Minden az Úr kezében van – Michael A. Blume apostoli nunciussal beszélgettünk

– Gazdag életútjának mely állomásaira gondol vissza a legszívesebben?

– Számos állomása volt az életutamnak. A legfontosabb, azt hiszem, a család volt, ahová az isteni gondviselés helyezett: édesapám, édesanyám, akik magyar nagymamámmal együtt gyakorló katolikusok voltak; később megszületett az öcsém és a húgom. Nem mondom, hogy minden tökéletes volt az életemben, de

Isten a kegyelmével, különleges szeretetével minden körülmények között arra ösztönöz minket, hogy felismerjük: arra hív, hogy emelkedjünk felül a pillanatnyi problémákon, és egyre inkább Krisztus fényében éljünk.

Különösen fontos tapasztalatot jelentett számomra, hogy beléptem a verbiták szemináriumába, és megkaptam ehhez a szüleim támogatását. Meghagyták a szabadságomat, nem akartak helyettem dönteni az életem felől. Aztán jött a papszentelés és a sok kisebb-nagyobb elhatározás, amelyeket meg kellett hoznom, olykor a saját belső késztetéseimmel ellentétesen.

Hiszem, hogy az Úr olyan útra vezetett, amelyet nem én találtam ki, engem is az ő útjára helyezett, amelynek része a szolgálat öröme és olykor a szenvedés is.

Aztán tizenöt évi római tartózkodás után kineveztek püspökké. Ez nem szerepelt a terveim között. Azt reméltem, hogy egyszerű misszionáriusként újra visszatérhetek a misszióhoz. Az Úrnak azonban más tervei voltak. Most, tizenhat évvel később, íme, életem új fejezetének küszöbén állok, a nyugdíj előtt, ami a kegyelem ideje is, hogy folytassam a küldetést oly módon, ahogyan az Egyház és a missziós családom majd segít elvégezni. Minden az Úr kezében van.

– Mi vezette arra, hogy az Egyház szolgálatát válassza, és mi az, ami ma is a legjobban lelkesíti a hivatásában?

– Fontos volt azoknak a papoknak a példája, akiket a plébániámon megismertem. Olyan emberek voltak, akik életüket a rájuk bízott feladatnak szentelték. Vonzott a liturgia, ezért ministráltam is. Mivel harminc méterre laktam a templomtól, amelyet a Magyarok Nagyasszonyáról neveztek el, nem lehetett nem hallani a zenét, a hívek imáit, nem látni a papok jelenlétét. Gondviselésszerű dolgok voltak mindezek, amelyek a papság felé vonzottak. Ahogyan válaszoltam a hívásra, az persze nem volt tökéletes, de mint mindannyiunknak, nekem is igyekeznem kell, hogy tökéletes legyek, amint a mennyei Atya tökéletes. Ez a terve mindannyiunk életéről. Akkor is, ha tudatában vagyunk a tökéletlenségünknek és a bűneinknek. Az Úr ma is azt mondja nekünk: „Jöjj és kövess engem!”

– Milyen érzés ősei szülőföldjén teljesíteni szolgálatot?

– Bizonyos értelemben egy adósság megfizetése ez ennek a földnek, őseim földjének. És mindenekelőtt Isten kegyelmének, aki ezerféleképpen alakított engem.

Természetesen tisztában vagyok azzal, mennyire távol állok attól, hogy megvalósítsam azt a tökéletességet, amelyre az Úr hív minket. A kegyelem azonban nagyobb a bűnnél, és nagyobb a halálnál is.

– 1995-től az Elvándorlók és Úton Lévők Lelkipásztori Gondozásának Pápai Tanácsánál szolgált, 2000-től titkárhelyettesként. Fiatal korában ismerte-e a kivándorlók gondjait, voltak-e személyes tapasztalatai, amelyek segítették új feladatkörének ellátásában?

– Fiatal koromban még nem létezett pápai tanács az elvándorlókért. Voltak azonban katolikus szervezetek, amelyek segítették a migránsokat, a menekülteket, a magyarokat is a második világháború után. A plébánosom – akit mindenki Mons. John Sabónak hívott, mert Szabó János volt a neve – az úgynevezett Magyar Katolikus Ligával együtt nagyon sokat tett azért, hogy segítse a sok menekültet a második világháború és az 1956-os forradalom után. A szükségletekre adott válaszok hasonlóak voltak ahhoz, mint amilyen válaszokat később a pápai tanács kidolgozott. Hozzáteszem, az általános iskolában sok menekült iskolatársam volt, köztük számos magyar.

