Mi történt Nikaiában? – Az első egyetemes zsinat és Arius teológiája

Nagy csönd ereszkedett a Nikaiában fekvő császári palota dísztermére, amikor az első egyetemes zsinaton résztvevő püspökök kivétel nélkül elfoglalták a számukra kijelölt helyet, s a bejáratnál felbukkantak a császár kíséretének emberei. Konstantin császár életéről írt munkájában Caesareai Euszebiosz arról számol be, hogy ekkor mindenki felemelkedett a székéről, a császár pedig átvonult a tanácskozásra egybesereglett sokaságon, „akárha Isten mennyei angyala lenne”. A díszes külsőségek ellenére a császár, hangsúlyozza Euszebiosz, lesütötte a szemét, amivel azt kívánta jelezni, hogy elsődlegesen ő maga is Istennek akarja megadni a tiszteletet. A tisztelet további jele volt, hogy Konstantin csak akkor foglalt helyet a számára előkészített aranyszéken, amikor a jelenlévő püspökök kézmozdulatukkal engedélyt adtak neki. Az egyik püspök röviden köszöntötte, majd latin nyelven a császár is kifejezésre juttatta, mennyire fontosnak tartja a zsinatot, és kiemelte, hogy Isten kegyének biztosítása érdekében minél előbb egyetértésre kell jutniuk az Egyház képviselőinek.

A császári beszédet egy tolmács görögre fordította. Fordításra azért volt szükség, mert az egybegyűlt püspökök túlnyomó többsége a birodalom keleti részéről érkezett, és görög anyanyelvű volt. Nem tudjuk, hogy pontosan hány résztvevője volt a Nikaiai Zsinatnak, azt azonban megőrizték a feljegyzések, hogy Róma püspökét két presbiter képviselte (Vitus és Vincentius), egyetlen püspök érkezett még Itáliából, egy Hispániából, egy Galliából, egy Észak-Afrikából, egy Perzsiából, egy pedig Szküthiából. Bár a többiek görög nyelvű tartományokból származtak, a tanácskozás még így is a legreprezentatívabb egyházi gyűlés volt a jeruzsálemi apostoli zsinat óta, amelyről az Apostolok Cselekedetei számol be.

A hagyomány a 318 atya zsinataként tartotta számon a nikaiai tanácskozást, de nem fér kétség hozzá, hogy bibliai számról van szó: a Teremtés könyvének 14. fejezete szerint Ábrahámnak 318 rabszolgája volt. A különböző beszámolók eltérően határozzák meg a résztvevők számát (az alexandriai egyházhoz intézett levelében Konstantin több mint háromszáz püspökről beszél, Antiochiai Euszthatiosz kétszázhetven főt említ, Caesareai Euszebiosz pedig több mint kétszázötvenet), és mivel a nikaiai atyák nevét tartalmazó felsorolások nemcsak sokféle nyelven maradtak fenn (görögül, latinul, arabul, koptul, szírül és örményül), de eltérő adatokat is közölnek, a névsorok sem segítenek a pontos résztvevői lista összeállításában. A legtöbb püspökről ráadásul a nevén kívül nem is tudunk semmit. De egészen biztos, hogy ez a mára javarészt ismeretlenné vált tanácskozó közösség a kíséretével együtt nagy benyomást tett a korabeli emberekre: a nagyjából háromszáz püspököt legalább ezerötszáz fő kísérhette, és ez a sokaság igencsak észrevehető volt abban a birodalomban, amelynek összlakossága a 4. században nem volt több a mai Spanyolországénál.

Hasonló bizonytalanság uralkodik azzal a kérdéssel kapcsolatban, milyen lehetett a zsinat lefolyásának rendje. Mindenesetre jó okkal feltételezhető, hogy a zsinati atyák elsőként annak a három püspöknek az ügyét vették napirendre, akiket az előző évben tartott antiochiai zsinat elmarasztalt Arius támogatása miatt. Laodikeiai Theodotosz, Neroniasi Narkisszosz és Caesareai Euszebiosz kénytelen volt tisztázni az álláspontját azokban a kérdésekben, amelyek már néhány éve élénken foglalkoztatták az észak-afrikai keresztény közösségeket. Olyan teológiai problémákról volt szó, amelyek Arius alexandriai presbiter munkássága nyomán vetődtek fel.

Nagyon nehéz egyszerre pontos és méltányos képet rajzolni Ariusról. Legalább három nehézséggel kell szembenéznie annak, aki erre vállalkozik. Egyrészt a teológiatörténeti hagyomány az egyik legveszélyesebb és legellenszenvesebb eretnekként tartotta számon Ariust, s talán ez az éles beállítás eredményezte azt, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben egyes kutatók közelebbről is igyekeztek megvizsgálni alakját és tanítását, és sokszor arra jutottak, hogy Arius szigorú aszkéta és őszinte igazságkereső volt, aki téves következtetésekre jutott ugyan, de mégiscsak egy olyan korban, amikor a Krisztussal kapcsolatos egyházi tanítás még korántsem volt minden részletében rögzítve. Jól ismert, hogy 1987-ben Rowan Williams későbbi canterburyi érsek, az Anglikán Egyház feje terjedelmes könyvet írt Ariusról, és ebben elsőként tett átfogó kísérletet egy méltányosabb ítélet megalkotására – miközben talán már túlságosan is felmenteni igyekezett az alexandriai presbitert. Ez az Ariusról hagyományozódott elítélő felfogás és az árnyaltságra törekvő újabb elemzések között jelentkező feszültség nem teszi könnyűvé a szabatos véleményalkotást. Másodsorban Ariustól alig maradtak fenn hiteles és eredeti szövegek, ezért nézeteinek rekonstrukciója már csak a szűkös irodalmi alapok miatt is problémás. Végül pedig egészen egyszerűen tény, hogy nagy teológiai ellenfelei hajlamosak voltak túlhangsúlyozni Arius gondolkodásának bizonyos elemeit, és háttérbe szorítani másokat, ami azzal a következménnyel járt, hogy egyoldalú képet alkottak a felfogásáról. Szó sincs arról, hogy valótlanságokat állítottak volna róla, de úgy rendezték el állításait, hogy valamelyest átrendezték szellemiségének belső viszonyrendszerét. Az ily módon körvonalazódó arianizmus valóban Arius nézeteiben gyökerezett, de nem volt mindenben azonos velük.

Mi az, ami biztosan elmondható Arius teológiájáról? Három írása maradt ránk: Nikomédiai Euszebioszhoz írt levele, Alexandrosz alexandriai püspökhöz néhány más presbiterrel együtt benyújtott teológiai állásfoglalása és a Nikaiai Zsinat után Konstantin császárhoz címzett hitvallása (a Thaleia című munkájából megőrzött töredékek hitelességében nem lehetünk egészen biztosak). Arius elsődleges célkitűzése az volt, hogy Isten abszolút egyedülvalóságát, keletkezésnélküliségét, jóságát és változhatatlanságát biztosítsa. Második lépésben annak megvilágítására törekedett, hogy milyen viszonyban van ezzel az egyedülálló Istennel az, akit Fiúnak nevezünk. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Fiú minden idők előtt született Istentől, Isten akaratából, változhatatlan és tökéletes „alkotása” vagy „teremtménye” Istennek, de nem olyan, mint a többi teremtmény, létrejött (gennéma), de nem olyan, mintha csak az egyik lenne a létrejött dolgok közül (hen tón gegennémenón), örökkévaló, de nem ugyanúgy örökkévaló, mint az Atya.

Nem szükséges hangsúlyozni, hogy ezek az állítások a legkevésbé sem egyértelműek, és sokféleképpen érthetők. Hiába állítja például Arius, hogy a Fiú minden idők előtt született, nem ismeri el, hogy örökkévalósága ugyanolyan, mint az Atyáé, és hiába emeli ki egyedülállóságát, mégis alkotásnak vagy teremtménynek nevezi. Ezek nagyon súlyos problémák, hiszen a végül megállapított egyházi tanítás szerint a Fiú nem az Atya akaratából születik, mint a teremtmények, hanem az Atya lényegéből, örökkévaló, nem nevezhető teremtménynek, s rangban és méltóságban nem marad el az Atyától. Ezzel együtt is lényeges körülmény, hogy Arius azért nem tudta elfogadni az Atya és a Fiú egylényegűségét kimondó homousziosz jelzőt, mert attól tartott, hogy az azonos lényegűség megoszthatónak, azaz részekre oszthatónak láttatja az isteni lényeget, ami pedig részekre osztható, az anyagi természetű – vagyis aggályai szerint a homousziosz azt a látszatot eredményezheti, hogy Isten anyagi lény.

Az állításaiban rejlő kétértelműség és problémák azt eredményezték, hogy már egészen korán egyértelműsíteni próbálták a tanítását. Az alexandriai püspök, Alexandrosz például azt állította, hogy Arius szerint a Fiú nem mindig létezett, és ugyanolyan, mint a többi teremtmény. Ez az összefoglalás természetesen nem mindenben egyezik Arius kifejezett elgondolásaival, de szükséges lehetett ahhoz, hogy könnyen áttekinthetők legyenek az alexandriai presbiter nézetei. És természetesen nem zárható ki, hogy Arius egyes követői valóban úgy módosították Arius gondolatait, ahogyan Alexandrosz visszaadja őket.

A Nikaiai Zsinat már ismeretlenné vált résztvevői közül kiemelkedik egy fiatal teológus, aki mindenkinél nagyobb szerepet játszott a zsinat tanításának védelmezésében és Arius nézeteinek összefoglaló elítélésében. Athanaszioszról van szó, aki 373-ben bekövetkezett haláláig rendkívül hányatott körülmények között a zsinat hősévé vált. Legközelebb vele lesz érdemes megismerkednünk.

(Folytatjuk.)

Fotó: Wikipédia; Merényi Zita

Magyar Kurír