Imádságban Boldog Charles de Foucauld-val tizenöt napon át

Charles de Foucauld 1858-ban született Strasbourgban, mélyen hívő keresztény családban. Ő azonban serdülőkorában elveszítette a hitét. Elmerült a világi élet élvezeteiben és kicsapongásaiban, de nem talált ezekben kielégülést. Húszévesen katonatiszt lett. Algériába küldték. Három évvel később elhagyta a katonaságot, és élete veszélyeztetésével tudományos kutatómunkába kezdett Marokkóban.

Az iszlámmal való találkozása, az igazság bensőséges keresése, unokanővérének tapintatos jósága és barátja, Henri Huvelin abbé segítsége 1886. október vége felé ismét fölfedeztette vele a keresztény hitet. Megtérése teljes és végleges volt. Így vallott erről: „Amint hittem, hogy van Isten, azonnal megértettem, hogy nem tehetek mást, mint hogy egészen érte éljek.” 1890-ben belépett a trappistákhoz, pappá 1901-ben szentelték.

Károly testvér 1903-ban a Szahara legdélibb részén fekvő hegyvidékre, Hoggárba ment, amelyet a tuaregek – kivétel nélkül muszlim nomádok – laktak. Egyedül az Istenbe vetett reménység tartotta fenn és segítette, hogy le tudja küzdeni a pusztaság magányában folytatott élet nehézségeit, nagy szegénységben, létbizonytalanságban élt a kezdetben gyanakvó muszlimok között. Megkísérelte, hogy az élet viszontagságai és nyomorúsága közepette – mindig a Názáreti Jézus fényében – a tuaregek barátja és testvére legyen.

1916. december 1-jén este a tuaregek meglepetésszerűen elfogták Károly testvért, és a remeteség fosztogatása közben az őrzésével megbízott fiatal fiú fejét vesztve megölte őt. Így beteljesedett életét végigkísérő vágya, hogy a végsőkig kövesse Jézust, és kiontott vérét adja szeretete jeléül. Húsz évvel korábban írta: „ha lélekben úgy fogadjuk az igazságtalan és kegyetlen halált, mint kezed áldott ajándékát…, akkor bármilyen szándékkal ölnek is meg, mi tiszta szeretetből halunk meg, és ha a szó szoros értelmében és az emberek szemében nem is számít vértanúhalálnak, szemedben mégis az lesz. Tökéletes képmása lesz halálodnak…, mert ha ebben az esetben nem ajánlottuk fel vérünket hitünkért, teljes szívünkből felajánlottuk és kiszolgáltattuk azt szeretetedért.”

*

A tizenöt nap imádsága szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kiindulópont Foucauld atya megtérése. Fölismeri Isten abszolútumát. Elhatározza, hogy csak érte akar élni, örül Isten boldogságának, minden tőle telhetőt megtesz, hogy utánozza nagyon szeretett Jézusát, elsősorban szegénységét. Ezután arra vagyunk meghíva, hogy a rajtunk kívül lévő Krisztusról áttérjünk a bennünk élő Krisztusra, akinek tanúi vagyunk, és osztozzunk testvéreink életében. Jézus bennünk és általunk akarja folytatni testvéreink megváltását, és ki akarja mutatni irántunk való szeretetét. Szeretetünk ne érje be szép szavakkal: a szeretet próbaköve az engedelmesség, ez az imában fejeződik ki. Csúcspontja pedig a bensőséges egyesülés az Eucharisztiával, amelyben Jézus önmagát adja nekünk. Halálunk a teljes önátadás és a bizakodó szeretet tettévé válhat, amennyiben életünk is az volt.

Károly testvér egyetlen, abszolút célja Isten imádása. Minél jobban szereti valaki Istent, annál jobban kitágul a szíve, annál inkább szeret, „de már nem csak Istent, azaz elsősorban őt; teremtményeit pedig érte fogom szeretni, mert ő szereti őket, mert ő parancsolja, hogy szeressük őket, mert ők az ő teremtményei, visszfényei… Úgy szeressük őket, ahogy a szeretett asszony gyermekeit szeretjük.” Jézus Krisztus akarata, hogy kivétel nélkül minden embert szeressünk, ne tegyünk közöttük különbséget fajuk, nemzetiségük okán. „Hiszen mindenki Isten gyermeke. Isten azt akarja, hogy gyermekei szeressék egymást, ahogy az édesapa is azt akarja, hogy fiai szeressék egymást. Szeressünk minden embert, mert testvérünk…”

A felebaráti szeretetet Károly testvér királyi útnak nevezi, amely az istenszeretethez vezet. „Az embereket szeretve tanuljuk meg Istent szeretni.” Halála évében visszatér ehhez a gondolathoz: Hogy elérkezzünk az istenszeretethez, gyakoroljuk a felebaráti szeretetet: minden emberben Isten gyermekét lássuk, Jézus testvérét… mi sem vezet jobban Isten szeretetére, mint – rá való tekintettel – a gyermekei iránti szeretet.” Károly testvér egyik levelében azt mondatja magának Jézussal: „Onnan tudod, hogy fejlődsz, haladsz az istenszeretetben és minden erényben, hogy gyarapodsz a felebaráti szeretetben és alázatosságban… Ha e két dologban fejlődsz, az annak bizonyítéka, hogy másban is tökéletesedsz.”

Károly testvér 1916-ban, halála évében különös egybeesés folytán magára vonatkoztatja azt, amit lelkiatyja, Henri Huvelin abbé hat évvel korábban halálos ágyán suttogott. Ezek voltak utolsó szavai: „Sohasem fogok eléggé szeretni… Az ember annyit ér, amennyire szeret.” 1916. január 1-jén Károly testvér csodálatos módon vezetve ugyanezeket a szavakat írja le: „Sohasem fogunk eléggé szeretni.” Utolsó üzenete felszólítás, hogy szeressünk, és mindig jobban szeressünk.”

A kötethez Szabó Ferenc SJ írt előszót: „Charles de Foucauld élete intő példa: a kis keresztény szigeteken minden egyes hívőnek az egész, teljes kereszténységet, Krisztust kell hitelesen képviselnie. Ha nem tudjuk »hódítón« a felszínen terjeszteni a keresztény hitet, el kell azt mélyítenünk, úgy, ahogy Károly testvér azt a Szaharában élte… Annak példája, aki Jézust követve mindenki befogadására nyitott, »egyetemes testvér« akart lenni, mások vallási hagyományát tisztelve segítsen fölfedezni, mennyire fontos a legszegényebbek, legelhagyatottabbak közelsége az emberségben való növekedéshez… A keresztényeknek úgy kell tekinteniük minden emberre, mint nagyon szeretett testvérre.”

Michel Lafon: Imádságban Boldog Charles de Foucauld-val tizenöt napon át
Magyar Kurír–Új Ember, 2019

Bodnár Dániel/Magyar Kurír