Minden idők emberéhez szól – Deák Hedvig OP a 750 évvel ezelőtt elhunyt Aquinói Szent Tamásról

Deák Hedvig domonkos nővérrel, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanárával beszélgettünk.

– Aquinói Szent Tamás a nápolyi Aquinói grófok nemzetségéből származott. Egyes életrajzírói szerint a nyolc testvér közül ő volt a legfiatalabb, ezért szülei egyházi pályára szánták, bencés szerzetesnek. Végül mégis domonkos lett, annak ellenére, hogy a családja erőszakkal próbálta megakadályozni ebben.

– A szülei minden bizonnyal az akkor hagyományos egyházi karriert szánták neki. Amennyire tudjuk, Tamás az Aquino közelében fekvő Roccasecca várában nőtt fel, ezért a szülei a közeli montecassinói bencés apátságba adták be, ott nevelkedett nagyjából öt és tizenöt éves kora között. Valószínűleg az volt a tervük, hogy egykor majd Tamás lesz Montecassino apátja. Időközben azonban úgy alakult, hogy – az ingatag politikai helyzet miatt – nem akarták a monostorban tartani, hanem elküldték tanulni a II. Frigyes császár által újonnan alapított nápolyi egyetemre. Tamás ekkor, tanulmányai révén találkozott először a domonkosokkal, egészen pontosan az akkoriban Nápolyban tartózkodó két domonkos szerzetessel, rajtuk keresztül pedig azzal az új szerzetesi ideállal, amelyet a domonkosok képviseltek:

közösségben, önkéntes szegénységben élve tanulmányozni Isten igazságát, igéjét s hirdetni azt. Ez volt az az eszmény, amely Tamást életre szólóan magával ragadta.

Ezért a családjával is dacolva belépett a Prédikátor Testvérek Rendjébe. Tudjuk, hogy hosszú ideig tartott a család ellenállása: a testvérei elrabolták, és a családja egy évig házi őrizetben tartotta, így akarták eltéríteni a szándékától, de végül, látva eltökéltségét, elengedték.

– A családja tehát nem azt ellenezte, hogy szerzetes legyen, hanem hogy szegénységben élő, prédikáló barát. 

– Igen, ez így volt. A benedeki regulát követő monostorok betagozódtak az akkori feudális társadalomba, hatalmas intézmények voltak, nem tűzték célul maguk elé a városi polgárság evangelizációját. A domonkosok ezzel szemben nem voltak helyhez kötve, a városokban éltek, szegénységben, és életük fontos része volt az intellektuális képzés. Talán Chesterton mondta egyszer: olyan volt ez, mintha egy arisztokrata család sarja hirtelen hippi akarna lenni. Ez persze erős megfogalmazás, de tény, hogy a domonkosok fellépése akkoriban nagyon újnak számított. Bár a pápaság kezdettől erőteljesen támogatta ezt az életformát, mégis

rengeteg ellenállással találkoztak a kolduló szerzetesek. Nemcsak Tamás családja viszonyult hozzájuk ilyen ellenségesen, hanem például a párizsi egyetemen a világi klerikusok és a tanárok is, többek között azért, mert egyháztanilag nem tudták hová tenni a koldulókat.

Andrea di Bonaiuto: Aquinói Szent Tamás,
a „Doctor Angelicus” szentekkel és angyalokkal (14. század)

– Tamás tizenkilenc éves korára elvégezte az egyetemet. Ez általános volt a 13. században a jobb módú családok fiai körében? Vagy döntően közrejátszott ebben a kivételes tehetsége?

– Valójában ekkorra még nem fejezte be az egyetemet. Tamás amúgy tényleg egészen különlegesen tehetséges volt, de egyébként is teljesen normálisnak számított, hogy ilyen korú fiatalok egyetemre járnak. Az egyetemnek először az úgynevezett artes fakultását végezték el, ami a mai bölcsész- és természettudományi karnak felel meg. Akkoriban a hét szabad művészet tanulmányozása volt a belépő a további egyetemi tanulmányokhoz, a teológiához, orvostudományhoz, joghoz.

– Tamás húszévesen Párizsba került. Itt Albertus Magnusnál (Nagy Szent Albert) tanult, és hamarosan Kölnbe ment vele. Néhány év elteltével Albertus javaslatára visszaküldték Párizsba, ahol egyetemi tanár lett. Nagy Szent Albert óriási hatással volt Tamásra, elsősorban azzal, hogy ő ismertette meg vele Arisztotelész tanait.

– Valóban, rajta keresztül ismerte meg például a Nikomakhoszi etikát és Arisztotelész más műveit, amelyek akkor viszonylag újdonságnak számítottak. Arisztotelész megítélése ekkor még nem volt egyértelmű egyházi körökben, írásait nem ajánlották olvasásra. Ennek oka az volt, hogy az Egyház által addig előnyben részesített platóni filozófiához képest egészen újszerű módon közelített kérdésekhez. Nem látszott, hogyan lehet Arisztotelész tanait összeegyeztetni a keresztény hittel, és akadályt jelentett ebben az is, hogy a gondolatait egyes filozófusok úgy használták fel, hogy a keresztény hittel ellentétes vélekedésekre jutottak. Nagy Szent Albert mutatott rá arra, hogyan lehet Arisztotelészt gyümölcsözően tanulmányozni az Egyházon belül. Szent Tamás pedig követte őt ezen az úton. Arisztotelésszel azonban nemcsak általa ismerkedett meg. A domonkosok rendjében több rendtársa is fordította a műveit görögből, vagy arab közvetítéssel görögből latinra.

– Mi volt Arisztotelészben az, ami olyan erősen hatott Tamásra?

– Több mindent is említhetünk. Egészen biztosan nagy hatást tett rá a megismerésre vonatkozó filozófiája, vagyis az a meggyőződése, hogy a megismerés az érzékekkel kezdődik, nem pedig az ideákra való visszaemlékezéssel. Ez az ismeretelméleti realizmus szorosan kapcsolódik az arisztotelészi antropológiához is. Ebből merítve tanítja Tamás  – amit később, a Vienne-i Zsinaton a Katolikus Egyház a sajátjának ismert el megfogalmazásában is –, hogy

az ember a test és a lélek egysége, tamási szóhasználattal: a lélek a test formája.

Nem arról van szó tehát, hogy az ember lelke úgymond a testében lakozik, mint valami börtönben. Ez a platóni nézőpont, amelyből az következik, hogy valójában az volna a legjobb, ha a test nem is lenne, mert a lélek akkor érezné magát a legjobban. Ezzel szemben Arisztotelész alapján Tamás azt tanítja: az ember test és  lélek egysége, s e kettő nem keveredő egyesülése az emberi személy. Ebbe a látásmódba szépen beleillik mindaz, amit az Egyház a megtestesülésről, a test feltámadásáról, egyáltalán az anyagi valóságról vall.

– Szent Tamásnál nincs ellentét a hit és az értelem között, a kettő harmonizál egymással. Az igazságfeltárás két útját akarta szintézisbe hozni: az isteni kinyilatkoztatást és az emberi értelmet.

– Nem is annyira szintézisbe hozásról van itt szó: Tamás szerint ugyanis a hit és az értelem nem mondhat ellent egymásnak, hiszen az igazság forrása egy, maga Isten. Ő adott értelmet az embernek, és ez az értelem az igazra van irányítva. A hit pedig az ember értelmét – amely képes megismerni az igazságot – megnyitja Isten igazságára: ez az értelem egyfajta felemelése. Éppen ezért a hit és az értelem igazsága között nem lehet ellentét. Ez a meggyőződése összefüggésben van azzal, ahogyan a természetes és a természetfeletti rend viszonyát látja. Isten, mindaz, ami természetfölötti nem versenytársa annak, ami a teremtés révén adott, ami természetes; a hit és az értelem nem versenyeznek. Isten nem fenyegeti az ember emberi mivoltát, hanem  felemeli, partnerré teszi az embert, és ebből az következik, hogy a természet, a teremtettségünk, illetve a kegyelem dimenziója között is egyfajta harmónia áll fenn. Az ember annak a lehetőségével van teremtve, hogy az Isten felemelje őt magához a természetfölötti rendbe. Ezt a harmóniát azonban nem úgy kell elgondolnunk, mintha a természetes és a természetfeletti egyenértékű lenne, s az ember jogot formálhatna a természetfeletti ajándékra, és nem is úgy, mintha a kettő között pusztán folytonosság volna, hanem úgy, hogy nem ellentét van köztük, hanem egyfajta nyitottság a teremtett voltunk részéről.

