Milyen időskora lehetett a Szűzanyának?

„A régi ház körül öregszik minden,
A kert, a fák, a fal, a bútorok.
A régi ház körül nagy élet nincsen,
Sokáig zörgetem az ablakot”

Kovács Kati elévülhetetlen dalának szavai sokunk fülében és szívében visszacsengenek. A lélekben „felnőtté válás” talán egyik legmegrázóbb, de önmagában még szelíd mérföldköve, amikor az ember, miközben hálát adva a tovaszállt évtizedekért, első ízben szembesül azzal, hogy az édesanya már egyre korosabb. Hogy a megzörgetett ablakra, megnyomott csengőre, feltett kérdésre nem azonnal jön válasz. És ilyenkor, az első, sikertelennek tűnő próbálkozáskor némán, félve feljajdul belül valami: egyszer – és talán már nem olyan nagyon sokára – elérkezik a perc is, amikor már hiába zörgetem ezt az ablakot. És várakozás közben

a zárt ajtó előtt körültekintve, szintén megérinthet az elmúlás szele, látván: bizony, a régi ház körül is öregszik minden, mert hozzáöregszik annak használójához,

hiszen a saját korlátaiba is egyre fájdalmasabban bele-beleütköző idős szülőnek már a megszokott emberi kapcsolatok és környezet, valamint a jól bejáratott használati eszközök adnak biztonságot, állandóság-érzetet az egyre fogyatkozó erőnlét és egyre növekedő bizonytalanság éveiben. Bár nagy tisztelettel megállva az elmúlás természetes küszöbén, mégis meglehet, hogy kimondatlanul is felsejlik belül egy gyermeteg önsajnálat is: mi lesz velem, ha ő már nem lesz? Aztán mennyire megnyugtató a többszöri zörgetés után végre meghallani a már talán fátyolosabb, fáradtabb, de szívhez szóló, ismerősen örvendező hangot, hogy „Jövök”. Végre meghallotta! Jön, és ajtót nyit, amíg tud.

Mekkora kincs az együtt töltött idő, ha nem „letudom” a látogatást, hanem minőségi időt szánok rá. És akkor nem fog bántani a búcsúzás után, hogy miből is állt volna egy kicsivel több figyelmet szentelni neki.

Ritkán gondolunk bele, de a Szűzanyának is volt valamiféle időskora. Mert jellemzően a názáreti otthonában házasságra készülő, élettel teli, tizenéves kamaszlány, majd a Jézust világra hozó és felnevelő, fiatal édesanya képe áll előttünk, amikor Máriáról beszélünk. És persze egy rövidebb, de annál mélyebben belénk égő jelenet erejéig az érettebb korú Hölgyé is, aki már ötvenen innen vagy túl, ott áll Fiának keresztje alatt. Mai életkörülményeink közt könnyen mondjuk egy „ötven pluszos” ismerősnek: ja, hiszen te még fiatal vagy! Kétezer éve az ilyen életkorú ember már jóval idősebbnek hatott, mint a mai világban.

Óva intek bárkit – beleértve önmagamat is –, hogy szükségtelenül, az Apostoli Hagyománytól elrugaszkodva mítoszokat szőjünk Mária alakja köré. Nem tudjuk pontosan, hány éves korában fejezhette be Krisztus édesanyja földi életét. Hogy ez valóban Kr. u. 48-ban történt-e – tehát 68 éves kora körül –, ahogyan azt többek között Euszébiosz 4. századi egyháztörténete korábban feltételezte, és amit majd Emmerick Katalin „belső látáson” alapuló lelki megtapasztalása is „megerősít”, nem tudjuk. Ezek egyik sem tévedhetetlen kijelentés. És

arról sincsenek konkrét ismereteink, hogy az öregedés természetes korlátaival hogyan szembesült a Kegyelemmel Teljes.

Hiszen, ha felnövekednie, fejlődnie kellett, életének tavasza, nyara után annak őszét is valahogyan megtapasztalta. A kereszten haldokló Jézus ezt is látta előre, amikor Jánosra, és az ő személyében övéire, apostolaira, tágabb értelemben az Egyházra bízta édesanyját – és viszont. „Íme, a te fiad – íme a te anyád”: ez nem csupán felszínesen hangzó intézkedés, hogy vigyázz az édesanyámra. Sokkal mélyebb: az én édesanyám már a te édesanyád is! Mondhatni: az Egyház Anyjaként bízom rád őt!

És ez a kapcsolat kölcsönös. Ha jól belegondolunk, Mária arcára nézve, valahol Jézus arca tekint vissza ránk. A régi, Ágostonnak tulajdonított mondás: „Krisztus teste: Mária teste”, olyan értelemben nem irodalmi túlzás, hogy természetes apai nemző beavatkozás híján Jézus az ő testi sajátosságait csak Édesanyjától örökölte. Így

aki Máriára tekint, bizonyos értelemben a Fiára tekint.

