlyosan károsodott a településhálózata és a királyi udvara.

Ilyen nagy csapásra a tatárjárás óta nem volt példa. Ezt a hatalmas pusztítást eddig nem láttuk ennyire részletesen.

– Már gyerekként megtanultuk az iskolában, hogy a fiatal II. Lajos odaveszett a mohácsi csatában. Székely Bertalan híres festménye azt a jelenetet ábrázolja, amikor a király holttestét megtalálják a Csele-patakban. Hogyan történt valójában az uralkodó halála?

– Ez az egyik legvitatottabb kérdés, mert igazából egyetlen megbízhatónak tartott forrásunk van ezzel kapcsolatban, de az sem teljesen az. Egy szemtanú, II. Lajos kamarása, Czettricz Ulrich mondta el a történetet Mária királynénak, a pápai nuncius tolmácsolása szerint nagyjából a következő szavakkal: „Menekülés közben elértek a Duna egy kicsi ágacskájához, de amikor át akartak kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, Őfelsége pedig, kinek nehéz volt már a páncél, s fáradt is volt, leesett, és belefulladt abba a patakba. Mikor Aczél István látta, hogy a Felség veszedelemben van, utánaugrott, de ő is megfulladt.” A korabeli forrás azonban azt is hozzáteszi: „Vannak ugyan, akik azt állítják, a király tovább is eljutott, mint addig a patakig, amelybe a kamarás szerint belefulladt, de azért sokkal hihetőbb az előbbi magyarázat.” Tehát már az egykorúak is bizonytalanok voltak az uralkodó halálának körülményeiben.

A magyar történetírásban e téren is folyt a bűnbakkeresés: többen felvetették, hogy a királyt megölték. Szapolyai azért ölette volna meg, hogy ő lehessen az uralkodó, a Habsburgok pedig azért, mert szintén a trónra vágytak. Ezek mind utólagos spekulációk. II. Lajos halála körül felesleges mítoszgyártás alakult ki, az utókor eseményeinek szemszögéből próbálták rekonstruálni a történteket, ami nagyon helytelen.

Egy biztos: az uralkodó menekülés közben halt meg, aminek egészen pontos körülményeit nem ismerjük.

Azon is vitatkoznak a kutatók, hogy a Csele-patakba vagy a Duna egyik ágába fulladt-e. Nagyon mocsaras, vizenyős volt az egész környező terület, így nem lehet tudni, akkoriban hány ága volt a Dunának és a Csele- pataknak, ahogyan azt sem, pontosan merre menekült az uralkodó. Az sem teljesen biztos, hogy az ő holttestét találták meg. A 19. századi híres festmény persze II. Lajos holttestének megtalálását ábrázolja, de a források szerint a test megtalálása teljes bizonyosággal nem jelenthető ki, csupán valószínűsíthető. Annyit állíthatunk tehát, hogy a király menekülés közben leesett a lováról, és odaveszett. Napjainkban még azzal kapcsolatosan is óriási viták folynak, hogy egyáltalán hol volt a mohácsi csata. Fontos látni azonban: egy nyolcvanezres és egy közel harmincezer főnyi hadsereg nem egyetlen település közelében ütközött meg egymással, az események valószínűleg kiterjedt területen zajlottak, pláne, ha a menekülést és az üldözést is beleszámítjuk.

– Milyen következményekkel járt az uralkodó halála?

– A magyar, a cseh és a közép-európai történelem szempontjából egyaránt igen súlyosak voltak a következmények: a Jagellók korszaka véget ért, leszámítva Lengyelországot – bár Jagelló Izabella személyében Szapolyai János királynak utóbb még Jagelló felesége lett. A Cseh Királyság trónja is megüresedett, ezáltal a Habsburgok számára megnyílt az út a magyar és a cseh trónra. Így a magyarság sorsfordulója mellett a Duna menti Habsburg-államalakulat születésnapjaként, sőt Közép-Európa kora újkori históriájának kezdőpontjaként is számontartható a mohácsi csata.

– 1526 végére két királya lett Magyarországnak. Ez hogyan történhetett meg?