Tamás egész teológiai látásmódját ez a harmónia jellemzi: a kegyelem a természetre épít. Érdekes módon a mai ember számára ez akadályozhatja is a befogadását: túlzottnak érezhetjük ezt a kiegyensúlyozottságot, ezt a harmóniát isteni és emberi között.

– Szent Tamás szerint alapvetően a lelkiismeret által vezérelt értelem határozza meg, hogy mi az erkölcsös, mi a jó. De mi a helyzet a rosszal? Hol helyezkedik el Tamás teológiájában?

– Ebben a kérdésben Tamás Szent Ágostonra hivatkozik: a rossz a jó hiánya. Ha erkölcsi jóról beszélünk, akkor meg kell jegyeznünk, Szent Tamás az erkölcsről szólva nem a lelkiismeretet helyezi a középpontba – ezt inkább az újkori teológia teszi –, hanem az okosság erényére épít. Az okosság segít megállapítani, hogyan juthatok el a célhoz, milyen eszközöket kell választanom ehhez. Tamás abból indul ki, hogy az ember akarata a jóra van irányítva. Az ember mindig a metafizikai értelemben vett jót akarja, mást nem is tud akarni. A rosszat is csak azért akarom, mert jónak látszik. Előfordulhat, hogy tévedek, és amit teszek, az csak látszólagos jó, vagy kisebb jó. Éppen ezért lehetséges az, hogy az ember szabad akarata eltorzul, elfordul a céltól, az Istentől. Ez az erkölcsi rossz origója. Tamás egyébként az erkölcstanát nem az isteni parancsok és a lehetséges bűnök szerint rendszerezi, ahogyan azt megszoktuk, hanem az erények szerint.

– Az imént említette Szent Ágostont, aki óriási lelki küzdelmek, szenvedések után talált rá az isteni igazságra, amelyhez aztán élete végéig hű maradt. Szent Tamás sokkal harmonikusabb lélek volt. Nem tudunk arról, hogy hasonló vívódásai lettek volna Istennel.

– Egyetértek, ez így igaz. Tamás életében és munkásságában nincsenek drámai kitérők, bár azt is érdemes hozzátennünk, hogy Ágoston élete több mint negyed évszázaddal hosszabb volt, ő hetvenhat évet élt, míg Tamás még az ötvenet sem érte meg. Ami az ő esetében hiányzik, az az a személyes hang, ami Ágostonnál jelen van. A személyesség Tamásnál csak a költészetében jelenik meg, búvópatakszerűen. Ágostonnál ezzel szemben hiányzik az a teológiai szintézis, amely Tamás erőssége. 

– Hogyan kell értelmeznünk azt a véleményt, hogy Szent Tamás tisztelte a hagyományt, de nyitott volt a másság felé?   

– Ezt a megfogalmazást, ha szabad, némiképp anakronisztikusnak tartom, saját korunk kérdésfeltevésének visszavetítése. Én inkább úgy látom, hogy Tamás teológiai munkásságának természetes közege a Szentírás, ahogyan az egyházatyák olvasták és értelmezték azt. Kiemelkedik közülük Szent Ágoston, akit a legtöbbet idéz. Ugyanakkor Tamás Isten igazságának szenvedélyes keresője.

Bárhol talált is az igazságra, mindig nyitott volt rá. Hangoztatta is: nincsen igazság, csak a Szentlélektől. Éppen ezért volt nyitott, mert nem számított neki, ki mondja, csak az érdekelte, hogy igaz-e.