Jézus ebben a formában is „tanítványaival maradt”, hiszen az apostolok az ő édesanyja tekintetében valamiképpen Jézust is láthatták. És a Szűzanya szavaiban – noha ő nem maga az örök Ige – a Fiú szavai, életeseményei is felcsendülnek. A. Serra biblikus professzor tanította annak idején, hogy az Apostoli Hagyomány elmélyítésében Máriának is juthatott szerep, hiszen az Ige megtestesülésének és Jézus gyermekkorának emlékeit a leghitelesebben ő bocsáthatta rendelkezésre az evangélistáknak. Jelenléte a „szeretett tanítvány” házában tehát messze nem valamiféle figyelemigényes, passzív vegetáció: tanúságtétele a tanítványok életében nagyon is értékesnek bizonyult. Túl azon a lelki támaszon, melyet puszta létével nyújt. Nem akarja „kinőni magát” az apostoli testület tagjává, hanem az Úr alázatos szolgálóleányaként az Egyházban való női szolgálattételek mintájaként szűz istenszülői mivoltában éli meg az Úrtól neki ajándékozott páratlan, életadó anyai hivatását, mely már nemcsak az Egyház Feje – Krisztus –, hanem annak tagjai irányában is kiteljesedik.

De Máriának is szüksége lesz támaszra. József már minden bizonnyal „odaát” várja őt, máskülönben nem lett volna értelme az Édesanyát a legfiatalabb tanítvány gondjaira bízni. „Jézus testvérei” pedig az akkori szóhasználat értelmében is csupán unokatestvérek vagy közelebbi rokonok – ha Jézusnak édestestvérei lettek volna, hol maradna Mária örök szüzessége? Ez a szüzesség azonban egy éltesebb Hölgy életében is ragyogó kincs: tükre az Istennek szentelt test és lélek páratlan ragyogásának és profetikus jele az eljövendő mennyei életnek. Ugyanakkor valódi kincs a tanítványok irányában is, mivel osztatlan szívvel tud övéinek és övéiben is Istennek szolgálni. Lélekben igazán anyjukká tud lenni.

Az Anya persze közvetlenül a megdicsőült Jézustól is kap támaszt. Izrael hithű leányaként a gyermekkora óta megszokott, az egy igaz Istenhez forduló imaélete mellett, melyben Jézussal is kapcsolatban áll, Jánossal és a tanítványokkal együtt követheti nyomon, hogy Fiának tanítását milyen hűséggel igyekszik őrizni és továbbadni az újszülött Egyház. A tanítványok igehirdetésben is találkoznak az Igével, Mária ezekből az isteni szavakból is sokat merít. Sőt, ahogyan Szent II. János Pál pápa is tanítja –

a Szűzanya ezen közösség tagjaként az Eucharisztiában – immáron szentségi színekben – újra meg újra magába fogadhatta Fiának Testét.

Hogy anyai Szíve újra nagyon közel kerülhessen Fiának Szívéhez, és így neki is lelki tápláléka legyen, valódi erőforrása az egyre nehezülő léptei számára földi zarándokútjának vége felé. És a Szentlélek sem hagyja el: Máriában, aki az Angyali Üdvözletkor lélekhordozóvá lett, aki a tanítványokkal az emeleti teremben együtt imádkozva szintén befogadta pünkösd újjáteremtő mennyei lobogását, ez a láng továbbra is ott lobog, melynek mélyén a hit parazsa tisztán izzik. Olyan „tűzhely” tehát Mária Szíve a tanítványoknak – elsősorban Jánosnak, de mindenkinek, aki az Istenszülő közelébe kerül –, melyből megújult belső tüzet, erőt, világosságot meríthetnek.

„Íme, a te anyád” – hangzik a Golgotán János irányában. A legifjabb tanítványnak – bár maga is apostol, mint a többiek – kissé más lesz az útja. Neki nem kell vértanúvá lennie, bár szenvedés, a Krisztusért való üldöztetés hosszú földi élete során neki is osztályrésze lesz. Neki nem ugyanúgy kell „élvonalban” vezetnie az Egyházat, mint Péternek. A heveskedő, sokszor meggondolatlanul szájhős Péterre lesz rábízva a leghangsúlyosabban Jézus juhainak legeltetése, és az apostoltársakat megerősítő, köztük egységteremtő testvéri helytállás. János, a maga mély lelkével, csendességével azonban most más feladatot kap. Nem kevésbé férfiasat vagy értéktelenebbet. Rá Jézus hangsúlyosabban bízza saját Édesanyát, és ehhez a feladathoz ennek a fiatal legénynek nagypéntek éjsötétjében kell azonnal felnőnie. Hogy ne csak számára legyen ajándék a szeretett Mester Édesanyja, hanem igazán fordítva is. Lesz majd, amiben neki kell már jobban értenie a világ aktuális működését, amiben neki kell éberebbnek lennie, elöl járnia.

