Mi történt Nikaiában? – Az első egyetemes zsinat és Szent Athanasziosz

A szerzetesség atyjának számító Remete Szent Antal életrajzának vége felé arról hallunk, hogy a széles körben csodált Antal lemegy a hegyről, ahol él, és bevonul a nagyvárosba, Alexandriába, ahol elítélően nyilatkozik az eretnekekről. A keresztény irodalom legtöbbet forgatott művei közé tartozó életrajz szerzője nem más, mint Athanasziosz alexandriai püspök, az eretnekek pedig nem mások, mint az ariánusok. Az életrajz megírásakor már több mint harminc év eltelt a Nikaiai Zsinat óta, de Athanasziosz (vagy ahogyan gyakran emlegetni szoktuk: Atanáz) még mindig fontosnak tartotta kiemelni, hogy Antal, a nagy aszkéta határozottan szembeszállt azokkal, akik ellene mondtak a zsinat tanításának.

De mit tanított Antal a nagyvárosban? Először is azt, hogy

Isten Fia nem teremtmény, és ezért nem állítható, hogy „volt idő, amikor nem létezett”, hiszen éppoly örök léte van, mint az Atyának, és az Atya lényegéből születik.

A mindezt tagadó ariánus eretnekséget Antal egyenesen az Antikrisztus előfutárának nevezte, és kijelentette, hogy azokkal, akik így gondolkodnak, semmiféle közösséget nem lehet vállalni. Antal alexandriai igehirdetése magának Athanasziosznak a teológiai programját foglalta össze, és ezt a belső közösséget az életrajz szerzője azzal is érzékelteti, hogy önmagát is elhelyezi az öreg aszkétát kísérő, majd útjára bocsátó csoport tagjai között.

A szövegben az alexandiai püspök az „Arius őrültségét követőkről” (ariomaneisz) beszél, és a teológiatörténet újabb kutatói úgy vélik, hogy ezzel végső soron ő maga rajzolta meg annak körvonalait, amit arianizmusként tartunk számon. Nagyon érdekes jelenség, hogy Athanasziosz egészen a 350-es évek elejéig szinte egyáltalán nem emlegette a Nikaiai Zsinat ma már kulcsfontosságúnak tartott kifejezését, az Atya és a Fiú egylényegűségét kifejező homouszioszt, még akkor sem, amikor több beszédet írt az ariánusok ellen. Közismert tény, hogy igen hányatott sorsa volt azután, hogy 328-ban Alexandria püspöke lett. Számos alkalommal volt kénytelen száműzetésbe vonulni, s hol nyugat-európai városokban tartózkodott, hol az afrikai sivatagban húzta meg magát. Száműzetései során többféle vádat fogalmaztak meg vele szemben ellenfelei, és szüksége volt valamilyen egységes és jól áttekinthető gondolatrendszerre ahhoz, hogy megvédje magát a vádakkal szemben, és igazolja, hogy helyes teológiai tanítást hirdet. Ez a törekvése vezetett oda, hogy a 350-es évektől fogva gyakorlatilag mindenkit ariánusnak kezdett bélyegezni, aki nem értett egyet vele. Így született meg az arianizmus – Arius ugyanis nem arianistáknak nevezte azokat, akik egyetértettek vele, hanem lukianistáknak, arra az Antióchiai Lukianoszra hivatkozva, akinek sokan a tanítványai voltak, bár róla magáról szinte semmit nem tudunk.

Érdemes nagyon óvatosnak és körültekintőnek lenni, amikor azt próbáljuk felmérni, hogy miként könyvelt el Athanasziosz mindenkit a kereszténység ellenfelének, aki nem értett egyet vele. Legalább három dologra érdemes figyelni. Először is arra, hogy Arius és egy sor további 4. századi keresztény gondolkodó nézeteiben visszatekintve valóban számtalan kétértelműség, pontatlanság, sőt súlyos tévedés állapítható meg. Botorság lenne arra törekedni, hogy rehabilitáljuk a nézeteiket. Másodsorban viszont szintén lényeges, hogy a 4. században jelentékeny mértékű teológiai sokféleség uralkodott, és Athanasziosz mérhetetlenül leegyszerűsítette az iskolák, az álláspontok és az értelmezési kísérletek összetett egészét, amikor csupán két megközelítés létét feltételezte: a sajátjáét és vele szemben mindenki másét. Az írásaiban elutasított elgondolások egyáltalán nem voltak annyira kezdetlegesek és bárdolatlanok, amilyennek beállította őket, sokszor egyszerűen tapogatózva igyekeztek a teológiai igazság nyomába eredni. Harmadsorban vitathatatlan tény, hogy Athanasziosz sajátkezűleg komponálta meg az arianizmus eretnekségét, mégpedig oly módon, hogy Arius és a vele egyetértők bizonyos elgondolásait kisarkította és eltúlozta. Ellenfelei például rendszeresen hangsúlyozták, hogy a Fiú nincs alávetve változásnak, és nem olyan, mint a többi teremtmény – Athanasziosz mégis rendre ezzel vádolta őket, azoknak a kétértelműségeknek az alapján, amelyeket műveikben bukkant.

