Minden kegyelem – Létay Kiss Gabriella a fentről kapott művészi hivatásról

Legyen szó színpadi alakításairól, egy hétköznapi beszélgetésről vagy egy interjúról, elköteleződése, derűje, bizonyossága mindenen átsugárzik. A francia író kegyelmi sorai ráadásul akarva-akaratlan is megtalálták őt, hiszen Bernanos írta a szövegét Poulenc A karmeliták párbeszédei című operájának, amelynek a főszerepét ő alakította a mű hazai színpadi bemutatóján. Tekintettel a zene átlényegítő, misztériumközvetítő hatására és a téma vonatkozásainak kimeríthetetlen bőségére, emblematikus szerepeiből ezúttal hármat kiválasztva kértem művészi hitvallásra.

– Amikor a zeneiskolai tanárnőm fölvetette, hogy jelentkezzek a Zeneakadémiára, elgondolkodtam, mert megtérve, Istennek átadva az életemet számomra nagyon fontos kérdés volt, hogy a hitemet vajon meg tudom-e élni ezen a pályán a mindennapokban is. Nem szerettem volna egyfajta kettős létben meghasonulni önmagammal. Láttam, hogy egy színész kénytelen szinte mindent megcsinálni, amit a rendező kér tőle, legyen szó filmről vagy színházról. Hatvan évvel ezelőtt még a film világában sem volt muszáj annyi mindent felvállalnia és eljátszania egy művésznek, mint manapság. Persze a klasszikus zene, az opera területe valamennyire más, de azért itt is találkozni rossz példákkal.

Megimádkoztam a dolgot: ha Isten szeretné, hogy ez legyen az utam, ha velem lesz, akkor jövök erre a pályára. Mert akkor biztosan menni fog.

Prioritás volt a hitem, a kereszténységem és az akkor még csak vágyott családom. Hála Istennek, mindezeket megkaptam.

– Ideális volt a kezdet, a pozitív hozzáállása igazolódott a színpadon, vagy azért át kellett esnie egyfajta „tűzkeresztségen”?

– Zeneakadémistaként még azt gondoltam, hogy dalénekes, oratóriumszólista leszek. Emlékszem, amikor a férjemmel az Andrássy úton járva elmentünk az Operaház előtt, kijelentette: „Te itt fogsz énekelni!” Én persze rögtön hárítottam: „Áh, ugyan már, nem nekem való, én biztos nem.” Aztán pár évvel később tényleg ott kötöttem ki. Természetesen voltak helyzetek, melyekkel meg kellett küzdenem, hiszen teljesen más és új szituáció, amikor az ember a civil életéből kiszakadva estéről estére a színpadra lép. Immár férjes asszonyként muszáj volt megtanulnom, hogyan tudok megfelelni egy adott figura kívánalmainak, hogyan tudok belehelyezkedni a szerepbe, és átadni magam a darabon belüli nagy érzelmeknek. Meg kellett találnom az érzékeny egyensúlyt, hogy megőrizzem önmagam, de közben hiteles legyek a színpadon is. Ez nagyon fontos. Mezzóként eleinte még inkább vígoperákban szerepeltem, nadrágszerepeket is alakítottam. Hamupipőke, Rosina, Cherubino, Stephano bizonyos szempontból könnyebbek voltak. Tekintettel arra, hogy nagyon szeretett tanárom, Keönch Boldizsár egykori koncerténekesként ebben nem tudott tanácsokat adni nekem, az említett karakterek alapozták meg a színpadi rutinomat. Az Operaházba bekerülve fel kellett vennem a tempót, ki kellett tapasztalnom, hogyan működik ez az egész rendszer, mik a szokások. Rögtön olyan művészekkel énekelhettem együtt, mint Gregor József, Kalmár Magda, Kováts Kolos, Berkes János, Kelen Péter, akiket addig csak a tévéből, rádióból ismertem, és igazi sztárok voltak. A megilletődöttségtől először azt sem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzájuk. De fantasztikus időszak volt, mert láthattam a munkához való minőségi hozzáállásukat. Olyan színvonalat közvetítettek, amelyhez az ember megpróbált felnőni. Rendezőktől, rendezőasszisztensektől is sokat tanultam.

– Végül is hogyan történt a fachváltás, és mi mindenre kérték föl az új szerepkörben?