János ezzel is „folytatja tanulmányait” a lelki érés útján: bizalmat, gyengédséget, türelmet, figyelmet, végül elengedést kell neki is elsajátítani a Lélek tüzében.

Így nyer igazán értelmet az az evangéliumi mondat, mely eredetileg úgy hangzik, hogy János eis ta idia, azaz „a dolgai közé” fogadja be Máriát. Nem csupán házának négy fala közé, hanem teljes életébe, egész szívébe, mindennapjaiba.

Nemcsak János „vigyáz” tehát Máriára, hanem a koros Édesanya is ad erőt Jánosnak és tartást az akkor fiatal – és a Lélek által örökifjú – Egyháznak. Mert az apostolok hamar megérzik: keményen megtépázza őket a szolgálat, az üldözések, a mártíromsággal való szembenézés számukra is emberpróbáló nehézsége. És jó ilyenkor néha megsebzett gyermekként hazafutni és igen, meglett férfiként is engedni, hogy az Anya vegye kézbe és kötözze be gyengéden sebeinket. Az igazi orvos persze továbbra is Krisztus, aki húsvétkor megsebzett kezeit mutatta nekik, és aki így gyógyítóként és a feltámadásban „gyógyultként” is bizonyított. Ő mégis rájuk bízta Édesanyját, aki emberi gyengédségével közvetíti számukra Krisztus vigasztaló tekintetét, szavait, gesztusait, mutatván továbbra is Jézusra, a gyógyulás igazi Forrására. És

milyen jó ezt megtapasztalni nekünk, Jézus mai „szeretett tanítványainak” is a lelki vagy épp a lelkipásztori életben küzdve-bukdácsolva és közben meg-megsérülve, hogy a mi segítségünkre is ott van Jézus Anyja, mint Édesanyánk,

aki bennünket is bátorít, átölel, mint Fiát a kereszten, és bekötözi sebeinket, miközben velünk együttérző arcára tekintve Jézusra emlékezhetünk, és így megsebzetten is keresztény identitásunkban erősödünk meg és nyerünk erőt a folytatáshoz. Milyen jó ilyenkor egy kicsit újra gyermekké lenni, mely egyáltalán nem éretlen gyermetegséget, hanem az anyai szeretet ajándékának feltétlen, alázatos elfogadását jelenti. Milyen jó sokat tapasztalt, idős szemeibe tekintve újra átélni lelkünk mélyén az egykor fiatalon ránk mosolygó anyai szemek „csodáját”, melynek felejthetetlen élményét XVI. Benedek pápa szavai idézik emlékezetünkbe: „miként egy gyermek az édesanyjára emeli szemeit, és mosolyogni látva őt, elfelejt minden félelmet és fájdalmat, így mi is, Máriára tekintve, felismerjük benne »Isten mosolyát«, az isteni világosság szeplőtelen visszatükröződését, és új reményre lelünk a világ megannyi problémája és drámája közt is”.

János házában, melybe Mária befogadást nyert, az istenanyai léptek idővel elnehezednek, a halánték is, a figyelem is, a korábbi erőnlét is lassan őszbe hajlik. És egyszer csak elérkezik az elszenderülés ideje, ahogyan keleti testvéreink nevezik. Mária földi élete végének pontos körülményeit nem tudjuk, hogy a hagyomány szerint valóban Efezusban történt-e, egyelőre ezt is homály fedi. M. Hesemann mindenesetre felhívja a figyelmet egy érdekességre: a 431-es Efezusi Zsinat, mely Mária Istenszülő mivoltát dogmaként határozza meg, a német történész olvasatában „az efezusi Mária-templomban ülésezett […] de semmi hagyománya nem volt annak, hogy kapcsolódott volna Mária efezusi jelenlétének helyével. Ennek ellenére a zsinati határozatban szó szerint ez áll: »Nesztorioszt […] az efezusiak városában, ahol a teológus János és az Istenszülő Mária […] az atyák és a püspökök gyülekezete elítélte«. Ebben a mondatban a görög eredetiben is sajnos hiányzik János és a Szűzanya megnevezése után az állítmány. Ezért csak sejthetjük, hogy az »éltek« hiányzik” (A Názáreti Mária, 235). Ez tehát nem nyer egzakt bizonyítást. Azt viszont hitünk szerint annál nagyobb bizonyossággal valljuk, hogy a Fiú húsvéti győzelme a földi létből távozó Názáreti Szűzanya immár Krisztusban beteljesülő, örök életében rögtön virágba borul. Az a folytonos lelki erőforrás, amit Jézus feltámadásából az Édesanya meríthetett, most végérvényesen és a legbensőségesebb módon közel kerül egészen megdicsőülő testéhez és lelkéhez.