– Ferenc pápa azt mondja, mi magunk vagyunk a misszió. Mit jelent ez Önnek ma Magyarországon? Melyek a legnagyobb kihívások?

– Keresztségünk alapján arra kaptunk meghívást, hogy megosszuk másokkal az Istentől kapott hit kincseit. Gyakran kell gondolnunk erre, és imádkoznunk a Szentlélekhez, hogy legyen bátorságunk tanúságot tenni Krisztusról egy olyan környezetben, ahol a világjárvány előtt a keresztény népességnek csak tizennyolc százaléka volt gyakorló keresztény, a katolikusokat és a protestánsokat is beleértve. A Covid nem javított a statisztikán. A kihívás az, hogy – amint a Szentatya mondja – újra felfedezzük: a hit nem olyan dolog, amit elzárunk egy páncélszekrénybe, hanem olyan kincs, amelyet minden megkeresztelt embernek, kinek-kinek a képessége szerint, meg kell mutatnia, hirdetnie kell szavakkal és tettekkel is. Ez az Egyház küldetése, amely az első apostolok korától kezdve egészen napjainkig tart. Egyfajta bátorságra, kreativitásra van szükség ehhez, ezért árasztotta ki ránk az Úr a Szentlelket.

Mindannyiunk meghívása arra szól, hogy lelkesen és örömmel osszuk meg a kegyelmet, amit kaptunk.

A világi hívek előtt gyakran nagyon sok lehetőség áll arra, hogy tanúskodjanak Krisztusról a mindennapi tevékenységük során, az eltévedt juhokkal is találkozva. Ferenc pápa számára ez központi jelentőségű dolog, és számunkra is annak kell lennie. Bátorság tehát, és eljön a Szentlélek!

– Talán nem mindenki tudja, hogy a diplomáciai szolgálat mellett verbita szerzetes is. Hogyan van jelen az életében a szerzetesi hivatás?

– A verbiták hivatása az evangélium hirdetése és az arról való tanúságtétel, különösen azok körében, akik nem ismerik Krisztust. Kötelességünk hirdetni Isten szavát minden körülmények között, használva a rendelkezésre álló fórumokat, és legfőképpen a személyes kapcsolatainkat. Magyarországon a megkeresztelt emberek között sokan vannak, akik különböző okokból elfeledkeznek erről a kegyelemről, amely megment minket. Soha nincs késő ahhoz, hogy újra tudatosodjon bennük. Újra fel kell fedezni az evangélium örömét. Ferenc pápa 2013-ban adta ki Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítását. Ezt az örömöt újra és újra fel kell ismerni a mindennapokban.

Az evangélium nem valami teher, amely szomorúvá tesz minket, éppen ellenkezőleg: örömteli tanúságtevőkre van szükség!

– Különleges alkalom a szolgálatában, hogy Budapest rendezi meg az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Mit jelenthet ez az ország Egyháza számára? Hogyan készül rá?

– Az eucharisztikus kongresszus kegyelmi esemény, amely újra és különleges módon kínálkozik fel előttünk. „Minden forrásom belőled fakad” – ez a mottója. Egy hét reggeli imákkal, katekézisekkel, tanúságtételekkel és olyan szekciókkal, amelyeken egyházi vezetők sokasága elnököl. Meghívás ez arra, hogy újra felfedezzük nélkülözhetetlen gyökereinket. Ezért 

zarándoklat formáját ölti, amely elvezet bennünket az Eucharisztia egy olyan tapasztalatához, amely az egész Egyházat érinti.

Javaslom azt is, hogy nézzék meg a kongresszus internetes oldalát. Olyan kiindulópontokat is kínál, amelyek alapján elmélyíthetjük ismereteinket és tiszteletünket hitünk e központi misztériuma iránt.

– Milyen tervei, megvalósítandó álmai vannak a jövőt illetően?

– Nunciusként szeretnék továbbra is hozzájárulni az eucharisztikus kongresszusra való készülethez. Számtalan lehetőségem adódik erre. Bízom abban, hogy a kongresszus után ellátogathatok az ország szemináriumaiba, a papnevelő intézetekbe. Szeretném bátorítani a kispapokat, hogy az igehirdetés szolgálatát bátran, kreatívan, örömteli módon végezzék. Életükkel tegyenek tanúságot a hit értékes misztériumáról, kincséről, a szent Eucharisztiáról. 

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 27-i számában jelent meg.