Miért szeretnek hittanra járni a gyerekek? – Szili András gondolatai az ifjúságpasztorációról

A hittanóra jelenti András atya számára az ifjúsággal való foglalkozás biztos pontját. „Nagyon ritkán engedem, hogy elmaradjon, s azt sem tartom helyesnek, ha beáldozzuk másra. Sem filmnézésre, sem keresztútjárásra, azoknak adunk külön alkalmat.

A hittan közvetíti a tanítást, ez az, ami összeköt bennünket egymással, ami a keretet adja. Ebből kell kiindulni, mélyülni és a további közösségi létet megélni.”

Maga az együttlét több részből áll: imával kezdődik, majd András atya előadás-szerűen elmondja a választott témát. A résztvevők kérdezhetnek, hozzászólhatnak. Az előadó engedi, hogy sokféle irányba elmenjen a beszélgetés. Az utolsó harmad a kisebbeknél közös étkezés és beszélgetés, a nagyoknál ez a beszélgetős rész sokszor akár éjszakába is nyúlik. A résztvevők létszáma az indulás óta folyamatosan nő. A nagyok már huszonöten vannak, ami nagy szám egy ekkora plébánián.

A hittan célja, hogy közösséget építsen, ahol a tagok együtt megélhetik hitüket. „Nevel az együtt imádkozásra, mindezt annak tudatával teszi, hogy hitünk megélése intim szféránkba tartozik, ahol mindnyájan csetlünk-botlunk. Részben örököltük szüleinktől, részben lényünk mélyén kialakulóban van, ennek felszínre hozatalához viszont barátságokra van szükség” – mondja a lelkipásztor. A közösségben egymás barátaivá válnak a hitükben hivatalosan egymás testvéreivé lett emberek, és a cél, hogy ez a testvériség mélyüljön.

Szili András arról a tapasztalatáról számol be, hogy a hittanos közösségben azok a tagok, akik távol vannak egymástól, akiknek más az érdeklődésük, stílusuk, hobbijuk, egymást megismerve barátokká tudnak válni. Erre nagy szükség van. Hiányolja a régente kötelező „bájcsevej” kiveszését kultúránkból. Azokat a helyzeteket, amikor kényszerűségből el kellett kezdeni beszélgetni egymással, s abból ki tudott fejlődni értékes beszélgetés. Az ember megtanult kérdezni. Ma ez sajnos nincs. Elbújunk a mobilunk mögé, nem vesszük észre a másikat.

A másik hiba a lelkipásztor szerint, hogy pusztán szimpátia alapján próbálunk kapcsolatokat létesíteni. A hittanos közösség azonban elősegíti, hogy megismerjük egymást, és ráébredjünk, mennyi közös van bennünk. Nem csak a hitünkben. Általában a felszínt látjuk egymásban, de egy mélyebb, komolyabb beszélgetés során rádöbbenhetünk, mennyi minden köt össze minket mint testvéreket. És a testvéremhez úgy közeledem, hogy észre akarom venni benne a legjobbat, az értéket. Nem azt nézem, ami nem teszi szimpatikussá. Ha így tudok viszonyulni, az segítheti a barátság kialakulását, a hit közös megvallását. András atya tudatosan figyel arra, hogy ezt a közeledést elősegítse: a feladatokat nem a legjobb haverrel kell megoldaniuk; a kiscsoportokba kerülést, az autókban való elhelyezkedést nem ők választják, hanem kihúzzák a neveket. „Együtt vagyunk hitünk megélésében, vállaljuk egymás társaságát. S általában az derül ki az utazás órái alatt, bár szívesebben utaztam voltam a barátommal, milyen jót beszélgettünk.”

A fiataloknak kellenek programok, mégpedig ügyes programok. A világ nagyon sokfélét kínál. Míg régebben elég volt annyi, hogy együtt vagyunk, most az a cél, hogy ide eljussunk: hogy már az is elég legyen, hogy együtt vagyunk. De ezt fel kell építeni, hogy egymást megismerve sok jó tapasztalatunk legyen. András atya szerint élményorientált világban élünk, s bár nem kell alkalmazkodni a világhoz, de fel kell venni a versenyt vele. Az ifjúságnak szüksége van jó élményekre, hiszen ők is ebben a világban nőnek fel. A kereszténységünk jóval nagyobb gazdagságot kínál, de ahhoz, hogy eljussunk e felismerésre, szükség van arra, hogy beleálljunk a világba, és jó programot találjunk ki az ifjúságnak. Olyat, ami közben lelkileg is tudnak fejlődni. Így például, ha elmegyünk kirándulni, fontos a helyszín megválasztása. Legyen ütős, legyen jól összerakott az útiterv. De soha ne hagyjuk el a közös imát. Legyen része a programunknak, legyen az utunkban Lélek. Nem hobbiból megyünk, nem gittegylet, nem sportegyesület vagyunk. Legyen benne együttlétünkben a krisztusi tanítás, a lelki életünk közös folytatásának igénye – fogalmazza meg Szili András.

A program alakításában fontos az is, hogy mindig jusson idő az egymással való ismerkedésre. „A közös utazások értelme, hogy valóban eljutunk szép helyekre. Megnéztük például Selmecbányát, voltunk Grazban és Český Krumlovban. Azt gondoljuk kezdetben, azért megyünk, hogy megcsodáljuk ezeket a szép városokat. Valóban. De azért is, hogy az úton oda és vissza sok órát együtt legyünk. Be vagyunk zárva az autóba, kénytelenek vagyunk beszélgetni. Eleinte hallgatjuk a zenét, magunkat szórakoztatjuk, de aztán elindul a beszélgetés, előjönnek mélyebb témák, és lehalkul a zene. Úgy gondolom, ezt kell biztosítani az ifjak számára. De így van ez, ha elviszem őket, hogy valamit megköszönjek. Elmegyünk pizzázni, de nem az a lényeg, hogy jóllakjunk, mert kapnak ők otthon is enni, hanem az, hogy beszélgetünk, együtt vagyunk.”

Lassan azt is megtanítja a lelkipásztor, hogy a résztvevőknek is legyen igénye beletenni valamit a közösbe: az utazásra felkészülnek egy-egy látványosságból, a közös együttlétre ők is enni-innivalóval készülnek. Már látják, hogy az étel nem magától értetődőn kerül az asztalukra.

A lelkipásztor számára az is fontos, hogy a papi életet közel hozza az ifjakhoz. Vallja, hogy a pap legyen megszólítható, elérhető, olyan ember, akihez fordulhatunk örömünkkel, bánatunkkal, kérdéseinkkel. A pappal, aki az Isten felszentelt embere, lehet személyes kapcsolatunk – legyen meg ez az élmény. András atya szerint hosszú távon ebből tudnak elindulni papi hivatások.

„Látom a pap működését, örömeit, nehézségeit, boldogságát. Nem csak az oltár körül, távolból. Személyes kapcsolatom van vele. Közel lép-e hozzám? – az ifjúság esetében ez döntő. Válaszuk pedig reménykeltő: van szívük, érzik a szeretetet, viszonozzák hálájukkal, odaadásukkal. Beleteszik a maguk személyes történetét a közösség életének egészébe. Ezáltal gyarapodhat a plébánia és Isten országa.

Fotó: Lambert Attila; hittanosok

Trauttwein Éva/Magyar Kurír