Lehetnek mindenesetre, akik az Istenszülőnek a földi életből való költözést megelőző meghitt percekben fizikai valójában is kezet csókolhattak üdvösségünk hajnalhasadásaként való helytállásáért és Jézus szeretett tanítványainak anyai szívvel való segítéséért. Hogy a Mária elszenderülését bemutató, különböző transitusleírásokból (4–6. század) ténylegesen mi és hogyan történt – hogy odaértek-e csodás módon mind az apostolok a legkülönfélébb tartózkodási helyeikről Mária búcsúzásakor; hogy a földi életből elköltözni készülő Anyának valóban mellette volt-e a körülállók számára is személyesen megtapasztalható módon is a Feltámadott; hogy tényleg Szent Mihály szavára jött-e elő Mária a sírból, és vitte őt magával a mennybe a megdicsőült Jézus, vagy ahogy később gondolták: testét angyalok emelték át a mennybe, hogy ott megdicsőült lelkével újra egyesüljön – jegyzőkönyvi pontossággal nem tudhatjuk. Mária elszenderülésének történeteiben valójában nem is a részletek a lényegalkotóak, hanem annak a hitérzék által a Krisztus-hívők szíve mélyen izzó igénye, hogy a szent személyeket Isten is megbecsüli és megdicsőíti. A Lélek rávezette Isten népét, hogy Mária teste, mint Isten élő „tabernákuluma”, nemcsak fiatal és idős korában, életébe, hanem elköltözésében is egyaránt kiemelkedően tiszteletre méltó. Földi élete befejeztével pedig Krisztus Húsvétja ragyog vissza teljes személyéből, hogy az Egyház mindenkori tanítványai számára is így legyen hathatós erőforrásává.

A bevezető gyanánt idézett gondolatébresztő dal a vége felé már így hangzik:
„A régi ház körül csendes lesz minden,
A kert, a fák, a fal, a bútorok.
A régi ház körül nagy élet nincsen.
Bezárja jó anyám az ablakot”.

Az emberi lélek is méltán belesajdul annak felismerésébe, hogy a sok kedves emléket idéző, talán már bizonytalanul reszkető, idős anyai kéz egyszer végleg bezárja a szintén elöregedett ablakot. S noha tudjuk, a halál sem töri szét a szeretetkapcsolatokat, azért mégis megszűnik az a fajta kommunikáció, amit megszoktunk. A ház ablaka később még nyitható, de valami itt lezárul.

A nyikorgó ablak újra cserélhető, de az emberi élet nem fiatalítható meg. János és a többi tanítvány is így tekinthetett a készülődésre, búcsúzásra.

Mert az Anyának, aki ennyire bensőségesen része életüknek, méltán fáj az elvesztése. Jézus korábbi könnyhullatásai biztosítanak is róla, hogy a komoly emberi fájdalomnak is megvan a helye életünkben, még akkor is, ha hisszük, tudjuk, hogy Krisztus legyőzte a halált és akit szeretünk, hozzá megy, a legjobb helyre költözik. Hogy amikor az Édesanya végleg bezárja az ablakot itt, a földi kunyhóban, akkor a Mennyei Atya házának ajtaja feltárul számára. S mivel Jézus önmagáról mondja: „én vagyok az ajtó”, ezért Mária mennybevétele bennünket is biztosíthasson arról, hogy mi is nyerhetünk bebocsátást a mennybe.

A szeretet erősebb, mint a halál, a szentek közösségében a megdicsőült személyekkel továbbra is egy családot alkotunk, sőt odaátról ők még hathatósabban tudnak bennünket kísérni.

Szentjeink már odaát, mi még egyelőre itt, a kegyelem mégis körbeölel mindannyiunkat. Így tapasztaljuk mi is folytonosan Mária anyai segítségét, szívének gazdagságát, és mennyire nem utolsósorban azt a gyengéd, lelki közelségét, melyet az őt életünk során tán milliószor is megszólító legkedvesebb imánkban, az Üdvözlégy Máriában is említett „halálunk óráján” majdan remélhetünk tőle. És hogy az ablakzárás nekünk se legyen már oly félelmetes, hanem sokkal inkább a mennyországra való ablaknyitás Istenbe vetett igaz bizodalmával töltsön el, addig is bátorítsanak minket szintén Benedek pápa szavai: „A mennyország számunkra már nem egy nagyon távoli és ismeretlen hely […] A mennyben van egy édesanyánk. Az ég nyitva áll, a mennyországnak szíve van”.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír