Mi történt Nikaiában? – Az első egyetemes zsinat hitvallása

A 325-ben Nikaiába érkező püspökök közel háromszázfős csoportja és ennél hat-hétszer nagyobb létszámú kísérete sok mindenkit lenyűgözött a kortársak közül. Konstantin császár életéről írt művében Caesareai Euszebiosz a következő elragadtatott szavakkal emlékszik vissza az eseményre: „Egész Európa, Ázsia és Afrika valamennyi egyházából egybesereglettek Isten első számú szolgái. És az Isten kegyelméből az egész világon elterjedt egyetlen egyház magában foglalt szíreket, kilikiaiakat, föníciaiakat, arabokat és palesztinaiakat, továbbá egyiptomiakat, thébaiakat, afrikaiakat és mezopotámiaiakat. Még egy perzsa püspök is volt a zsinaton. Még egy szküthiai sem hiányzott a kórusból. Pontosz és Galatia, Kappadokia és Ázsia, Phrügia és Pamphülia elküldte válogatott férfiúit. De távolabb élők is érkeztek, és még egy hispániai, ama hírneves, is jelen volt a tanácskozás számos résztvevője között” (III, 7).

Jól látható, hogy Euszebiosz valamiképpen a pünkösd eseményével állítja párhuzamba azt, ami Nikaiában történt: az egész Egyház jelen volt a zsinaton, és egysége is megnyilvánult.

Ma hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ez az ünnepélyesség és egység már a kortársak szemében is mindenekelőtt a Nikaiai hitvallásban öltött testet.

Aki ma ugyanis a zsinatról hall, annak elsőként alighanem a hitvallás jut eszébe, főként abban a kiegészített formájában, amelyet 381-ben Konstantinápolyban öltött, majd 451-ben a Khalkédóni Zsinat résztvevői feltétlenül kötelező érvényűnek ismertek el. Csakhogy 325 után jó két évtizeden át szinte egyetlen szó sem esett a zsinati hitvallásról, és csak a 350-es évek elején kezdte emlegetni Athanasziosz alexandriai püspök. Ennek a különös jelenségnek a hátterében főként az a tény húzódik, hogy a Nikaiai hitvallás eleinte nemcsak egységet nem tudott teremteni az egymással szembenálló teológiai és egyházpolitikai csoportok között, de egyenesen növelte a közöttük meglévő feszültséget. Sokan nem is bánták volna a szinte pünkösdi egységet átélő püspökök közül, ha többé nem is kerül előtérbe a szöveg, oly sok nehézséget és vitát eredményezett.

Maga a hitvallás viszonylag rövid. Négy részre tagolódik: az első a mindenhatónak és teremtőnek nevezett Atyába vetett hitet fejezi ki; a második jóval hosszabb, és Jézus Krisztussal, Isten Fiával foglalkozik, kiemelve az Atyától való születését és a történelemben végbevitt cselekvését; a harmadik mindössze egyetlen hiányos mondat („és a Szentlélekben”); a negyedik pedig elítéléseket tartalmaz: öt állítást minősít tarthatatlannak a Fiúval kapcsolatban, például azt, hogy „volt, amikor nem volt”, vagyis nem örök a léte, vagy éppen változásnak van alávetve. Ennek a negyedik résznek feltűnő érdekessége, hogy a tévesnek minősített elgondolásokat nem egyszerűen valamilyen helyi közösség vagy az adott tanácskozás nevében utasítja el, hanem azt állítja, hogy az így vélekedőket „a katolikus és apostoli Egyház ítéli el”.

A hitvallás a „hiszünk” igével kezdődik, és az „Egyház” főnévvel fejeződik be, ami együttvéve valóban egyetemes kiterjedést biztosít a hitvallás szövegének.

A hitvallás kialakulásának pontos körülményeit nem ismerjük. Az előző évben tartott Antióchiai Zsinat már megszövegezett egy hitvallást, amely jóval terjedelmesebb volt a nikaiainál, de úgy tűnik, hogy a 325-ben összegyűlt püspökök szemében elégtelennek mutatkozott. Hosszú időn át tartotta magát az az elgondolás, hogy a szöveg valójában Caesareai Euszebiosztól származik, sőt az a feltételezés is lábra kapott, miszerint Euszebiosz a caesareai közösség hitvallását terjesztette be a zsinathoz, s minimális átdolgozásokkal végül ez a szöveg lett a Nikaiai hitvallás. Ez az elgondolás azonban már hosszú évtizedek óta megalapozatlannak tűnik. Jóllehet Euszebiosz szövege és a végleges hitvallás több párhuzamot is mutat, az eltérek oly jelentősek közöttük, hogy a közvetlen összefüggés kizárható (arról nem is beszélve, hogy Rómán és talán Jeruzsálemen kívül ebben az időszakban egyetlen helyi közösségnek sem volt rögzített hitvallása). Az a legvalószínűbb, hogy egy zsinati bizottság kapta feladatul a hitvallás megszövegezését, s talán felhasználták a 324-ben Antióchiában elítélt Euszebiosz saját igazhitűségének igazolására benyújtott szövegét, valójában önálló munkát alkottak.

A hitvallás legismertebb szava, a híres homousziosz hasonlóképpen kalandos történetet tudhat maga mögött.

Valójában nem tudjuk, hogy miként került be a szövegbe az Atya és a Fiú „egylényegűségét” kifejező fogalom, azt viszont tudjuk, hogy sokrétű előtörténete volt.

Többféle jelentéssel rendelkezett, és a 3. század derekán egyszer már elítélték, mégpedig Szamoszatai Paulosz tévtanításával összefüggésben. 325-ben aztán egyszer csak újra felbukkant, de némi zavart keltett a nikaiai atyák körében, hogy a Szentírásban nem szerepel, és a hitvallás az általános tartalmú ousziát („lényeg”) azonos értelemben használja a sokaknál az egyedi létezők jelölésére szolgáló, azaz konkrét tartalmú hüposztaszisz („egyed”, „személy”) fogalommal, amivel azt a látszatot is kelthette, hogy Istenben éppúgy egyetlen „lényeggel” számol, mint egyetlen „személlyel”, azaz modalista (szabelliánus). Athanasziosz mindenesetre arról számolt be jó néhány évvel később, hogy a zsinat bármilyen szentírási szakaszt az ariánusok elé helyezhettek, mindegyiket tudták addig csűrni-csavarni, amíg a saját felfogásukat nem látszott igazolni, amikor azonban a homousziosz jelzőt ajánlották a figyelmükbe, teljesen elfogadhatatlannak minősítették – így pedig ellenfeleik megítélése szerint pontosan alkalmas volt az arianizmussal szembeszegezett teológiai program összefoglalására.

A kétértelműségek és a megmaradó problémák miatt a sem a zsinat, sem a zsinati hitvallás nem keltett általános elégedettséget a résztvevőkben. Jellemző, hogy a Nikaiának szentelt szövegeiben Caesareai Euszebiosz részletesen ecseteli az ünnepélyes esemény megnyitását és zárlatát, de magukról a tanácskozásokról szinte semmit nem árul el. Valószínűleg szintén az általános elégedettség hiányával magyarázható, hogy semmiféle feljegyzés nem készült a zsinat lefolyásáról. Később azonban mind a zsinat, mind a hitvallása páratlan tekintélyre tett szert az egyházi tudatban, és a mai kereszténységben is a remélt és vágyott egység sarokkövévé vált. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az ortodox, protestáns és katolikus közösségek milyen kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak ma a nikaiai hitnek – vizsgálódásunkat ezzel a kortárs értékeléssel érdemes tehát zárnunk.

(Folytatjuk.)

Fotó: Wikipédia; portré: Merényi Zita 

Magyar Kurír