– Amint említettem, a politikai elit nagy része odaveszett a mohácsi csatatéren. A köznemesség és a megmaradt főpapok, főurak egy csoportja Szapolyai János erdélyi vajdában kereste az új uralkodó személyét, őt választották meg, majd koronázták Magyarország királyává. Érthető módon, hiszen Szapolyai volt az ország legnagyobb birtokosa, egyik főméltósága és a legkiválóbb katonája, aki még azzal is megpróbálkozott, hogy megkérte Mária királyné kezét. Természetesen a Habsburgok erre nem mondhattak igent, hiszen ez azt jelentette volna, hogy lemondanak a magyar trónról, ami elképzelhetetlen volt.

Egy másik, szűkebb, de legalább annyira befolyásos csoport, azok, akik a királyné oldalán Pozsonyba menekültek – így például Szalaházy Tamás veszprémi püspök, Báthory István nádor, Thurzó Elek tárnokmester – Habsburg Ferdinánd osztrák főherceget, Mária özvegy királyné és V. Károly császár testvérét támogatták. Ők úgy gondolták, a mohácsi vereséget követően az ország megmaradása csak úgy lehetséges, ha Közép-Európa összefog, és létrejön egy új hatalom a Habsburgok vezetésével, mint ahogyan az korábban, a Jagellók idején is történt. Ferdinándtól várták tehát az ország védelmét és kormányzását.

– Hogyan történhetett, hogy mindkettőjüket megkoronázták?

– Először Szapolyait választották meg a hívei 1526. november 10-én, majd másnap királlyá koronázták Székesfehérvárott. Ferdinándot 1526. december 16-án választották meg Pozsonyban, de koronázására csak 1527 novemberében került sor, szintén Fehérvárott. Mindketten törvényesen, a magyar elit támogatásával jutottak trónra, a Szent Koronával lettek megkoronázva, és tegyük hozzá: mindkettőjüket ugyanaz a főpap, Podmaniczky István nyitrai püspök koronázta. Azért nem Szalkai László, az esztergomi érsek, mert ő elhunyt a mohácsi csatában, és ha nincs esztergomi érsek, akkor a rangidős felszentelt püspök koronáz. Ferdinánd végül fegyverrel szorította vissza a nála korábban trónra lépett János király hadait. 1527 augusztusában indult meg Bécsből, miután az év elején Csehországban királlyá koronázták.

Tehát 1526 augusztusa után egy bő évvel már két törvényes uralkodója volt Magyarországnak, akik fegyverrel küzdöttek egymással. A mohácsi csatának ez is az egyik súlyos következménye lett.

– Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a püspök egymás után két különböző embert is királlyá koronázhat?

– A magyar politikai elit egy része már a kezdetektől nem fogadta el Szapolyait. Ám ez nem ritkaság, a magyar történelemben korábban is voltak trónviszályok idején ellenkirályok. A Szapolyainak a Szent Koronát biztosító koronaőr, Perényi Péter átállt Ferdinándhoz, és számára is biztosította a koronát. A koronázó püspök, Podmaniczky István szintén átállt Ferdinándhoz. 1527-ben Ferdinánd visszaszorította Szapolyait az ország keleti részébe, ennek köszönhetően Szapolyai hívei közül is jelentős számban csatlakoztak hozzá. Így egy teljesen legitim szertartáson az ő fejére is rákerült a Szent Korona. Ez viszont maga után vonta a polgárháborút. Mivel János király diplomáciai szempontból Európa-szerte elszigetelődött, a törökhöz fordult segítségért, és így az a Szapolyai, aki Mohács előtt a török egyik legnagyobb ellensége volt, 1528-tól már a szultán szövetségese, úgymond az oszmánok hazai „szálláscsinálója” lett. Felismerte ugyanis, hogy csak török szövetséggel maradhat király Magyarországon. Nem elég tehát, hogy polgárháború kezdődött Szapolyai és Ferdinánd között, jöttek az újabb szultáni hadjáratok 1529-ben, 1532-ben és 1541-ben, amelyek eredményeképpen az ország nem is két, hanem három részre szakadt.

– Szapolyai a saját hatalma érdekében képes volt lepaktálni a törökökkel? Nem lett volna jobb, ha lemond a trónról az ország érdekében?

