Mi papként vagyunk katonák – Bemutatjuk Katonai Ordinariátus frissen felszentelt tábori lelkészét

A Magyar Honvédség Ludovika Zászlóaljának ebédlőjében nap mint nap más és más asztalnál foglal helyet az étkezések alkalmával. Főpásztora, Berta Tibor tanácsát követi: mindig próbálja meg mások társaságát keresni. Így lesz egy-egy ebédből beszélgetés, a beszélgetésből kapcsolat, a kapcsolatból pedig bizalom. Woditsch Péter számára a tábori lelkészi szolgálat lényegét pontosan ragadja meg ez a kép:

a hivatás igazi terepe ugyanis nem csupán a szószék vagy az iroda, hanem a személyes találkozás. 

Woditsch Péter számára a templom csendje, a laktanyák világa ugyanannak az útnak két oldala. A huszonhét éves lelkész a Katonai Ordinariátus papjaként, a Magyar Honvédség tartalékos hadnagyaként, illetve az alakulat megbízott tábori lelkészeként teljesíti szolgálatát a honvédtisztképzés közvetlen katonai szervezeténél.

Útja Sopronból, egy hitét gyakorló, szeretetteljes családból indult. A Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum diákjaként még nem merült fel benne a papi hivatás gondolata. Ahogyan mosolyogva hozzáteszi: szeretett volna lenni sok minden, csak éppenséggel pap nem. Érettségi után az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett történelem szakos diplomát. Egyetemi évei alatt nem csupán tudásra, hanem egy tágasabb látóhatárra is szert tett: Eötvös-kollégistaként megtapasztalhatta a különböző gondolkodásmódok találkozását, a nyitottság értékét. Ez volt az a szellemi közeg, amelyben megtanult kérdezni és párbeszédet folytatni. „Az egyetem, az önállósodás, az emberi kapcsolatok mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megismerhessem önmagamat” – tekint vissza, és úgy látja, a hivatáskeresés fontos állomása volt ez az időszak.

A hivatás kérdése már gimnazistaként foglalkoztatta.

A papság irányába az indította el, hogy olyan papokkal találkozott, akik boldogok voltak a maguk helyén, és az emberi oldaluk megmutatásával voltak hitelesek.

Befejezve egyetemi tanulmányait, a Győri Egyházmegye papnövendékeként kezdte meg a szemináriumot, majd két év után új irány bontakozott ki előtte. Egy találkozás Berta Tibor tábori püspökkel olyan kérdéseket vetett fel benne, amelyekre addigi útja során már kereste a választ. „A püspök atya arról beszélt, milyen emberre lenne szükség a tábori lelkészi szolgálatban. Ahogy hallgattam, úgy éreztem: mintha ezt nekem találták volna ki.”

A döntést a katonai alapkiképzés követte. A reverenda mellé egyenruha került, a szemináriumi formáció mellé pedig a katonai szocializáció. Az egykori bölcsészhallgató megtanulta a katonai élet szabályait, és fokozatosan otthonossá vált számára az a világ, amelyet korábban csak kívülről ismert.

Nem szeretem azt a kérdést, hogy katonák vagyunk-e vagy papok. Mi papként vagyunk katonák. Ez nem választás a kettő között, hanem egy sajátos szolgálati forma.”

Hozzáteszi: „A katonáktól nagyon sokat tanultam. A bajtársiasságról, a felelősségről, a helytállásról. Arról is, hogy mindenki a saját feladatában legyen jó, és azt végezze becsületesen.”

A tábori lelkész számára a munkahely nem a plébánia, hanem a helyőrség. Nem a templomajtóban várja az embereket, hanem ott van közöttük a mindennapokban: a laktanyában, a kiképzésen, a gyakorlaton vagy éppen az ebédlőben. Meggyőződése, hogy

a szolgálat alapja a jelenlét az alakulat életében.

Kiemeli a személyes találkozások fontosságát, hiszen tapasztalatai szerint a hétköznapi beszélgetéseken túl a közös séták, túrák, emlékmenetek vagy zarándoklatok során nyílnak meg igazán az emberek. „Nekem az a feladatom, hogy megteremtsem a megszólíthatóság lehetőségét” – fogalmaz, „a legfontosabb, hogy megszerezzem a bizalmat, ami egyben az egyik legnagyobb felelősségünk. A tábori lelkész nemcsak lelkipásztor, hanem olyan ember, akihez a katonák félelem nélkül fordulhatnak.”

A katonák között eltöltött idő megerősítette abban, hogy az emberek alapvető kérdései mindenütt ugyanazok. A veszteség, a küzdelem, a család, a hit vagy a jövő bizonytalansága náluk is mindennapos tapasztalat, ráadásul ezek a kérdések gyakran sokkal közvetlenebbül törnek a felszínre a katonai közegben. A fiatal pap számára a hitelesség kulcsszó. Nem a statisztikák érdeklik, nem az, hogy hányan vannak jelen egy közösségben, hanem az, hogy akik ott vannak, valóban hittel élnek-e, őszintén és örömmel vannak-e jelen, mert egy közösség akkor vonzó, ha élet van benne.

Papi jelmondatául Izajás próféta szavait választotta: „A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Ebben a mondatban benne van mindaz, ahogyan az emberekre tekint.

Az ítélkezésmentes jelenlét, a türelem, a remény. Annak felismerése, hogy minden emberben ott van valami, amit őrizni kell.

Ebben látja saját szolgálatának lényegét is: ítélkezés nélkül jelen lenni az emberek mellett, és segíteni őket abban, hogy felismerjék a bennük élő isteni hivatást. Beszélgetésünk során többször visszatér ugyanahhoz a gondolathoz: a tanulás és a nyitottság fontosságához. Bár ma már papként és tábori lelkészként szolgál, továbbra is tanítványnak tartja magát. „A hivatás nem megérkezés, hanem folyamatos tanulás” – vallja.

Amikor arról kérdezem, hol képzeli el magát néhány év múlva, nem helyszíneket említ, nem városokat vagy beosztásokat. „Ahol katonák vannak, oda szívesen megyek. Ott van dolgom.” A válasz egyszerűnek tűnik, egy szolgálati beosztás elfogadásának érezhetjük. Valójában többet jelent ennél. Ez a vallomás egy olyan ember belső szabadságáról szól, aki megtalálta a helyét, és pontosan felmutatja mindazt, amit Woditsch Péter a szolgálatról gondol: számára a hivatás egyet jelent a jelenléttel. Nem az intézmény a fontos, hanem a kapcsolat. Nem a szerep, hanem a szolgálat. Egyenruhában és reverendában ugyanaz vezeti: az emberek mellett lenni, ott, ahol az életük zajlik.

Fotó: Merényi Zita (archív)

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 12-i számában jelent meg.