Adjuk meg a tiszteletet a rivális csapatnak is! – Interjú Michael W. Banach nunciussal

– Leó pápa nemrég fogadta a nunciusokat, akik a szentévi zarándoklatra érkeztek Rómába. Önnek személyesen mit jelent a jubileumi év?

– Június elején két okból mentünk Rómába. Részben a szokásos, három évenkénti találkozónkra – ez egy nagyköveti találkozó, olyan, mint a Magyarországot képviselő  nagyköveteké volt, amelyen Gallagher érsek is beszédet mondott (2025. március végén, Budapesten – a szerk.). A nunciusoknak is van ilyen konferenciájuk. Ez egy munkamegbeszélés, amely lehetőséget ad, hogy áttekintsük a nunciatúrákat érintő kérdéseket, a Rómával való kapcsolatunkat és egyéb témákat.

A találkozónk a Római Kúria jubileumi ünnepségével kezdődött, amelyen a nunciusok is részt vettek. Számomra nagyon megható volt, mert emlékszem rá, hogy 1975-ben, még hittanosként fültanúja voltam annak, ahogy a papok és nővérek a VI. Pál pápa meghirdetette kiengesztelődés szentévéről beszélgettek, és megmagyarázták nekünk, mit jelent a szent kapun való átlépés. Ez akkor nagyon fellelkesített. Aztán huszönöt évvel később, 2000-ben éppen Rómában dolgoztam, úgyhogy a nagy jubileumi év sok-sok eseményén részt tudtam venni.

Emlékszem, amikor 2000-ben átléptem a szent kapun, arra gondoltam, vajon huszonöt év múlva meg fogom-e tudni tenni újra? És meg tudtam.

Ezért személyesen különös is megható számomra, amikor az elmúlt ötven év szentéveire tekintek vissza. És hogy megérem-e majd a következőt? Ha megérem is, lehet, hogy kerekesszékben tolnak át rajta…

De a mostani, a remény éve megerősített abban, hogy

nekünk mindannyiunknak – szerzeteseknek, papoknak, püspököknek, híveknek egyaránt – az a hivatásunk, hogy a remény jelzőfényei legyünk, a remény sugarai,

mert a világot, amelyben élünk, sűrű köd borítja. És ettől nagy a zűrzavar. Azonban ha mi a világosságot szeretnénk sugározni, akkor magunknak is kapcsolatban kell állnunk a világossággal. Hiszem, hogy a szentév, a szent kapun való átlépés, a közös szentmise a pápával segít abban, hogy ne aludhasson ki bennünk a fény.

– Személyesen mit jelent Önnek a szentév mottója, „A remény zarándokai”?

– A „zarándok” és a „remény” Ferenc pápa tanításának két kulcsfogalma, nem csoda hát, ha épp ezt a kettőt választotta a szentév mottójául is. A zarándok mindig úton van, aki – bár egyre elcsigázottabb, szomjas, éhes, és tűz a nap, amely égeti a bőrét – mégis megy tovább, hisz a cél a fontos számára. A zarándoklét jellemez minket, emberként és hívőként egyaránt. A mottóban az is benne van, hogy teljességgel Istentől függünk – nagyon ignáci gondolat ez. A teremtő Istennel való eggyéválás irányába tartunk.

XVI. Benedek írtja a Spe salvi enciklikában:

A remény első lényeges iskolája az imádság. Ha már senki sem hallgat meg, Isten még mindig meghallgat. Ha már senkihez sem tudok szólni, senkit sem tudok segítségül hívni, Istenhez még mindig szólhatok.

Ha többé senki nem segíthet rajtam – akár valamilyen bajról, akár az emberi képességeket meghaladó várakozásról van szó –, Ő majd segíteni tud nekem.” (32). Számomra mindez különösen fontos a mostani szentévben: az Istenre való teljes hagyatkozás, a tudat, hogy Ő mindig jelen van, és minden helyzetben szólhatunk hozzá, a bizonyosság, , hogy jönni és segíteni fog nekünk. Talán nem úgy válaszol majd, ahogy azt mi szeretnénk, de mindig válaszol. 

– A diplomácia nyelvén hogyan lehetne értelmezni a „remény zarándokai” kifejezést?

– Ha a diplomácia területén tett erőfeszítésekre gondolunk, a remény zarándokainak lenni pontosan azt jelenti, hogy újra meg kell tanulnunk együtt haladni az úton. Meg kell tanulni kezet fogni másokkal. Tudjuk, milyen válságos a helyzet a magyar határhoz közel, hogy milyen válságos a közel-keleti keresztények helyzete, és ezeken kívül számos más krízis is van szerte a világon. Egyszerűen megdöbbentő látni, hogy néha a legmagasabb kormányzati szinteken állók nem akarnak szóba állni egymással, nem akarnak kezet nyújtani egymásnak, pedig ettől még nem oldódik meg a válság. 

