Miért gyónjak? – Krakomperger Zoltán általános helynök nagyböjti prédikációsorozata (1. rész)

Miért végezzük el a szentgyónásunkat és miért akarjunk újra teljes közösségre lépni teremtő és megváltó Istenünkkel és az ő családjával, amely az Egyház közössége? Kiinduló megfontolásként engedjünk teret tapasztalatainknak.

Az elhatározásunkért folytatott küzdelem, hogy szentgyónásunkat továbbra is rendszeresen és minél több lelki haszonnal végezzük el, vagy hosszú idő kihagyása után újra elvégezzük, nehézséget jelenthet, mert téves vélekedések akadályozzák azonosulásunkat a szentgyónásról és annak szükségességéről szóló katolikus tanítással.

E helytelen vélekedések közül az alábbiakat lehet a leggyakrabban hallani: elegem van abból, hogy egész életemet bűntudatban és aggályok között éljem le; Istennek gyónás nélkül is megvallhatom bűneimet; már nem világos számomra, mi is a bűn; visszaeső bűnösként mindig ugyanazokat kell meggyónnom; szégyellem magam, amikor egy kínos vétkemet meg kell vallanom; egyszer indiszkrét módon kifaggattak; a bűneim elleni küzdelmemhez nem kaptam hatékony útmutatást stb. Megértést tanúsíthatunk az ilyen kifogásokat támasztó és ehhez hasonló indoklást kereső embertársaink iránt. Ezek a kifogások azonban a gyónástól visszatartó erejüket elvesztik, ha a szűk, kényelmetlen, nyikorgó és belülről kevésbé megvilágított gyóntatószéket gondolatban kitágítjuk egy tágas, világos ünnepi teremmé a tékozló fiúról és az irgalmas apáról szóló példabeszéd csúcsmondanivalójával: „Most azonban vigadnunk és örülnünk kellett, mert ez a testvéred halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült” (Lk 15,32).

Ebben a mondatban már benne rejlik az első válasz a „Miért gyónjak?” kérdésre, és ez így fogalmazható meg: Azért gyónok, mert Isten, a mi irgalmas Atyánk Egyszülötte, Jézus meghív bennünket kiengesztelődött közösségre önmagával és gyermekeivel, és én mindent megteszek azért, hogy meghívását bizalommal elfogadjam az égiek és önmagam nagy-nagy örömére. Nem feledhetjük: „Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy egész természetével kapcsolódjék hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében” (GS 18). Az indok, amiért gyónjak, ezek után a napnál világosabb.

A szeretet nem enged magának határt szabni a gonoszság által. Ez kijelentés az irgalmas Istenről, hogy ő nem engedi, hogy a bűnössé vált ember szeretetét korlátozza.

E kiinduló megfontolások után ismerkedjünk meg a bűnbeismerés és -bevallás szükségességét és jótékony hatását alátámasztó néhány szentírási hellyel!

Bűnbevallás az Ószövetség tanúsága szerint: Mózes visszament „…az Úrhoz, és így szólt: »Kérlek, igen nagy vétekkel vétkezett ez a nép: aranyisteneket csinált magának«” (Kiv 32,31). (...)

Bűneink megvallásában valóra válik rajtunk a 32. zsoltár örömhíre: „Ameddig hallgattam, velőmig sorvadoztam, sóhajtozásomnak nem volt vége. Kezed súlyosan rám nehezedett nappal és éjjel. Szívem olyan volt, mint a föld a tűző napon. De akkor megvallottam neked bűnömet, nem rejtegettem tovább vétkemet. Így szóltam: »Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat! S te eltörölted adósságom, megbocsátottad bűnömet«” (Zsolt 32,3–5).

Bűnbevallás az Újszövetség tanúsága szerint: Üdvözítő Jézusunk mentegetőzés nélküli, alázatos bűnbeismerést és -bevallást vár tőlünk. Az elveszett fiú „ekkor magába szállt, és azt mondta: »…Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened!«” (Lk 15,17a.18).

„A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: »Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek! «” (Lk 18,13).

„Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok” (Jak 5,16).

A fenti ó- és újszövetségi lelőhelyek középpontba állítják a bűnbevallás szükségességét, a benne rejlő és a belőle áradni akaró felszabadító, megtisztító és gyógyító hatékonyságával. Gondolatainkban, beszédünkben, tetteinkben és egymással való bánásmódunkban mindazt, ami nem ütötte meg a krisztusi mércét, el ne nyomjuk magunkban, hanem bizalomteljes légkörben nevezzük néven és mondjuk ki!

