Miért ehettek böjtben szárcsát a kanonokok? – Vízimadarak és más böjti érdekességek

Ha kezünkbe kerül a vadászati kultúra legnagyobb magyarjának, Széchenyi Zsigmondnak, a könyvtár- és múzeumalapító Széchényi Ferenc gróf ükunokájának az Ahogy elkezdődött című kötete, abban ezt a meglepő leírást olvashatjuk a helyi vadásztársaság által rendezett régi, háború előtti velencei-tavi böjti vadászatokról: 

„Tavaszonként hármat-négyet is szoktak tartani, lehetőleg a nagyböjt utolsó hetében. Olyankor legkelendőbb a vízimadár húsa, hiszen a szárcsát, a bujarat, valamint a récék fekete lábú fajtáit böjti eledelnek ítéli a kánonjog. A fehérvári káptalan kanonok urai – kik a vadászterület bérbeadói közé tartoztak – természetben, vadhúsban követelték a bérfizetést. A Társaság azért vadászott hát nagyhét legelején, hogy »a fehérvári papoknak kilője a böjtölnivalót«.”

A modern, a katolikus böjti előírásokat ismerő ember minden bizonnyal csodálkozva és talán döbbenettel kapja fel a fejét ezekre a mondatokra: az hogyan lehet, hogy a kanonok urak – akiknek különösen példát kellene mutatniuk – megtehették, hogy egzotikus vízimadarakat egyenek böjti napokon, holott az egyházi előírások szerint hústilalom van érvényben? Vagy régen ez másként lett volna?

Először is azt érdemes tisztán látnunk, hogy a természetközeli, gazdálkodó ember számára a vadon élő állatok, köztük a vízimadarak sokkal inkább a mindennapok részét képezték, illetve képezik, mint azok számára, akik a más előnyökkel járó városi életformát élik. A székesfehérvári káptalan a tó korabeli birtokosai közé tartozott.

Széchenyi Zsigmond könyvében nem kis nosztalgiával ír a régi „velencei tócsatákról”, amelyek akkoriban valóban nagyszabású vadászatok voltak. A szerző elbeszélésében, amelynek első kiadása még 1961-ben, nem sokkal a böjti fegyelemre is hatással lévő II. Vatikáni Zsinat (1962–65) megnyitása előtt jelent meg, azt is hozzáteszi, hogy a Velencei-tó akkor még valóságos „vadvíz” volt. Ma már egészen más a helyzet, hiszen a városi ember és ehhez kapcsolódóan az eltérő igények megjelenésével együtt a tó és annak élővilága is teljesen megváltozott. Ahogy maga Széchenyi írja: „mert hiába – strandcukrászda hangszórója s a szürkelúd gaggantása, élesen rikácsoló fürdővendég és halkan krákogó kanalasréce – nem szívlelik egymást.” A szárcsa, a bujár (azaz a vöcsök) és más vízimadarak tehát nem mindig és mindenütt számítottak, illetve számítanak egzotikus ételnek, de még ekkor sem kapunk választ arra kérdésre, hogy néhány évtizeddel ezelőttig miért lehetett böjti időszakban vízimadarakat fogyasztani.

A jelenleg hatályos szabályok egyértelműek: Az 1983-as Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici; CIC 1983, 1249–1253. kánon) szerint „a húsevéstől vagy a püspöki konferencia előírásai szerint más eledeltől való tartózkodás az év minden péntekjén kötelező, hacsak egybe nem esnek egy főünnepek közé tartozó nappal; hústilalmat és böjtöt kell tartani hamvazószerdán és nagypénteken, Urunk Jézus Krisztus szenvedésének és halálának napján” (1251. kánon).

