Mi mindenhez kellett értenie egy magyar jezsuitának Kínában?

Vámos Péter, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa és a Károli Gáspár Református Egyetem BTK Kínai Tanszékének docense előadása kezdetén a katolikus missziók kínai történetét vázolta fel.

A több évszázadon átívelő történet Matteo Ricci 1583-as megérkezésétől halad előre napjainkig, és a jezsuiták mindig is különleges szerepet játszottak benne – derült ki az előadásból. Az első jezsuiták, akiket az ábrázolásokon kínai öltözékben, feszület és mérőeszközök társaságában láthatunk, egyéni tehetségüknek köszönhetően boldogultak a birodalomban, és fontos szerepet játszottak a modern természettudományok meghonosításában. A császárt elsősorban matematikával, például a napfogyatkozások előrejelzésével lehetett megkörnyékezni, utóbbiban versenyeztek is egymással a hozzáértők, és mivel a jezsuita Adam Schall von Bell nyert, így ő irányíthatta a császári obszervatóriumot. Orvostudományi ismereteik szintén jól hasznosultak.

Az első jezsuiták egyikének némi budapesti vonatkozása is van: Ferdinand Verbiest flamand jezsuita tervei alapján öntötték azt a két mandzsu ágyút, amelyek a budai várban, a Hadtörténeti Múzeum előtt állnak – ezeket a Monarchia egyik hadihajója zsákmányolta Kínában.

Az újkorban a keresztény misszionáriusok hatására született meg a modern iskolarendszer Kínában, nekik köszönhetőek az első latin betűs átírások és az első szótárak, fontos szerepet játszottak a modern sportok és az orvostudomány terjesztésében és a nemi egyenjogúság eszméinek propagálásában.

Az első önálló magyar missziót ferencesek hozták létre az 1920-as években, majd 1936-ban indult a támingi magyar jezsuita misszió, ahol 1949-ig tevékenykedhettek a szerzetesek – tért át Vámos Péter a magyar szálra. (Táming nevét az előadó nyomán a kor magyar jezsuitái átírásában használjuk – a szerk.) Amikor a szárazföldi Kína elhagyására kényszerítették őket 1949-ben, nem térhettek vissza hazájukba sem, így többségükben Tajvanra települtek át, illetve szétszóródtak a világban.

Magyar jezsuiták Támingban a lourdes-i barlang előtt 1932-ben.

Magyarországon több okból is élénk volt az érdeklődés a kínai missziós tevékenység iránt. Egyik oka a magyarok feltételezett keleti eredete; az ázsiai hunok (hsziungnuk) azonosítása a hunokkal és így a magyarokkal (lásd Pray György munkásságát). Ez a kínai közgondolkodásba is bekerült, és több kínai értelmiségi titulálta a magyarokat írásaiban „sárga fajnak”. Emellett pedig a két világháború közötti keresztény-nemzeti kurzus hazánkban különösen is támogatta a külmissziókat. Mindennek köszönhetően 1939-ben több mint száz katolikus magyar hittérítő élt Kínában; önálló missziója csak a jezsuitáknak és a ferenceseknek volt.

A támingi misszió egy 8 ezer négyzetkilométeres területen működött, a mintegy 40 jezsuita mellett 26 kalocsai iskolanővér érkezett ide Magyarországról. Ez az észak-kínai terület eredetileg francia szerzetesekhez tartozott, akik elöregedés miatt kényszerültek a missziós telep felosztására, és hívtak meg többek között magyar jezsuitákat 1921-ben.

1922-ben meg is érkezett az első magyar jezsuita, Szarvas Miklós (1890–1965), aki később apostoli prefektus lett, a misszió pedig a magyar jezsuita rendtartomány részévé vált. 

A japán kapitulációt követően, 1946-ban kommunisták foglalták el Támingot. 1946-ban a misszió központját ki kellett üríteni, de Lischerong Gáspár támingi apostoli adminisztrátorként a misszió déli központjában, Pujangban maradhatott 1954-ig. 1948–1952 között, már a kommunista uralom idején, meglepő módon Pekingben egyetemre járhattak a magyar jezsuiták, sőt, egy kisszemináriumot is fenntarthattak 1954-ig. 1955-ben hagyta el az országot az utolsó magyar jezsuita misszionárius.