Fiatalkorában Athanasziosz részt vett a Nikaiai Zsinaton. 325-ben nagyjából harmincéves lehetett, és nemcsak olyan feljegyzés nem maradt fenn, amely azt tanúsítaná, hogy fontos szerepet játszott a nikaiai tanácskozásokon, de ő maga sem állította soha, hogy a zsinat meghatározó résztvevői közé tartozott volna. Ennek ellenére 373-ban bekövetkezett halála után 6–7 évvel Nazianzoszi Szent Gergely már úgy emlékezett meg alakjáról, hogy kiemelte: Athanasziosz a zsinat legkiemelkedőbb személyei közé tartozott. 21. beszédében Gergely így fogalmazott: az arianizmus „járványának terjedését először a Nikaiában összegyűlt háromszáztizennyolc küldöttből álló zsinat gátolta meg, amelyet a Szent Lélek hozott össze, és volt vele. Athanasziosz még nem tartozott a püspöki rendbe, de az összegyűltek legjelesebbjei között emlegették. Az erénye miatt iránta megmutatkozott tisztelet nem maradt le amögött, ami a rangnak járt volna ki” (Vanyó László fordítása).

Ekkor már az alexandriai püspök valóban roppant tekintélynek örvendett a keleti és a nyugati kereszténységben. Tekintélyéhez hozzájárult, hogy eredményesnek bizonyult az a stratégiája, amellyel teológiai téren mindent egy lapra tett fel, és a Fiú teljes és maradéktalan istenségének kérdését helyezte középpontba. Szintén meggyőzőnek tűnt az a gondolata, amely szerint a Fiú maradéktalan istensége nélkül az embernek nincs reménye a megmenekülésre: a Krisztusban emberré levő Fiú nem teljes mértékben Isten, nem tudja megváltani az embert. Megváltástana ugyanakkor maga is annyira sokszínű és összetett, hogy a teológiatörténet óhatatlanul sok mindent elfelejtett belőle. Athanasziosz szerint például Krisztusnak azért a kereszten kellett meghalnia, mert a gonosz lelkek, akiket le kellett győznie, a levegőben lakoznak – és hogyan másként arathatott volna diadalt, mint a levegőbe emeltetve? Ez és a hasonló meggyőződések mára szinte teljesen eltűntek a keresztény igehirdetésből. Hasonló nehézségeket okozhat ma az az egészen alapvető athanaszioszi felfogás, amely szerint „Isten azért lett emberré, hogy az ember Istenné legyen”. Ennek megértése és magyarázata komoly erőfeszítést igényel, és ennek kifejtésére nem mindig vagyunk készek.

A szent alexandriai püspök hatalmas tekintélyéhez egyidejűleg az is hozzájárult, hogy nem csupán kimagasló teológus volt. Az egyik legszebb könyv, amelyet az alakjáról írtak (David M. Gwynn munkája), a következő alcímet viseli: Püspök, teológus, aszkéta, atya. Athanasziosz alakjában szétválaszthatatlanul összeforrt az egyházi vezető, a gondolkodó, az imádkozó és a gondoskodó keresztény, és ez egység, amely az egyháztörténet folyamán egyre ritkább lett, a mai napig vonzóvá teszi egész munkásságát.

Athanasziosz a Nikaiai Zsinatban és annak hitvallásában fedezte fel a kulcsot a hiteles kereszténység megragadásához, ezért nevét és a hitvallást még ma is sokszor egyszerre emlegetjük. Már csak ezért is érdemes végre tüzetesebben megvizsgálnunk a Nikaiai Zsinat hitvallásának szövegét.

(Folytatjuk.)

Fotó: Wikipedia; porté: Fábián Attila 

Magyar Kurír