Mindegyik gyermekünk ajándék – Látogatás a nyolcgyermekes Hidvégi házaspárnál

– Hogyan és milyen körülmények között ismerkedtek meg? Szerelem volt első látásra?

Hidvégi Előd (a továbbiakban H. E.): Több mint harminc évvel ezelőtt, 1995-ben találkoztunk először. Akkor harmadéves egyetemista voltam az ELTE-n. Vidékről kerültem fel a fővárosba, beléptem az egyetemi lelkészség ifjúsági közösségébe, ahol Pákozdi István volt az egyetemi lelkész. Közösséget kerestem, de abban is reménykedtem, hátha megismerkedem egy lánnyal. Két év elteltével egyszer kirándultunk a Vértesbe. Ekkor találkoztam először Melindával, és rögtön mély benyomást tett rám. Ezután azonban hosszú ideig nem találkoztunk. Akkoriban sem mobiltelefon, sem internet nem volt még. De élt bennem a remény, hogy lesz még kirándulás, amelyen összefuthatunk.

Ollé Melinda (a továbbiakban O. M.): Ez a következő évben, 1996. március 3-án következett be, a tavaszi szemeszter kirándulásán, a Pilisben. Itt már egész végig beszélgettünk. Elsőéves orvostanhallgató voltam, és Előd kérésére megígértem: beszerzek neki egy könyvet, amire szüksége lesz az egyetemen. Amikor egy héttel később vittem neki a könyvet, már színházjegyekkel várt. Onnantól kezdve folyamatos volt a kapcsolatunk. Az egyetemi lelkészségre egyébként a nálam négy évvel idősebb nővérem vitt el először. Érdekesség, hogy a születésnapom október 22-én van, Előd-napon.

– Kezdettől fogva sok gyereket szerettek volna?

O. M.: Mindketten nagycsaládra vágytunk. Elődék hárman vannak testvérek, mi négyen. Eleinte öt gyerekre gondoltunk.

Amikor ez a ház épült, még csak két gyerekünk volt, és azt kértük az építésztől, hogy öt gyerekre tervezze meg. De aztán a Jóisten adott még hármat. Nagyon jól van ez így.

H. E.: Mindegyik gyermekünk születését nagy ajándékként éltük meg. Voltunk olyan élethelyzetekben, hogy aggódtunk, miért pont most kopogtat a következő, hogyan lesz tovább, de mindig kiderült: az aggodalmunk alaptalan volt. Hálát adunk azért is, hogy valamennyien egészségesen születettek, és most is egészségesek. Úgy látjuk, fontos számukra a családi háttér. 

– Mesélnének kicsit a gyermekeikről?

O. M.: László a legidősebb, ő 2001-ben született, most huszonöt éves. A gödöllői premontreieknél érettségizett, jelenleg a Budapesti Műszaki Egyetem mesterképzésén gépészmérnök hallgató. Szorgalmasan tanul, dolgozik, és lelkesen udvarol.

H. E.: A másodszülöttünk, Zsombor, ötödéves orvostanhallgató a Szegedi Egyetemen. Nemrég tért haza Münchenből, ahol ösztöndíjas volt az orvosi karon. A harmadik gyerekünk, Boldizsár két éve érettségizett a premontreieknél, ő állatorvostan-hallgató, és szintén udvarol. Őt követi Emese, aki tizenegyedikes a premontrei gimnáziumban. Vidám, mozgékony lány, erősen kötődik a művészetekhez. Néptáncegyüttesben táncol, zenél, kórusban és szólóban is énekel, rajzol.

O. M.: Az ötödik gyerekünk, Előd, nyolcadikos, túl van a gimnáziumi felvételijén. Szeret hegedülni, néptáncolni. Sokat olvas, és kiemelten érdekli a történelem. A hatodik gyermekünk, Melinda, negyedik osztályba jár. Ő inkább a sportos vonal: hetente háromszor úszik, kétszer néptáncol. A következő pedig a kisasszony, Gyöngyi, aki ott csücsül és rakosgat (a kislány végig jelen volt a beszélgetésen, csöndben játszott az asztalnál, vagy az édesanyja ölében ült – B. D.). Ő hétéves, most elsős, csellózni tanul. Kedvenc tantárgya a rajz. Egyébként mindegyik gyerekünk szeret rajzolni. A legkisebb, Levente pedig két napja volt négyéves (az interjú március 13-án készült– B. D.), és most éppen alszik. Katolikus óvodába jár. Nagy ajándék nekünk, hálásak vagyunk érte a Jóistennek. Közös egyébként a nagyobb gyermekeinkben, hogy mindegyikük cserkészkedik, és az is, hogy valamennyien tanultak és tanulnak zenét. Előd és én is tanultam zenélni. Ezért azt mondtuk a gyerekeinknek: zeneiskolába járni kötelező, de a hangszert megválaszthatják.

H. E.: Visszatérve kicsit a kapcsolunk kezdetére: a mi életünkben is közös pont volt a zene. Melindáék Csillaghegyen laktak, az ottani templom kórusába járt. Elhívott engem is, és évekig együtt énekeltünk.

O.M.: Most pedig a premontreieknél énekelünk a templomi szkólában. Ha a nagyobb gyerekeink itthon vannak, ők is csatlakoznak, a kisebb fiúk pedig ministrálnak. Kegyelmi időnek élem meg, amikor mindnyájan az oltár körül vagyunk.

– Nyilvánvaló, hogy nyolc gyermek rengeteg örömet jelent, de nehézségekkel, feszültségekkel is jár a nevelésük. Hogyan kezelik ezeket?

H. E.: Feszültség sokféle okból kialakulhat, például a tanulmányokkal kapcsolatban. Ezeket a helyzeteket megpróbáljuk szeretettel, türelemmel megbeszélni a gyerekeinkkel. Ha valamelyiküknek például lelohad a lelkesedése a zenetanulás iránt, akkor biztatjuk, hogy legalább még ebben a félévben próbáljon meg kitartani. Nyitottak vagyunk azonban arra is, hogy váltson, ha tényleg azt érzi, hogy ezt kell tennie. Előd fiunk például sokáig kosarazott, de aztán felébredt benne a vágy a néptánc iránt. Hál’ Istennek az edzője megértette ezt, így békességben el tudtunk köszönni. A nagyobbakkal előfordultak már udvarlással kapcsolatos lélekbe markoló drámák. Akkor is ott voltunk mellettük, hadd öntsék ki a szívüket, ha szükségét érzik. Még fiatalabb korukban megpróbáltuk ránevelni őket: legyenek annyira felnőttek, hogy ilyen esetekben maguk mérlegeljék a szempontjaikat, és felelősen döntsenek.

O. M.: Igyekszünk mindegyik gyerekünk mellett ott lenni, esténként megkérdezni tőlük, mi volt, hogy volt.

Erősen kötődünk a Schönstatt Családmozgalomhoz, ahol gyakran esik szó az „állandó érzékeléskapcsolatról”. Ha a másik nem beszél róla, mi akkor is érzékeljük, hogy valami bántja, nincs rendben.

Ilyenkor beszélgetni kezdünk. Esetleg megkérdezzük: szeretnéd-e, ha beszélnénk a tanároddal? Ha igen a válasz, akkor bemegyünk és beszélünk vele. Ha nem, akkor várunk; előfordult már, hogy magától megoldódott a probléma. Valójában csak erre törekszünk, hogy folyamatosan érzékeljük őket, és ha úgy érezzük, hogy nincs gond, nem erőltetjük rájuk magunkat.  

– A sokgyermekes házaspároknál visszatérő téma, hogy nem jut igazán idejük egymásra. Önöknél mi a helyzet e téren?

H. E.: Törekszünk arra, hogy nálunk ez ne így legyen. Nyilvánvaló, hogy az ember elfárad a nap végére. Vannak jó dolgok, amikre nemet kell mondani egy másik jó vagy fontosabb dolog érdekében. Éppen ezért a hétvégék és az esték felértékelődnek nálunk, próbáljuk egymás társaságában eltölteni ezeket. Egyébként is nagyon sokat köszönhetünk a szüleinknek, de abban is segítenek, hogy akár kettesben is el tudjunk menni félévente, évente egy-egy hosszú hétvégére. Itthon is igyekszünk energiát szánni erre. A Schönstatt például szervezett egy online házaspáros lelkigyakorlatot. A Melinda által említett éneklés is közös pont az életünkben, ide keddenként járunk. És közösen olvasni is szoktunk.

O. M.: Amit csak lehet, igyekszünk együtt tenni, illetve olyan dolgokat választani, amiket együtt tudunk csinálni. Ez alól egyetlen kivétel a heti foci, amire csak Előd jár. Ezt leszámítva nem megyünk olyan helyekre, amelyek szétválasztanának bennünket. Egyébként az egész világ arról szól, hogy az emberek szétválasztódnak. Előd korán elmegy, későn jön haza, másban van benne, mint én. Ha nem figyelnénk rá tudatosan, hogy egymásra is fordítsunk időt, hogy közösen csináljunk dolgokat, akár napok telhetnének el úgy, hogy alig találkozunk.

– Visky András Júlia című monodrámájában elhangzik: a házasság szerelmi háromszög a férj, a feleség és a teremtő Isten között. Hogyan vélekednek erről?

Mindketten: Ezt mi is így gondoljuk.

H. E.: Az imaéletünkben is arra törekszünk, hogy ne csak családos, hanem házaspáros imádság is legyen. Írtunk is ketten egy közös imádságot, amit gyakran elmondunk. A Schönstatt lelkiségének Magyarországon különösen erős a házaspáros ága, amely nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ne hagyjuk ki a Jóistent a házastársi kapcsolatunkból. Fontos az is, hogy a családunkat és a házasságunkat a Szűzanya közbenjáró oltalmába ajánljuk. Gyönyörű szokás a Schönstatt mozgalomban a házi szentély, itt összegyűlhetünk, imádkozhatunk, és a családunk így a nagy Egyháznak egy kis élő sejtje lehet.

O. M.: Kedvenc mondásunk a schönstatti Tillmann Beller atyától való:

Barátaim, a házasság munka.”

Amikor ő adott össze párokat, a frissen megesketett házasok előtt térdet hajtott, hiszen a házasság is egy szentség. Szerintem az sem lehet véletlen, hogy Jézus a legelső csodáját Kánában, egy menyegzőn vitte végbe.

– Közeledik a húsvét, keresztény hitünk legnagyobb ünnepe, a Megváltó Jézus Krisztus kereszthalála, majd feltámadása. Nyolcgyermekes, hívő családként hogyan készülnek a húsvétra?

H. E.: Nagyon szép a nagyböjtünk és a húsvétunk is, a nagyobb gyerekeink is lelkesen készülnek rá. Talán nem független ez attól, hogy az egyházi ünnepeinket az itteni premontrei közösség is nagyon komolyan veszi, nemcsak liturgiában, hanem lélekben is. A nagyobb gyerekeink ministránsként szívesen vesznek részt a nagyböjt és a nagyhét liturgiáin. Gyakran beszélgetünk is velük az ünnepek lényegéről. Hál’ Istennek természetesnek veszik, hogy vasárnaponként is eljöjjenek velünk a templomba. A Schönstattban és a premontrei közösségben közös az, hogy nagy felelősséggel élik meg a karizmájukat. A premontreieknél például különösen nagy gondot fordítanak a liturgikus szolgálatra. Ez vonatkozik a papra, a ministránsokra és a zenei szolgálattevőkre egyaránt. Ne hagyjunk el semmit, inkább nyúljunk vissza az elmúlt évszázadok kincseihez, mert ha átéljük ezeket, segíthetnek minket az Istenhez való odafordulásban. Ez a legtöbbre, legjobbra törekvés jellemezte a Schönstatt alapítóját, Joseph Kentenich német papot is: arra buzdította a híveket, hogy a lehető legteljesebben valósítsák meg a Jóisten által beléjük oltott egyéni eszményüket.

O. M.: Adventben egy kis fajászolban jóságszalmát gyűjtünk a kicsikkel. A közös esti imánál mindenki elmondhatja, milyen jó cselekedetei voltak aznap. Szálanként gyűjtjük a szalmát, s advent végére megtelik a jászol, amelybe szentestére megszületik a Kisjézus. Ennek párhuzamaként nagyböjtben jóságlisztet gyűjtünk a házi szentélyben. Minden jó cselekedet után egy kiskanálnyi lisztet teszünk egy nagyobb edénybe. Húsvétra az így összegyűlt lisztből sütjük a kalácsot. A tésztából ökölnyi gombócokat gyúrnak a gyerekek, és egy bárányt készítünk belőle. Egy nagyobb gombóc lesz a feje, a sok kis gombóc pedig a gyapja.

Az adventi koszorú mintájára virágos mohakoszorút díszítünk, és rátűzzük az imaszándékokat. Húsvétra „kivirágzik”.

Nagypénteken családi keresztutat tartunk, kirándulunk a környéken vagy akár messzebb is. A nagyhéten megpróbálunk mindent a liturgia köré szervezni. Nem a nagytakarítással és a sütés-főzéssel töltjük a legtöbb időt, hanem a lelkünket igyekszünk felkészíteni az ünnepre.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel /Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.