– Nagyon élveztem a vígoperák könnyedségét, játékosságát, de a drámai szerepekben találtam igazán magamra. Az első szoprán szerepem Liù volt a Turandotban. Annak idején még Szegeden láttuk Kovalik Balázs Turandot-rendezésének bemutatóját. A férjem odasúgta, hogy egyszer Liùt fogok énekelni. Nevettem a felvetésén: „Sanyi, nem értesz hozzá, én eleve mezzo vagyok.” Valahogy megérezte a későbbi váltásomat, ráadásul tényleg Liùval nyitottam. Közben vidékre is hívtak.  2008-ban Pillangókisasszonyt énekeltem Miskolcon, Debrecenben Ruszalkát és Liùt, Szegeden, majd Pesten is Pillangót. Az Operában, illetve az Erkel Színházban jött A trubadúr Leonorája, a Carmen Micaëlája, az Anyegin Tatjánája, a Bajazzókban Nedda, a Mefistofelében Margit és Helena, az Otello Desdemonája, a Triptichonban Angelica nővér, Blanche A kármelitákban, Valentine A hugenottákban, majd Bess és Manon Lescaut címszerepe... Végig éreztem a kegyelmet a dolgok alakulásában és a munkámon. 

– Három meghatározó, „hitközvetítő” figurát emeljünk ki ebből a sorból. Tudom, hogy a Mefistofele, Boito operájának Margitja sok szempontból különösen fontos állomása a pályafutásának.

– Lényeges számomra, hogy minden általam énekelt-játszott figurában megmutassam a szerethetőt. Az angyali Liùt vagy Micaëlát könnyű szeretni. Amikor megkaptam a Mefistofele Margitját és tanulmányoztam, sokkal nehezebb feladatnak tűnt. Az segített, hogy átgondoltam: hogyan kerülhetett Margit ilyen helyzetbe, miért tette, amit tett? Van-e feloldása a személyes tragédiájának? Egyébként bizonyos szempontból Puccini Manon Lescaut-jára is igaz ez a fajta megközelítés, hiszen minden ember a gyengéi miatt bukhat el. Manon vágyik az őszinte érzelmekre, a szerelemre, de ugyanúgy vonzza a pompa, a csillogás, a jómód is. Őrlődik a kettő között. Mindkettőt akarja, egyikről sem tud lemondani. De utolsó áriájában, a sivatagban, amikor visszatérnek a múlt képei, rájön arra, hogy mit vétett. Kifakad, segítségért könyörög, nem akar meghalni. Szavaiban ott a megbánás. Volt, aki azt mondta, hogy soha nem kedvelte a könnyűvérű Manont, de miután megnézte-meghallgatta velem, megszerette. Mert nemcsak a törtető, ellenszenves voltát látta, hanem a törékenységét, a jó utáni vágyát is. Hívőként az embert nem ítélhetjük el, legfeljebb a rossz tetteit.

Úgy kellene néznünk a másikra, ahogyan Isten lát bennünket, akinek minden ember fontos, és látja a bennük lévő értéket.

Margit Manonhoz képest sokkal inkább áldozat. Egy tiszta, ártatlan lány, aki bűnbe esik: Faust elcsábítja, az édesanyját akaratlanul megmérgezi, mert azt hiszi, hogy altatót ad neki. Várandós, de Faust elhagyja, beleőrül a fájdalmába, és megöli az újszülött gyermekét. Meghasad a személyisége. Szerintem Margit börtöne nem „menedék”. Ő nem menekül el a büntetés elől, nem tud és nem is akar felejteni.

Marad, vállalja a tettét – és Isten kegyelmét kéri. Amennyire drámai, számomra annyira felemelő a megtisztulása.

Szeretem Kovalik Balázs rendezését, amelyben a bibliai „törvényszerűségeket”, a szimbolikus és valóságos „jeleket” következetesen végigvitte: megjelenik a színen a vér, a Szentírás, a megváltás vágya és annak szükségszerűsége. Nagyon tetszett, hogy Balázs beültette a nézőtérre a „fiatal Faustot”, aki végignézi, követi a történéseket; látja „önmagát”, a cselekedeteit és annak következményeit. Balázs koncepciója szerint a darab végén újra megjelenik Margit is. Olyan, mint egy jó feleség. Segítőtárs. Ő dobja a mentőövet azzal, hogy átnyújtja Faustnak a vérrel szennyezett Evangéliumot. Összeköti a két szférát, a földit és a mennyeit, a tiszta gondolkodású, tiszta szívű és az életpróbák alatt eltorzult Faustot. Margit és Faust így egyaránt visszatalál önmagához. Úgy érzem, hogy a két személyiség eggyé válva tisztul meg.  

– Hasonlóan nagy sikert aratott Puccini Triptichonjában, az Angelica nővér címszerepében. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az egyetemes zeneirodalom tán legszebb negyedórája az opera zárójelenete. Hogyan éli meg mindezt belülről?

– A történet megrendítő, Angelica öngyilkos lesz. De nem gondolja át, mit tesz. A zárdában rideg, részvétlen nagynénjétől tudja meg, hogy születése óta nem látott, tőle elszakított kisfia meghalt, és úgy érzi, ez a módja annak, hogy mielőbb újra találkozhasson a gyermekével. Ebből a látható valóságból egyszerűen csak át akar menni a másik valóságba. Miután megissza a növényekből kivont mérget, tele van várakozással. Aztán rádöbben, hogy olyat tett, ami miatt kárhozatra jut, így végképp elszakadhat a szeretteitől. Lelkileg vívódik, kétségbeesetten könyörög. Olyan mélységek ezek, amelyeket az ember szerintem csak akkor képes átadni, ha érti, belső bizonyossággal átérzi a történteket. Ez a csodajelenet is a megtisztulásról szól, amelynek végén elfogynak a szavak.

Angelica mást már nem tud tenni, mondani – marad a kegyelem.

Anger Ferenc rendezésében nagyon tetszett, hogy a darab közben leereszkedik egy rács, amely elválasztja Angelicát a külvilágtól, az érkező nagynénjétől. A gyermekről kapott képet pedig a rendezői koncepció szerint úgy veszem kézbe és úgy viszem magammal, hogy azt a rácson kívül „vezetem”. A fotó – a gyermek emléke, valója – nem kerül a zárda terébe. Ott van, látom, nézem, még nincs nagyon távol, de el vagyok választva tőle. Aztán Angelica kiejti a kezéből a képet. Megkezdődik a lelki átlényegülése, szinte kilép a testéből, de megszólal az este beköszöntét jelző kereplő, és visszatér az itteni valóságba. A már említett zárójelenet pedig ebből a hangulatból indul és vezet az odaát felé.

– Poulenc operáját, A karmeliták párbeszédeit (nálunk: A kármeliták), ugyancsak Anger Ferenc rendezte. Blanche de la Force karakterét nézve már eleve Önre gondolt?

– Mindkettőt, Angelicát és Blanche-ot is valahogy bennem látta, ami nagyon jólesett. A felkészülés közben volt, amit elmondott, amire megkért, más részletekre én éreztem rá, mintha fentről jöttek volna megoldások. Bízom abban, hogy ezen igazi szellemi, lelki találkozások alkalmával Isten ad nekem valami pluszt, amit aztán tovább tudok adni a közönségnek. Hiszem, vallom, hogy a megtérés, az Isten általi érintettség határoz meg mindent. A kármelitákban  Blanche a francia forradalom idején kivégzett compiègne-i apácákkal együtt vállalja a mártíromságot. Egészen addig félt, hiszen a kolostorba is az élettől való félelem miatt vonult be. Amikor a rendtársai börtönbe kerülnek, ő megint csak menekül. De aztán visszatér, és a félelem nélkül, a többiekhez önként csatlakozva lép a vesztőhelyre. Mert addigra bizonyosságot szerzett Istentől, tudta, hogy akiben és amiben hisz, az tényleg valóság.

Sok hívő is „csak” bízik az Írásban, reméli, hogy majd lesz valami odaát, de nincs valóságos Isten-tapasztalása. Blanche ott, a halál küszöbén már nem csak reméli, hanem tudja, hogy örök élete lesz. Innen nyeri a bátorságát.

Amikor tanultam és játszottam ezt a szerepet, István, az első keresztény vértanú jutott róla eszembe. Istvánt megkövezték, de ragyogott az arca, az Úrhoz kiáltott, és már nem érezte a sebek miatti fájdalmat. Poulenc zenéjében hihetetlen erő van. A zárójelenet drámai – halljuk, ahogy fémes surrogással újra és újra lecsap a guillotine –, ugyanakkor felemelő és dicsőséges is. Ez a kettősség pedig csodálatos megkoronázása ennek a gyönyörű műnek. Nagy kincs. Jó lenne, ha minél többen megismernék itthon is. Remélem, hogy még fogjuk játszani, mert az idei francia szezonra tervezett előadásai a vírusjárvány miatt elmaradtak.

– Mit gondol, innen, ebből a magasságból hova tovább?

– Van még jó pár szerep, amit szívesen elénekelnék. Nagyon szeretem Verdit és az olasz verista műveket. Közel állnak hozzám azok a darabok, melyekkel ki tudom fejezni a bennem lévő drámaiságot. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Tudom, hogy Isten vezetett ide. Minden eddig elénekelt szerepért hálás vagyok, és várakozással tekintek a jövőbe, hogy mit tartogat számomra.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Nagy Attila; Éder Vera; Pályi Zsófia; Csibi Szilvia

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.