Továbbá Tamás nem félt kérdezni. Ha megnézzük a szisztematikus műveit, mindegyik kérdésekből áll.

– Dante Isteni színjáték című emberiségkölteményének egyik legfőbb forrása Aquinói Szent Tamás teológiája; lényegében annak főbb gondolatait öltöztette költői képekbe. Fogalmazhatunk úgy, hogy Tamás az addigi teológiai tanításokat rendszerezte, mintegy szintézisbe hozta, míg Dante a költészet nyelvén tette ugyanezt?

– Azt hiszem, igen. Tamás talán nem annyira eredeti, mint Ágoston, de ahogyan a hitigazságokat elrendezte, létrehozva ezzel egy teológiai szintézist, különösen a Summa Theologiae-ben, az valóban egyedülálló. Nála mindennek megvan a helye, egész munkásságából árad a béke, a nyugalom. A végső okokat akarta feltárni, és sikerült neki.

– Úgy szoktuk mondani, hogy az ember Isten képmására van teremtve. Szent Tamás ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz: az ember rendkívüli helyét a teremtésben az biztosítja, hogy Isten tökéletlen képe. A tökéletes hasonlatosság állítása nem elfogadható, mert Isten egyedülálló és minden más létformával összehasonlíthatatlan. 

– Az ember istenképmásisága valóban a Szent Tamás-i teológia egyik alapköve. Hozzáteszem, az antropológiát nála megvilágítja mindaz, amit az angyalokról ír, akik Isten és az emberek között helyezkednek el mint véges szellemi lények.

Az ember képmásisága azért is alapvető, mert ez a hasonlóság jelenti azon analógia lehetőségét, amely alapján megpróbáljuk elgondolni magának a Szentháromságnak a belső életét. Az ember valóban tökéletlen képmás, testi valósága és végessége miatt is. Az Atyaisten egyedüli tökéletes képmása a Fiú. Az ember elsősorban értelme és akarata révén lesz Isten képmása: képes az igazat megismerni és a jót akarni, s e két képessége révén tud szabadon dönteni. Ez a képmás mivolt valósul meg tökéletesebb módon a kegyelmi hasonlóságban, amikor a megigazult ember a hite és a szeretete által magához Istenhez ér el, s végül ez teljesedik be a színről színre látásban. 

– Szent Tamás tehát az emberi értelem képességeit igen nagyra tartja.

– Valóban, ezért beszélünk tamási intellektualizmusról. Ezzel együtt Tamás hangsúlyozza azt is, hogy nem egyszerű folytonosság van a mi megismerési képességünk és Isten világa között. Ő senkivel és semmivel nem hasonlítható össze, mert nem része ennek a világnak. Isten azonos a saját létével, és minden más, a teljes teremtés léte – amely tőle függ – részesedett lét. Isten  lényege megismerhetetlen az ember számára. 

Az örök üdvösségben színről színre fogjuk látni Istent, de a lényegét ott sem tudjuk majd kimeríteni, felfogni. Ebből persze az is következik, hogy nem fogunk unatkozni.

– Szent Tamás egy lelkes követője, Ferrarai Szilveszter „minden időnek való” embernek nevezte őt.

– Sylvester Ferrariensis a 15. században élt, és Tamás egyik híres kommentátora volt, a Summa contra gentilest magyarázta. Valóban „minden időnek valónak” mondja Tamást, és igaz, amit állít. Nem véletlen, hogy az Egyház pedig doctor communisnak, azaz mindenki közös mesterének nevezi Tamást, mert mindenki számára van mondanivalója.

Szent Tamás különösen az Istennel és az emberrel kapcsolatosan meg tudja ragadni azt, ami örök, változatlan, éppen ezért mindig aktuális.

Ugyanúgy igaz ez Szent Ágostonra is. Tamás bölcsessége szól minden kor minden emberéhez, aki keres. 

Fotó: Merényi Zita; Wikipedia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 25-i számában olvasható.