A régi zarándokhelyek (például a spanyolországi Santiago de Compostela) szépségét az adta, hogy a zarándokút mentén nem csupán szállások, panziók nyíltak, hanem kórházak, ispotályok is. Ha egy zarándok elesik, és kificamítja a bokáját, a többi zarándok segít neki abban, hogy célba érhessen. Úgy gondolom, ez a hatalom szférájában dolgozó emberek számára is üzenet: ha képesek gondoskodni a gyengékről, integrálni őket a mindennapi életbe, az annak a jele, hogy él bennünk a remény.

– Mesélne a Szentatyával való találkozásról? Milyennek látta őt?

– Három évre nyúlik vissza az ismeretség, amióta a Püspöki Dikasztérium élére került. Nem sokkal előtte nevezték ki, és még nem volt bíboros, amikor elkísérte  Ferenc pápát Magyarországra 2023 áprilisában. Ahogy ott álltam a sorban, hogy első alkalommal köszönthessem, azon tanakodtam, mit mondok majd neki. Hogy imádkozom érte? Azt másoktól is hallani fogja. Hogy a magyar egyház imádkozik érte? Aztán eszembe jutott valami. Ahogy megálltam előtte, kezet nyújtottam, és azt kérdeztem: Hajlandó kezet fogni a Boston Red Sox drukkerével? Rám nézett, és azt mondta: Igen, miért is ne? Ugyanis az Egyesült Államokban a baseball nemzeti sport. Én a Boston Red Soxnak szurkolok, ő pedig rivális Chicago White Soxnak.

– Nevetett?

– Igen, jót derült rajta.

A reakciója volt igazán fontos: miért is ne foghatnánk kezet? Azt hiszem, ez passzol a remény zarándokaihoz is. Hidakat építünk, igaz?

Lehetünk mások, szurkolhatunk a rivális csapatnak is. De ettől még miért ne köszönhetnénk egymásnak? Miért ne foghatnánk kezet? Ő ebben nagyon határozott, pedig egy szelíd természetű ember. A megválasztása után sokan úgy kezdtek el róla beszélni, mint az első amerikai pápáról – ez annyiból igaz is, hogy Chicagóban született. De eddigi életpályája alapján sokkal inkább nemzetek felettinek tarthatjuk. Már fiatal ágostonosként Rómában tanult, a rend általános elöljárója is volt tíz éven keresztül, járta a világot, sok arcát látta az Egyháznak, az emberiségnek. Azután pedig nagyjából húsz évig Peruban szolgált, részben püspökként. Vagyis helyesebb, ha azt mondjuk, hogy nem amerikai, hanem Amerikából származó pápa.

Nagy lelkesítő erő van benne: látom magam előtt, ahogy a zarándokkereszttel megy előttünk, ahogy haladunk a VI. Pál teremtől a Szent Péter térre, majd a bazilikába tartó körmenetben. Ránk ragad a lelkesedése, kedvünk támad követni őt.

– Egy gyűrűt kaptak ajándékba tőle, amelyen a Ferenc pápának oly kedves Salus Populi Romani ábrázolása látható. Mit szeretett volna kifejezni ezzel?

– Leó pápa részéről én ezt egy nagylelkű gesztusnak látom: nem is annyira a gyűrű külseje, a Salus Populi Romani-ábrázolás a fontos, sokkal inkább az, amit a gyűrű belsejébe véstek: Sub umbra Petri, azaz Péter árnyékában. A megválasztott pápák Szent Péter utódai, és ez a véset, ez az ajándék egy nagyon személyes kapcsolatot fejez ki a pápa és képviselői, a nunciusok között. Arra való felhívás, hogy nekünk is Péter mellett a helyünk. Ha ott vagyunk a közelében, akkor mindig biztonságban érezhetjük magunkat. A mai evangélium jut erről eszembe Jézusról és tanítványairól a hánykolódó csónakban. A tanítványok félelmükben kiáltoznak, Jézus pedig azt kérdezi tőlük, miért féltek, kicsinyhitűek? Péter is a csónakban volt. Azt hiszem, ha Péter mellett, az ő árnyékában állunk, akkor ez a bizonyosság, hitünk biztonsága részünkké válik. Ez pedig fontos jelzőfény a viharok világában.