A már idézett velencei-tavi vadászatok idejében hatályos, 1917-es Egyházi Törvénykönyv bűnbánati és böjti szabályai (CIC 1917, 1252–1254. kán.) a fentiekkel összhangban ugyancsak a hús (caro) általános tilalmát erősítik meg: hústilalom volt érvényben minden pénteken, de hústilalmi, egyben böjti napnak számított hamvazószerda, a nagyböjti péntekek és szombatok, a kántorböjt ideje (azaz a Szent Lúcia napját, a hamvazószerdát, a pünkösdöt és Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét követő szerda, péntek és szombat), továbbá pünkösd, Nagyboldogasszony, mindenszentek és karácsony főünnepeinek vigíliája. Ekkor tartózkodni kellett a hústól, és napjában csak egyszer, mértékkel lehetett étkezni.

A húsvétra felkészítő böjti időszak egyébként akkoriban még nagyszombaton délben ért véget, hiszen a vigília jóval korábban kezdődött, mint most. Az egyből kiderül, hogy

eleink – az előírások szerint – sokkal többször és szigorúbban böjtöltek, mint mi, illetve hústilalom akkor is volt, de a kánon szövegéből az mégsem tűnik ki, hogy esetleg lennének kivételek.

A hústól való tartózkodás valóban ősi hagyomány az Egyházban. Az egyházatyák tanítása is megerősíti, hogy a böjt elsősorban a húsról való lemondást jelenti. A hús ugyanis az öröm, az ünnep és az erő szimbóluma volt, és a vonatkozó böjti előírások ennek szellemében születtek. A középkor nagy teológusa, Aquinói Szent Tamás hangsúlyozta, hogy mivel a közmeggyőződés szerint a húsos étkezés jóval élvezetesebb a haléteknél, ezért az Egyház inkább a húst tiltotta meg böjt idején, mint a halat (Summa Theologiae II-II, q. 147 art. 8 ad 2). Tojást és tejtermékeket pedig éppen azért nem lehetett enni böjtben egészen a közelmúltig, mert azok hússal rendelkező állatokból származnak. Latin rítusban ez utóbbi, évezredes megszorítást pár évtizede feloldották ugyan, de a keleti hagyomány dicséretesen továbbra is tartja.

A halfélék tehát mindig egy egészen más kategóriába estek, de nem csak azok. Az állatokat ugyanis eleink – fontos hangsúlyozni, nem természettudományos, hanem jogi, illetve kulturális, gyakorlati tradíció szerint – három csoportba sorolták: kétlábú (melegvérű szárazföldi, szárnyas állatok, mint a csirke, kacsa vagy a liba) és négylábú (melegvérű szárazföldi állatok, például a marha, a sertés vagy a juh), illetve a vízi állatok (hidegvérűek, mint a hal, rák, kagyló és más vízben élő állatfajok). A melegvérűek egyértelműen minden esetben húsnak számítottak, míg a vízben élő, hidegvérűeknek nevezett állatfajok nem tartoztak ide.

Ez utóbbi csoportra vonatkozóan az egyházi hagyományban párhuzamosan – ismételten nem biológiai alapon – további megközelítések léteztek, hiszen például a madarak egy része nyilvánvalóan vízi élőlény volt, így voltak, akik ezeket éppen ezért sorolták a böjti ételek közé. Néhány évtizeddel a Trienti Zsinat (1543–1565) után, 1599-ben adta ki Rómában Alfonso Chacón domonkos szerzetes a böjtről szóló kis kötetét (De ieiuniis et varia eorum apud antiquos observantia). Chacón, aki pápai gyóntató volt, művében ismeri és elismeri, hogy vannak, akik szerint a nagyböjti hústilalom idején csupán halat lehet étkezni, míg mások azt tartják, hogy böjt idején a halfélék mellett a vízimadarakat is meg lehet enni, mivel azok – Mózeshez hasonlóan – ugyancsak „vízben születtek”. Ezért ehettek tehát a zsinat előtt a székesfehérvári kanonok – és gyorsan tegyük hozzá, nem csak ők – a Velencei-tavon lőtt szárnyasokat böjti napokon.

Nyelvünk egyébként ma is őrzi, hogy a hazánkban élő vízimadaraknak köze van a böjti időszakhoz: egyikük hivatalos neve böjti réce,

amelyet ráadásul a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2025-ben az év madarának választott.

