Millióknak adtak áldást helikopterről – Interjú Pintér Gábor érsekkel, hondurasi apostoli nunciussal

– Az elmúlt időszakban Közép-Amerikában is megjelent a koronavírus, milyenek a kezdeti tapasztalatai?

– A koronavírus megjelenése azonnal felborította az egyébként is törékeny és viszonylagos egyensúlyt. A vírus megjelenése óta szoros együttműködésben állunk a kormánnyal, a helyi egyházi vezetőkkel, igyekszünk koordinálni és folyamatosan segíteni az ország vezetőinek, hogy minél kevesebb veszteséggel, minél jobb helyzetből várakozva tudja Honduras túlélni ezt az időszakot.

– Mi okozza a legnagyobb nehézséget?

– Elsősorban arra gondolok, hogy az embereknek legyen mit enniük. Itt nem csak egyszerűen kijárási korlátozás van, hanem az üzletek három hete zárva vannak, és nem lehet az utcára menni. Emiatt eleve nehéz, ha nem lehetetlen élelmiszerhez jutni. Az elsődleges feladatunk jelenleg az, hogy a nagy szegénység és a lehetetlen helyzet ellenére mindenki jól tudjon lakni.

A többség itt a normálisan zajló hétköznapokban is ténylegesen napról napra él. A célunk az, hogy ne legyenek éhező, az alapvető ellátást nélkülöző emberek az országban.

Egyelőre sikerül helytállni, a helyzet jelenleg stabilnak mutatja magát. Hála Istennek.

– Konkrét anyagi forrásokkal segít az Egyház és a Vatikán?

– A Katolikus Egyháznak megvannak a szükséges kapcsolati forrásai és az infrastruktúrája is ahhoz, hogy gyorsan tudjon reagálni ilyen vészhelyzetben. Néhány nap alatt sikerült megszervezni, hogy naponta nyolc-tízezer adag főtt ételt és konzerveket tudjunk házhoz vinni a rászorulóknak. Ez a szám egyébként minden nap meredeken emelkedik, és emelkednie is kell, mert napról napra egyre több embert érint a teljes nélkülözés. Versenyben és harcban állunk az idővel. A karitatív munkánkhoz üzletláncok, kereskedők biztosítják az anyagi hátteret. Az emberek pedig összefogtak. Ezért nem látom, nem láthatom reménytelennek a helyzetet.

– Az ételosztáson és a segélyezés koordinációján túl milyen szociális feladatokat vállalt át még az Egyház?

– Nemrég a külügyminisztériumból hívtak fel, hogy el kell helyezni százharminc kiskorú gyereket, akiket, sajnálatos módon, néhány napja kitoloncoltak az Egyesült Államokból. Mindannyian illegális bevándorlónak számítottak odaát. Őket különleges helyzetük és a járványügyi eljárás miatt közösen karantén alá kellett helyezni két hétre. Erre pedig egyetlen állami intézménynek sem volt kapacitása. Mi – Istennek hála – rövid tervezés után elhelyeztük a gyermekeket, akik így most biztonságban vannak. Jól látható, hogy ebben a régióban a szociális háló fenntartása nagyrészt az Egyházra hárul. De örömmel végezzük ezt a munkát is. Még sok hasonló megkeresésre számítunk.

(…) Hondurasnak van egy nagyon jelentős Mária-kegyhelye Suyapában.

– Mitől lett kegyhely?

– A rövid története az, hogy közel háromszáz évvel ezelőtt három pásztorfiú éjszaka kint aludt a mezőn, és az egyik feje alatt volt valami, ami nyomta, nem hagyta aludni. Amikor a kezébe vette úgy tűnt, hogy egy csak egy fadarab, és messzire eldobta. Aztán néhány óra múlva a másik pásztor feje alatt volt ugyanez a fadarab, aki mérgében szintén eldobta. Ez többször megismétlődött, míg aztán hajnalban észrevették, hogy ez nem egy egyszerű fadarab, hanem egy hat és fél centiméter hosszú, fából faragott Mária-szobor. A templomban, ahol elhelyezték, egyre több csoda és gyógyulás történt egészen napjainkig. Ezeknek a többségét az Egyház hitelesítette is.

Ami a történetem szempontjából fontos: a kegyszobor még soha nem hagyta el a templomot, ahová elhelyezték. Most, hogy a vírus miatt az egész ország lebénult, rengeteg ember lelki éhsége és kétségbeesése okán szeretett volna elzarándokolni erre a Mária-kegyhelyre. Egyre többen hívták fel az ottani kegyhely kirendelt vezetőjét, hogy mit tehetnének, mégis valamilyen korlátozott, szabályozott formában nem nyitják meg mégis a bazilikát? Ez nyilván nem volt lehetséges. És akkor jött az ötlet: ha az emberek nem mehetnek a Szűzanyához imádkozni, akkor a Szűzanya látogassa meg őket. Ez volt a kiindulópont. Hogyan lehetne ezt megoldani? Autóval ebben a helyzetben túl veszélyes lett volna a feltorlódó, sodródó tömeg miatt. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy helikopterrel megoldható lenne ez a lehetetlennek tűnő feladat. Azonnal elkezdtük szervezni. A szervezésbe bevontuk az államelnököt, a hadsereg főparancsnokát, légierő főparancsnokságát, a bíboros urat, a helyi püspököket, a helyi televíziókat és rádiókat és így tovább. A vágyunkat pedig kivétel nélkül mindenki támogatta és segítette. Így vált lehetségessé az, hogy vasárnap, hétfőn és kedden, három nap alatt mindenhová elvittük a Suyapai Szűz szobrát.

– A helikopterből miséztek?

– Szentmisét nem tarthattunk, kivitelezhetetlen lett volna a vírus miatt. De elvittük magunkkal a helikopterre a kegyszobrot és az oltáriszentséget egy mostranciában. Ezzel adtunk áldást mindenkinek. Megható és lenyűgöző volt, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ekkora hatást fog kiváltani országszerte. Kis csoportokban mindenhol, bármerre repültünk az emberek kint álltak a háztetőkön, és díszített zászlókat, virágfonatokból készült szentképeket terítettek le ahová csak tudtak, kendőkkel integettek.
(…)

– Milyen reakciókat látott?

– Csak azt tudom mondani, hogy lenyűgöző volt, amit láttam. Az emberek azonnali reakciója fantasztikus volt, az a feszült várakozás és az az egyszerre kirobbanó öröm. Sokan térdre borulva összekulcsolt kézzel imádkozni kezdtek, mások az ég felé nyújtották ki a kezeiket.

Az ország nagy részének ez óriási vigasztalás és erőforrás volt. Rengeteg helyről kaptunk visszajelzést, hogy a kisegyházakhoz, a szektákhoz tartozó emberek is kint voltak az erkélyeken ugyanúgy, mint a katolikusok.

– Több olyan megnyilatkozást is lehet olvasni bizonyos keresztény körökből, hogy ami most történik velünk, az Isten büntetése. Egyetérthet az Egyház ezzel?

– Az Isten nem büntet minket. Isten nem bünteti, hanem szereti a gyermekeit. Ezért ezt a butaságot alapvetően ki kell zárni. Erről beszélt a pápa is múlt pénteken, hogy semmiképpen ne tekintsük ezt büntetésnek, sem arra utaló jelnek, hogy Isten megfeledkezne rólunk. Együtt él bennünk a remény, az ismeretlentől való félelem. Ez egy ilyen időszak.

Győztesen fogunk kijönni ebből szorult és sötét helyzetből is, mert az ember a gonosz és a rossz feletti győzelemre van ítélve.

– Kimondhatjuk, hogy a jövőnket hit által kell látnunk nem pedig a félelem által?

– Nem vagyok annak a híve, sőt, ellene vagyok annak, hogy valakit a félelem vezessen közelebb Istenhez. Mert a félelem nem jó tanácsadó, nem jó alapja a hitnek. A hit alapja a ráhagyatkozás, a szeretet, az önátadás. Ha valaki azért kezd el imádkozni, mert fél, az önmagában nem biztos, hogy jó. Lehet motiváció, de ott kell lennie mögötte az ember lelkében, hogy engem nem a félelmeim vezetnek el az Istenhez, vagy a lelki életem felújításához, hanem az, hogy tudom azt, hogy van egy szerető Istenem, akihez oda akarok fordulni, és benne van az reményem. A hit és a szeretet fog előre vinni bennünket. A jövő: szeretet.

Az interjú teljes egészében ITT olvasható.

Forrás: Szerencsés D. Márton/Hirado.hu

Fotó: Pintér Gábor

Magyar Kurír