A gyűrű külsején látható Salus Populi Romani, jól tudjuk, Ferenc pápa számára különösen kedves kép. Megemlíhetnénk itt Máriát is mint az Egyház Anyját, aki Leó pápa szívének szintén nagyon kedves, hiszen, nem kis meglepetésére, megválasztása után nem sokkal éppen egy Rómához közeli Mária-kegyhelyre ment, utána pedig a Salus Populi Romani-kegykép előtt imádkozott a Santa Maria Maggioréban. Milyen érdekes, hogy régen az újszülötteket legelőször templomba vitte el az édesanyjuk, ahol virágot helyezett a Szűzanya szobrának a lábához. És amikor a gyermek nyolcvan éves lesz, visszatér majd ugyanahhoz a Mária-szoborhoz, virágot visz neki, és, el-elbóbiskolva a szobor előtt, talán a jövőre vagy családtagjaira gondol, akiket idő közben elveszített. Mária meghallgatja apró-cseprő dolgainkat, a fecsegésünket, bajainkat, és soha nem fárad bele. Még a legkisebb gondjainkat, legmélyebb szenvedésünket vagy legsúlyos bűneinket sem lehet elrejteni Mária elől, és Isten irgalma elől. Vagyis a gyűrű külsején látható kép a töretlen reményt szimbolizálja, hisz Mária a remény anyja. Mivel Leó pápa az Ágoston-rendből jön, gondolhatunk itt konkrétan Ágoston édesanyjára, a fia megtéréséért imádkozó Mónikára, de tágabban az anyaságra mint olyanra is.

–  Milyen emlékeket őriz Ferenc pápáról?

– Most két-három momentumot emelnék ki csupán… Mindenekelőtt rendkívüli bölcsesség és éleslátás jellemezte. Ha jól értettem a pontifikátusát, arra igyekezett buzdítani a katolikusokat, hogy a legmagasabb szinten gyakorolják azt, amihez ők értenek a legjobban. Mert ha így tesznek, akkor nehéz lesz beléjük kötni. Ahogyan az irgalom intézményes műveiben, a szenvedők felé fordulásban, az oktatásban és az egészségügyben, a rászorulók kísérésében látjuk. Vagyis

arra hívott minket, hogy legyünk újra büszkék a katolikus voltunkra, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy változásokat érjünk el a világban.

Ami Magyarországot illeti: kétszer is járt itt, ami annak a jele, hogy milyen fontos volt számára Magyarország. Itt, a nunciatúrán az étkezések alkalmával beszélgetve vele, vagy figyelve, hogyan fordul a helybeliekhez, megerősítette azt a benyomásom, hogy a második útja már egy olyan látogatás volt, amit személyesen is fontosnak érzett. Részben talán azért is, mert sok magyart ismert Argentínából, akiknek többsége egy bizonyos korszakban került ki, 1956 táján, és a szabadság vágya, a vallásszabadság vágya, a hit szabadsága nagyon jól beleillett Ferenc pápa látásmódjába és argentínai tapasztalataiba is, ahol szintén nehéz időket éltek át s hasonló problémákkal szembesültek, mint Magyarországon.

Ez a látogatást az ő kívánsága volt, ide akart jönni a magyar emberekhez, biztosítani akarta őket arról, hogy közel áll hozzájuk, és egyszermind szerette volna megtapasztalni közelségüket, hitüket.

Egyébként, az itt-tartózkodásának vége felé egyszer megjegyezte, milyen jókat aludt itt. Javasoltam neki, maradjon egy kicsit tovább..

Számomra, mint apa maradt meg leginkább az emlékezetemben. Ő jezsuita volt, és engem is jezsuiták oktattak egy amerikai egyetemen, majd később Rómában. Nagyon közel áll hozzám az ignáci lelkiség, és ő ezt tudta rólam – időről időre kaptam tőle könyveket Szent Ignácról és az ignáci lelkiségről. Ez az apai hozzáállása itt, a nunciatúrán is megmutatkozott: amikor visszatértünk az állami vezetőkkel való találkozó után, mielőtt asztalhoz ültünk volna akkor pénteken, ezzel fordult hozzám: „Szeretném felhívni az édesanyádat.” És fel is hívta. Vagy tíz percen keresztül beszélgettek. Már korábban találkoztak egymással, nem sokkal a püspökké szentelésem után. Emlékezett rá, hogy édesanyám egy katolikus iskolában tanított, és hogy elsőáldozásra készített fel gyerekeket...

–  Meglehetősen más téma: Leó pápa sokszor beszélt az igazságos, tartós békéről és a leszerelésről. Miért érzi olyan fontosnak ezek hangsúlyozását?

–  Mik voltak Leó pápa első szavai, amikor kilépett a Szent Péter-bazilika erkélyére? Béke legyen veletek! És azért esett a választása épp ezekre a szavakra, mert a feltámadott Krisztus köszöntése hangzik így.