– A hatalomtól ritkán lépnek vissza uralkodók. Teljességgel érthető Szapolyai magatartása, egy törvényesen megszerzett királyi hatalomról senki nem mond le ilyen rövid időn belül. Ugyanakkor Ferdinándot szintén jelentős politikai csoportosulás támogatta Magyarországon, és a Habsburgoknak régi vágyuk volt a magyar trón megszerzése. Ráadásul elődei, Habsburg Albert és V. László már ültek rövid ideig a trónon. Ferdinánd így örökségként tekintett Magyarországra a Habsburg–magyar örökösödési szerződések (1463, 1491, 1506, 1515) miatt. A magyar trónt ő is törvényes koronázással nyerte el, így ő sem léphetett vissza.

Nagyon ritkán történt Európában olyan, hogy egy legitim módon hatalomra került uralkodó lemondjon egy másik javára. Ezt inkább utólag várjuk el, de abban a történelmi helyzetben ez csaknem elképzelhetetlen volt.

Amikor Szapolyai szövetséget kötött a törökkel 1528 elején, Ferdinánd már az ország középső területeinek is ura volt. Emiatt a szultán beavatkozott a magyarországi eseményekbe, és 1529-ben nagy hadjáratot vezetett János király hatalomba való visszaültetése érdekében, hiszen ő az előző évben kénytelen volt Lengyelországba menekülni. A szultán tehát visszasegítette a hatalomba, a Szent Koronát is visszaszerezte neki, sőt Budát is elfoglalta, és visszaadta Szapolyainak. Közben pedig Bécs ellen vonult, de azt nem tudta elfoglalni. Ha elfoglalja, akkor ma nincs ez az interjú, vagy esetleg szerb nyelven zajlik, mert Bécs bevételével az ország túlnyomó része azonnal török megszállás alá került volna, és Szapolyait valószínűleg kiiktatta volna a szultán. Bécs elfoglalása viszont 1532-ben sem sikerült, így a szultán János királyt meghagyta magyarországi politikája támaszaként. Szapolyai halálát (1540) követően Szulejmán 1541-ben elfoglalta Budát, sőt 1543-ban, újabb hadjárata idején bevette Székesfehérvárt és Esztergomot is. Magyarország fővárosa ekkor százötven évre oszmán megszállás alá került, középső területei állandó török hadakozásnak lettek kitéve. Az addigi magyar–török konfliktus átalakult Habsburg–oszmán konfliktussá, s ezzel közép-európaivá szélesedett a küzdelem.

– És mindeközben tovább dúlt a polgárháború. Meddig volt egyszerre két királya az országnak?

– 1540-ben Szapolyai ugyan meghalt, de a polgárháború folytatódott, mert volt egy fia, János Zsigmond választott király, az Egri csillagokban is szereplő csecsemőkirály. Az ő haláláig, majd az Erdélyi Fejedelemség megszületéséig, azaz az 1560–1570-es évekig tartott a polgárháborús állapot, amelynek végül az oszmánok lettek a legnagyobb haszonélvezői. 1566-ra Szulejmán szultán a középkori Magyarország területének negyven százalékát elfoglalta.

– Ez ugyanaz a Szulejmán, mint aki Mohácsnál győzött?

– Igen. Az 1494-ben született szultán a trónra lépése utáni esztendőben, 1521-ben indította első hadjáratát Magyarország ellen, és 1526-ban is még nagyon fiatalon vezette a mohácsi csatát. Még negyven évig élt utána. Tizenhárom hadjáratot vezetett élete folyamán, ebből hetet Magyarország ellen, amiből jól látszik, hogy a legfontosabb riválisa a Magyar Királyság volt. Szigetvár alatt, az 1566. évi nyári ostrom végén hunyt el, de nem fegyveres küzdelemben, hanem betegségben. Szimbolikus, hogy majdnem egy időben lelte halálát a hős Zrínyi Miklóssal. Ténylegesen már Zrínyi kirohanása előtt meghalt, de elhunytát nem hozták nyilvánosságra az ostromló sereg számára a vár bevétele előtt.

– Milyen következményekkel járt a mohácsi tragédia hosszabb távon?

– Mohács egyértelműen sorstragédia, de a legfontosabb két következményt még nem is említettük. Egyfelől: az ország belső területén az 1526 utáni közel két évszázadban zajló háborúk pusztításai következtében a településhálózat egyes területeken hatvan-kilencven százalékban károsodott, és

a történeti Magyarország etnikai viszonyai radikálisan átalakultak, a magyarság megindult a kisebbségbe kerülés útján. Az 1920. évi trianoni döntésnek itt, a török korban is vannak tehát gyökerei.