Az első válasz a „Miért gyónjak?” kérdésre: Életemben nem akarom nélkülözni Isten minden emberi értelmet meghaladó szeretetét (vö. Ef 3,19), amelynek bűneink nem szabhatnak határokat. (...)

Ő nem mondja nekünk: Csak akkor szeretlek téged, ha… Csak addig szeretlek, amíg… Megvonom tőled szeretetemet, amennyiben nem…

Szűnni nem akaró csodálkozással ráeszmélhetünk arra, hogy mennyit érünk Istennek! Ha Isten elfogad minket, megtérő bűnösöket úgy, ahogy vagyunk, akkor nem található olyan ok, amely miatt el ne fogadhatnánk magunkat. Ehhez mindjárt hozzáfűzhetjük: Ha Isten a többieket is elfogadja úgy, amint vannak, nincs olyan ok, amely miatt meg ne kísérelhetném, hogy én is elfogadjam őket. (...)

A második válasz a „Miért gyónjak?” kérdésre: Mert bűneim beismerésében és bevallásában átélhetem, hogy életemben az igazság mindig kifejtette megszabadító erejét (vö. Jn 8,32). (...) Az igazsággal szembeni hétköznapi ellenállásunk egyike, hogy

meglátjuk a szálkát embertársaink szemében, de a magunkéban nem vesszük észre a gerendát (vö. Lk 6,42).

A megszabadító igazság érdekében Jézus küldetése során mindig felfedte a hazugságot. Például mások megvetését a farizeus imájában, aki így szólt: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is” (Lk 18,11). Az irgalmas szívű apáról szóló példabeszédben fény derül arra az elhidegülést kiváltó félreértésre, amelyben az idősebb fiú élt. Az őt oly nagyon kérlelő apa érvelésének (vö. Lk 15,31) hátterében ezek a gondolatok húzódnak meg: Gyermekem, hát valóban éveken át azt hitted, hogy egy kecskegidát sem adnék neked? Egész idő alatt így gondolkoztál rólam? Hiszen akkor állandóan abban kellett reménykedned, hogy hamarosan meghalok! Gyermekem, fiam, hiszen ami az enyém, az mind a tiéd! (...)

Az evangélium igazságában meghozott ítélet életünkről és megnyilvánulásainkról magában hordozza, hogy általa Isten emel fel minket elesettségünkből. Igazság és irgalom szorosan egymáshoz tartoznak. Aquinói Szent Tamás szerint „az igazság irgalom nélkül kegyetlenség. Az irgalom igazság nélkül bomlasztás.” Bátran beismerhetjük,

szükségünk van arra a szabadítására, amelyet Jézus végbe akar vinni személyes és közösségi életünkben.

Szentgyónásunkban ennek biztosítunk szabad teret. (...)

Szabadságomnak az evangélium igazságán tájékozódó használata a legintenzívebben szolgálja kiteljesedésemet a krisztusi szeretetben.

Olyan mértékben válok szabaddá, amilyen mértékben kibontakoztatom szeretetemet Isten iránti engedelmességben és a felebarát iránti önzetlenségben.

(...)

A harmadik válasz a „Miért gyónjak?” kérdésre: Annak beismerése és bevallása, ami elválaszt minket Istentől és embertársainktól, a velük való közösségbe kapcsol minket újra. Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) evangélikus lelkész, a második világháború alatti német ellenállás támogatója és mártírja nagyon világosan és mélyrehatóan fejezte ki azt az összefüggést, ami a bűnösség megvallása és a közösségre való szabaddá válás között fennáll:

„Aki egyedül marad a rosszal, az egészen egyedül marad.

Az evangélium kegyelme, hogy az igazság fényébe állít bennünket és azt mondja: bűnös vagy, és most gyere Istenedhez, aki szeret téged (…) A bűn magára akar maradni az emberrel (…) Minél magányosabb lesz az ember, annál rombolóbb hatása lesz rajta a bűn erejének. A beismert és bevallott (megnevezett) bűn elveszíti minden hatalmát…” (...)

A „Miért gyónjak?” kérdésre adott három válasz megfogalmazása és kifejtése után intézzük egymásért fohászkodó kérésünket mennyei Atyánkhoz: Ő gyújtson lelkünkben világosságot, hogy megértsük, milyen reményre hívott meg bennünket, „...milyen gazdag az a felséges örökség, amely övé a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, hívőkön!” (Ef 1,18–19).

A teljes prédikáció ITT olvasható.

Szöveg: Krakomperger Zoltán általános helynök, plébános

Fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye; Wikipedia

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír