Minden problémánk gyógymódja: a szeretet – Búcsú Pelétől

Pelénél 2021 szeptemberében vastagbéldaganatot diagnosztizáltak. Azonnal megoperálták, majd hetekig az intenzív osztályon ápolták, ahonnan októberben hazaengedték, miután javult az állapota. A továbbiakban rendszeres kezelést kapott, ám tavaly december elején ismét a São Pauló-i Albert Einstein Klinikára szállították, amit többé már nem hagyhatott el.

Személyes vallomással kezdem a róla szóló megemlékezést: gyermekkorom a hatvanas évekre esett, szenvedélyes Fradi-szurkoló voltam, hétről hétre a stadionban szorítottam a zöld-fehérek győzelméért, csodáltam Albert Flórián, Varga Zoli és a többiek zsonglőrködését. A külföldiek közül ugyanilyen elragadtatottan drukkoltam a brazil válogatottnak és a Santosnak, elsősorban Pelé miatt. Magyarországon akkoriban fociőrület uralkodott, ha egy fiú bele tudott rúgni a labdába két egyeneset, máris focista akart lenni. S hogy honnan eredt az én Pelé iránti rajongásom, amikor még híre-hamva sem volt az internetnek? Minden bizonnyal onnan, hogy a focihoz hasonló szenvedéllyel szerettem a filmeket. Rendszeresen jártam moziba, és akkoriban minden film előtt híradót vetítettek. A jelentősebb sporteseményekről is mozgó képeket játszottak le, így aztán gyakran ámuldozhattam Pelé káprázatos alakításain. Előfordult, hogy egy-egy filmet csak azért néztem meg újra, hogy ismét átélhessem a néhány perces meccsbejátszások fantasztikus élményét. Pelé-rajongásomra jellemző volt, hogy amikor az 1966-os angliai labdarúgó-világbajnokságon egy csoportba kerültünk Brazíliával, azért imádkoztam, hogy Pelé ne játsszon ellenünk, mert úgy nem tudtam volna teljes szívvel szurkolni a magyar csapatnak. Imám meghallgatásra talált, a brazil futball géniusza a sérülése miatt kénytelen volt kihagyni azt a mérkőzést. Egyébként, ha a katari vb-n az elődöntőben összekerült volna Brazília Argentínával, én a braziloknak és Messinek szurkoltam volna…

Ebben a kis írásban nem Pelé egészen elképesztő sportsikereit szeretném bemutatni.

Gyönyörű góljait, bámulatos cseleit, akrobatikus ollózásait ma már bárki megnézheti az interneten. Amiről írni szeretnék, az emberi nagysága és személyes istenhite, amit sohasem titkolt.

2010-ben, a „Fekete Gyémánt” hetvenedik születésnapján a Gabó Kiadónál megjelent a Pelé – Önéletrajz című könyv, amelyben a futball-legenda az életéről és a labdarúgó-pályafutásáról vall két újságírónak, Orlando Duarténak és Alex Bellosnak. Ebből a kötetből is kiderül: bár mindent elért az életben, amit e világon ember elérhet, Pelé mégsem vált nagyképűvé, önteltté.

Mindig tisztában volt azzal, hogy kivételes tehetségét Istentől kapta, és neki tartozik köszönettel érte.

Vallotta: a Teremtő egész életében rajta tartotta a szemét.

Visszaemlékezéseiben felidézi, hogy gyermekkorában többször is veszélybe került az élete: egyszer majdnem kiesett a vonatból, máskor kis híján egy folyóba fulladt, egy harmadik alkalommal pedig az esőzéstől beomlott egy üreg, ahol játszani szokott a barátaival. Egy kisfiú a halálát lelte ott. Pelének az édesanyja korábban megtiltotta, hogy odamenjen, ő azonban nehezen törődött bele ebbe, s azon törte a fejét, hogyan szökhetne el otthonról. Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, hírt kaptak a fiút ért tragédiáról. Pelé Isten kegyelmének tulajdonította, hogy mindhárom esetben életben maradt.

„Erős hitű katolikus családból származom. Bármerre vezetett is az utam, mindenhol Istent kerestem. Gyerekként e hagyományok hatására lettem vallásos. A család és mások tisztelete az életem alapja, és ez nagy lelkierővel tölt el. Isten tehetséget adott nekem, és én mindig kötelességemnek tartottam, hogy jó célra használjam. 1962-ben, a chilei világbajnokságon ébredtem rá a maga teljességében, hogy én is csupán egyszerű halandó vagyok, akinek megvan a maga tennivalója a földi élete során. (Ezen a világbajnokságon Pelé csak az első két mérkőzésen játszott, mivel súlyosan megsérült a csehszlovákok elleni csoportmérkőzésen – B. D.) Úgy éreztem, mivel mindannyian meghalunk egyszer,

tisztelnünk kell az életet, hasznosan kell kitöltenünk, és úgy kell viselkednünk másokkal, ahogy mi is szeretnénk, hogy velünk viselkedjenek. Mindenért, ami vagyok, és amit elértem, Istennek tartozom köszönettel.”

A könyvben hangsúlyosan emlékezett meg Pelé az 1970-es mexikói labdarúgó-világbajnokságról, amelyen Brazília és ő maga is megszerezte a harmadik világbajnoki címét. Kétszeres világbajnokként és a világ vitathatatlanul legjobb labdarúgójaként az ő feladata volt, hogy erősítse fiatalabb és tapasztalatlanabb játékostársaiban az elszántságot, a küzdeni akarást. A brazil csapat szereplésének fontos része volt az ima. Pelé telefonon felhívta a feleségét, Rose-t, aki elmesélte neki, hogy otthon, Brazíliában mindennap összegyűlik a család, és imádkoznak értük. „Ezt remek ötletnek tartottam, és a gondolattól, hogy közösen imádkozzunk a csapattal, elsírtam magam” – emlékezik Pelé. „A torna során szinte napi rendszerességgel imádkoztunk, általában vacsora után… Minden napra találtunk valamit, amiért imádkozhattunk – a betegekért, a vietnámi háború áldozataiért, valakinek az egészségéért és még megannyi másért.

Sohasem imádkoztunk azért, hogy megnyerjük a világbajnokságot. Legfeljebb azt kértük, hogy ne sérüljön meg senki súlyosan, és legyen egy kis szerencsénk. Hogyan is veszíthettünk volna ilyen háttérrel?”

A labdarúgás szakértői szerint az 1970-es mexikói volt minden idők legkiemelkedőbb világbajnoksága, a győztes csapat, a Pelé vezette brazil válogatott – a seleção – pedig a sportág valaha volt legjobb együttese. Amit Brazília nemzeti labdarúgócsapata bemutatott, az már nem is futball volt, hanem művészet, a labdarúgás és a balett különleges egyvelege: minden mozdulat tökéletesen megkoreografált, az ellenfelek számára kiismerhetetlen, követhetetlen.

Pelé a visszaemlékezéseiben azt is felidézi, hogy három pápa fogadta őt addigi élete során: VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek. „VI. Pál sokat tudott a labdarúgásról, és szívesen beszélgetett is róla. II. János Pál ugyancsak futballkedvelő volt, fiatalon, Lengyelországban maga is játszott. Sohasem feledem, milyen kedvesen fogadta, amikor átadtam neki a riói Cristo Redentor, a Megváltó Krisztus-szobor kicsinyített mását.”

Pelé 1956 és 1974 között játszott a Santosban, és bár számtalan, anyagilag szédítő ajánlatot kapott a világ legnagyobb klubjaitól, hű maradt a csapatához. Pályafutásának vége felé, 1974-ben a New York-i Cosmoshoz szerződött. Búcsúmérkőzésére 1977. október 1-jén került sor, egy Santos–New York Cosmos mérkőzésen, a Giants Stadiumban, 75 ezer néző előtt. Pelé egy-egy félidőt játszott a Santosban és a Cosmosban is. A meccs végén így szólt a nézőkhöz: „Hölgyeim és uraim, megragadom az alkalmat, miközben a világ rám tekint, hogy egy dolgot kérjek önöktől: szenteljenek több figyelmet az egész világ fiataljainak és gyermekeinek. Nagy szükségünk van rájuk. Én a legfontosabbnak tartom a szeretetet. Ezt adhatjuk mi nekik, ők is ezt adhatják nekünk. Szeretetet, szeretetet, szeretetet!”

Ezekre a szavakra rímel családjának közleménye, amelyet Pelé halála után adtak ki: „Inspirációról és szeretetről szólt a ma békésen elhunyt Pelé király útja. Ennek során Edson elvarázsolta a világot a sportban nyújtott zsenialitásával, megállított egy háborút, szociális munkát végzett szerte a világon, és terjesztette azt, amiről leginkább hitte, hogy gyógyír minden problémánkra: a szeretetet.

Üzenete ma örökséggé válik a jövő generációi számára. Szeretet, szeretet és szeretet, örökké!”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Puskas.com

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 8-i számában jelent meg.