Ugyanebből az okból volt lehetséges az újkori észak-amerikai telepesek számára, hogy az arrafelé akkoriban bőségesen előforduló vízi emlősből, a hódból böjti napokon ehessenek, de hasonló megfontolásból válhatott annak idején a dél-amerikai kontinensen a kapibara, másnéven vízidisznó böjti étellé, amely egyébként a Föld legnagyobb termetű rágcsálója. Szó sincs tehát arról, hogy az Egyház tudatlanságból vagy más okból halnak minősítette volna a fenti állatokat, hanem a hagyományos, kulturális-gyakorlati alapokon álló kánonjogi csoportosítás szerint ezek egyszerűen nem a szárazföldi, hanem a vízi, azaz böjtben is ehető állatok közé tartoznak.

Ha a jelen felé tekintünk, a halak, rákok, kagylók és hasonlóak mellett például a számunkra egzotikusnak tűnő aligátor esetében sem merülhet fel kérdés még ma sem, hiszen a krokodilfélék modern rendszertani besorolásuk alapján sem a melegvérű, azaz a „húsos”, hanem éppen a hidegvérű, azaz inkább „vízi” hüllők közé tartoznak. New Orleans érseke 2010-ben kérdésre válaszolva hivatalosan is megerősítette, hogy az arrafelé gyakori, a helyiek számára oly fontos aligátor a „vízi ételek” (seafood) közé tartozik, így böjtben is ehető. Még tovább lépve talán meglepőnek tűnhet Közép-Európában az is, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol egyes melegvérű szárazföldi állatot, például a csirkét – mivel az a könnyebb ételek közé tartozik –, a hétköznapokban nem is igazán „vesznek hússzámba”. Argentínában például, ha a helyiek köznyelvi (nem kánonjogi) értelemben húsról beszélnek, akkor azalatt bizony mindig a marhát értik. Minden más csirke, pulyka és így tovább – de ha „húsokról” beszélnek, akkor az marhahús, hiszen abból van messze a legtöbb arrafelé, mindenki azt eszi, a többi ehető állat inkább csak érdekesség vagy különlegesség.

A böjti határokat tehát eleink hosszú időn keresztül egészen más vonalak mentén rajzolták meg, mint mi azt modern természettudományos ismereteink alapján gondolnánk.

Őseink a saját tapasztalataik alapján, gyakorlati módszereket alkalmazva igyekeztek megérteni és felosztani a világot. Ne feledjük, ma mi is ugyanezt tesszük, csak saját korunk szempontjai és tudása alapján.

A különböző hagyományokon alapuló böjti előírások célja azonban sosem a kibúvók, „kiskapuk” keresése, vagy valamiféle gasztronómiai vagy jóléti szabályozás kigondolása volt, hanem Krisztus követése a lemondás, az aszkézis útján.

A böjt nem attól válik értékessé, amit megeszünk, hanem attól, amitől megtartóztatjuk magunkat.

Ebben pedig egységesek a különböző megközelítések.

Szent Ágoston erkölcstani művének (De moribus Ecclesiae catholicae) 33. fejezetében a böjtről ír. Az evangéliumokra és a páli levelekre utalva arra figyelmeztet, hogy „nem az elfogyasztott dolgokban, hanem az elmében rejlik az az erő, amely képes beszennyezni az embert”. Azok, akik megtartóztatják maguktól a húst, illetve böjtölnek, akkor teszik ezt jól, ha „kiváltképpen a szeretetre törekszenek; a szeretet nyilvánul meg az étendjükben, a beszédjükben és a viselkedésükben.” A szeretet ellen véteni ugyanis olyan, mintha valaki Isten ellen követne el bűnt, így tehát „ami árt a szeretetnek, azt egyetlen napig sem szabad folytatni”. Szent Ágoston ezerhatszáz évvel ezelőtt megfogalmazott szavai ma is érvényesek.

Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila

Magyar Kurír