Szulejmán szultán így nemcsak Kelet-Közép-Európa térképét rajzolta át, hanem ő és utódai a másfél évszázadig elhúzódó hadjáratokkal döntően hozzájárultak a Kárpát-medence etnikai viszonyainak átalakulásához.

Másfelől fontos kiemelni Buda 1541. évi elvesztét, Magyarországnak ugyanis a fővárosa került török kézre. A budai királyi udvar megszűnt, sőt ettől kezdve önálló magyar udvar már sohasem létezett. Ebbe a rendkívüli következménybe nagyon ritkán gondolunk bele, de ez is hozzájárult a sorstragédiához. Sőt, a budai főváros helyére Pozsony és Bécs együtt lépett, ami azt jelentette, hogy

Magyarország igazgatása az 1526 utáni időkben megváltozott: részben külföldről, Bécsből kormányzott ország lett, amit nagyon nehezen vett tudomásul a korabeli magyar politikai elit. Ettől kezdve egészen 1918-ig egy külföldi udvarban kellett képviselnie az ország érdekeit, és ez egészen új kihívásokat jelentett.

Bécsből és Pozsonyból, majd később Bécsből és Budáról irányították a magyar államot, amelynek európai középhatalmi szerepe is örökre elveszett 1526 után. Érthető tehát, hogy nehezen fogadjuk el: Magyarország, egy európai középhatalom vérzett el a mohácsi csatamezőn.

– Minden rosszban van valami jó, tartja a mondás. A rossz dolgokat is meg lehet vizsgálni más nézőpontból, és mindenből lehet tanulni. Származott a magyarságnak bármi előnye a mohácsi csatából?

– Ha elfogadjuk, hogy nem mindig a magyarok irányítják a világot, és nem minden döntést tudunk érdemben befolyásolni, ezért alkalmazkodnunk kell azokhoz, akkor szerintem némi pozitívumát is láthatjuk Mohácsnak. Mert a tatárjárás és az oszmán hódítás ellenére Magyarország létezik, nem került teljes török megszállás alá, ellentétben Bulgáriával, Szerbiával vagy Boszniával, amelyek államisága és politikai elitje is évszázadokra elveszett. Utat jelentett a megmaradáshoz, hogy a vereség után Habsburg Ferdinánd került a trónra, és Magyarországnak legalább egy része csatlakozni tudott a Habsburg Monarchiához.

Lehet szeretni vagy nem szeretni a Habsburgokat, de kimondhatjuk: a magyar elit jó utat választott azzal, hogy Habsburg Ferdinándot is meghívta a trónra. Az ország nyugati területe, a megmaradó történeti magyar állam ugyanis a Monarchiához való csatlakozás miatt maradhatott meg.

Ennek fejében ugyanakkor kénytelen volt lemondani a szuverenitás egy részéről, és elfogadni, hogy Magyarországot részben külföldről irányítják, nevezetesen a bécsi császárvárosból. Ez tehát nemcsak a kiegyezéstől volt így, hanem már az 1530-as évektől kezdve, és eltartott egészen 1918-ig.

Pozitívumnak tekinthető tehát, hogy a mohácsi sorsfordulót és a vele járó teljes törökkort túléltük, és a történeti magyar állam folytatásaként Magyarország egy modern köztársasági államformában ma is létezik. Óriási eredménynek tartom, hogy megfogyatkozva bár, de mégis itt vagyunk a Duna medencéjében. Ebben szerepe volt Szapolyai erdélyi fejedelem utódainak és II. Rákóczi Ferencnek éppúgy, mint a Habsburgoknak és a velük együttműködő magyar politikai elitnek.

– Hogyan gondoljunk ma Mohácsra?

– Mohács súlyos vereség, gyökeres sorsforduló a magyarság és Közép-Európa számára, de egyúttal derekas helytállás is. Nagyon ritka volt a magyar történelemben, hogy a világi és az egyházi elit nagy része aktív szerepet vállal az ország védelmében, és az életét adja érte.

Méltán lehetünk tehát büszkék a mohácsi hősi halottakra, mert nekik is köszönhető, hogy máig itt vagyunk Európa közepén.

Portré: Merényi Zita; fotó: Wikipédia; a térképek Nagy Béla munkái

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú az Új Ember Kalendárium 2026. évi számában jelent meg.