Azt is hozzátette még akkor, hogy a feltámadott Krisztus békéje fegyvertelen és lefegyverző – egész teológiai kurzust szervezhetnénk e köré a két szó köré,

akár a Pázmány Péter Egyetem teológiai fakultásán is…

Krisztus békéje fegyvertelen. Nem erővel érkezik, hanem húsvétkor belép az ajtón, és azt mondja a tanítványoknak: Béke legyen veletek! Nem tudom, mennyi békét érezhettek a tanítványok abban a pillanatban: besétál az ajtón valaki, akit halottnak hisznek, és rájuk köszön, béke legyen veletek... A feltámadott Krisztus előtt azok vagyunk, mint amilyenek valójában vagyunk: pőrén látjuk magunkat, látjuk, hogy nem a békét szolgáltuk a családunkban, közösségeinkben, az egyházunkban, a világban – és ezért vállalnunk kell a felelősséget.

Leó pápa úgy fogalmazott, ne engedjük, hogy a békét elfojtsa a fegyverek döreje, vagy a nagy szavak, amelyek konfliktust szítanak. Ha csak a retorikából visszaveszünk, ha nem uszítunk, nem provokálunk másokat, már azzal is közelebb kerülhetünk a békéhez. Ahogy fogalmazott: amikor az emberi méltóság forog kockán, az Egyház számára semmilyen konfliktus sem lehet idegen; „az öröm és remény, a gyász és szorongás”, az Egyházéi is – a Gaudium et spes nyitószavai most, hatvan évvel később ugyanolyan aktuálisak és találóak. Mint Leó pápa is mondta, a háború nem oldja meg a problémákat, ellenkezőleg: elmélyíti őket, és olyan sebeket okoz a népek történelmében, amelyek generációkon keresztül sem tudnak begyógyulni. 

Úgy vélem, a béke kérdése fontos eleme lesz XIV. Leó pápaságának, márcsak az Egyház küldetése miatt is. Egy fegyveres konfliktus végén aláírhatják a békeegyezményt, de fennáll a veszélye, hogy pár év múlva újra kitör a háború. Igazságos és tartós békét, Krisztus fegyvertelen és lefegyverző békéjét csak a szívek megváltoztatásával lehet elérni.

– És végül Bódi Mária Magdolna szeptemberi boldoggá avatásáról kérdezném: mit jelent egy újonnan felavatott boldog az Egyháznak?

– Természetesen azt, hogy az Egyház elismeri és azt tanítja róla, hogy a mennyek országába jutott. Bizonyosság, hogy van még egy közbenjárónk, aki hivatalosan is imádkozhat értünk és az Egyházért. Azt gondolom, Bódi Mária Magdolna boldoggá avatása egy fontos korfordulón történik. Ő a szüzességi magánfogadalmát 1941-ben tette. Szoktunk-e ma a tisztaságról beszélni? Érték-e ez ma a fiatal nők számára, akik sok esetben bizonytalanságokat, bántalmazásokat élnek át? Pénelopé jut eszembe Homérosz Odüsszeiájából, aki húsz évig várja vissza a férjét, és ez idő alatt több mint százan kérik meg a kezét. És ő mégis hűségesen várakozik férjére!

Úgy gondolom,

a fiatal Bódi Magdolna példája azt sugallja, hogy – különösen tizenévesen – a tisztaságot azzal tudod keresni, ha önmagadat akarod megtalálni. Ahelyett, hogy rossz helyen keresnéd a szeretetet, az Atya világosságában keresd a választ a szeretettel, a szerelemmel és az önmagaddal kapcsolatos kérdéseidre!  

Azt remélem, hogy Bódi Magdolna boldoggá avatása által talán az Egyház is hatékonyabban tud majd a tisztaságról beszélni, különösen a fiatalok előtt; jobban át tudjuk adni, hogy méltóságra és méltósággal teremtette őket Isten. Bátorítanunk kell, és nem csak a tizenéveseket, hogy keressenek maguknak hű barátokat, hogy keressék meg a megfelelő erőforrásokat, és támogatnunk kell őket a múltbeli, jelenlegi és jövendő kapcsolataik útján. Azt gondolom, amikor a tisztaságot ünnepeljük, akkor ezzel a másik ember méltóságát ismerjük el. Bízom benne, hogy Bódi Mária Magdolna boldoggá avatása kiszabadítja láncaiból a tisztaság egész kérdését, végre nyújtózkodhat egyet, kinyújtóztathatja tagjait, és talán még egy szép dalt is énekelhet.

A modern kor embere a tanúkra jobban figyel, mint a tanítókra, ahogy VI. Pál írja az Evangelii nuntiandiban: egy hiteles keresztény élet tanúságtétele az evangelizáció legfontosabb eszköze. 

Fotó: Merényi Zita

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 13-i számában jelent meg.