Szarvas Miklós 1924-től 1946-ig szolgált Támingban; élete utolsó éveiben Pannonhalmán élt. Mellette fontos szerepet töltött be Takács János jezsuita superior és Lischerong Gáspár apostoli adminisztrátor is.

Lischerong Gáspár a ’20-as évek végén magyar adományokból építtette az első templomot a saját missziós területén, Zsucsiacsajban (Rujiazhai), melyben az oltárkép is magyar vonatkozású: Szent István megkoronázását ábrázolja. 

A missziós munka elsősorban hittérítést jelentett, amellett utánpótlás-nevelést, oktatást (lányok-nők tanítását is, és felnőttek oktatását is), gyógyító tevékenységeket (rendelők, kórházak, gyógyszertárak), segélyezést, árvaházak működtetését. A támingi missziós telepen ezenkívül műhelyek is üzemeltek, többek között asztalosműhely, ahol a szerzetesek maguk tanítottak hasznos gyakorlati ismereteket a növendékeknek.

A kalocsai iskolanővérek elkülönülve éltek, volt saját kápolnájuk, gazdaságuk, leányiskolát vezettek és gyógyítottak. Napjainkban több kalocsai iskolanővér van Kínában, mint Magyarországon, az egykori épületeiket is visszakapták mára.

Litványi (később Lidoni) György (1909–1983) alakján keresztül mutatta be Vámos Péter, mennyi mindenhez értett egy magyar jezsuita, aki Kínában szolgált. Litványi 1927-ben érkezett Kínába, s a róla készült fotók tanúsága szerint foglalkozott kalligráfiával; ha kellett, fogorvos volt; tanított fizikát, épített repülőgép modelleket a gyerekekkel, zenélt, volt karnagy is, és ha kellett, motorral ment missziós utakra.

Motoros kép Szarvas Miklósról is készült (aki a magyar hívektől kapta a motorját), de a hétköznapokban elsősorban biciklivel vagy végső esetben lóval járták a vidéket a meglehetősen puritán körülmények között élő szerzetesek.

Többször meggyanúsították őket kémkedéssel, amit főként a rádióhasználatukra alapozott a hatóság – holott a sanghaji központtal kellett rádiós kapcsolatot fenntartaniuk, az egész országra vonatkozó meteorológiai előrejelzés részeként, amelyet a sanghaji Obszervatóriumban készítettek.

A magyar jezsuitákhoz belépő kínai növendékek közül legmagasabb rangra Paul Shan Kuo-hszi emelkedett: 1998-ban kreálta bíborossá II. János Pál pápa.

Kiemelte az előadó Zsámár Jenő élettörténetének egy aspektusát. A lelki író és iskolaalapító jezsuita szerzetes valamikor az 1940-es években súlyos beteg lett. Hogy a tétlenséget enyhítse, elkezdte kínaira átültetni az ignáci lelkigyakorlatokat – ehhez azonban ki is kellett dolgoznia a kínai nyelvű terminológiát. Ebből a kezdeményezéséből végül egy nagyszabású nemzetközi, többnyelvű szótárprojekt bontakozott ki.

A jezsuita Ladányi Lászlót „Kína-figyelőként” ismerte meg a világ: a ’60-as és a ’70-es években ő tájékoztatott a kínai fejleményekről. Publikációi között találunk egy a Katolikus Egyház kínai történetéről írt munkát is. Hírnevét mutatja, hogy a tajvani Fuzsen Egyetemen évente megrendezett előadás-sorozatot neveztek el róla.

A jezsuita Sebes József történész lett, a washingtoni Georgetown Egyetemen oktatott.

Tajvanra áttelepülve a magyar jezsuiták önálló rendtartományt alkottak; folytatták addigi tevékenységeiket: katolikus középiskolát alapítottak, kórházat, illetve sérült embereknek humánus körülményeket biztosító intézményeket hoztak létre.

Fotó: Fortepan/Jezsuita Levéltár

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír