Mindenek ellenére a jó magot kell elvetni – Múlt, jelen, jövő a Magyar Amerikai Atléta Klubban

A jövőre 110 éves Hungarian American Athletic Club (HAAC; Magyar Amerikai Atléta Klub) rendezvényein fokozatosan, a járvány után pedig drasztikusan csökkent a résztvevők száma, így mára egyre nagyobb anyagi nehézségekkel is küzdenek. A szervezet első női vezetőjével, Stumpf Máriával, aki férjével együtt harminc éve aktív tagja a közösségnek, lelkes önkéntes amerikai tudósítónk, Antal-Ferencz Ildikó beszélgetett.

– Mióta élnek itt?

– Ötvenkét éve élünk Amerikában; az akkor még létező Our Lady of Hungary római katolikus magyar templomba és annak közösségébe jártunk, és a woodbridge-i magyar klubba tartoztunk. Gyerekeink ott voltak elsőáldozók, ott bérmálkoztak, de utána már a New Brunswick-i Szent László magyar templomba és annak közösségébe, az itteni ünnepélyekre és a Magyar Amerikai Atléta Klubba (HAAC) kezdtünk járni. Harminc éve vagyunk a közösség aktív tagjai.

– Hogyan kezdődött a HAAC közel 110 éves története?

– New Brunswickban tizenhárom lelkes, sportokat kedvelő fiatalember egy 1913. július 4-én tartott baseballmeccsen a magyar és amerikai közönség előtt feledhetetlen győzelmet aratott, 16:2 arányban, Middlesex megye akkori leghíresebb csapata ellen. Ekkor született meg egy olyan klub alapításának gondolata, amely nemcsak a nyári szezon alatt, hanem egész évben segítené a magyar fiatalok törekvéseit, és nemcsak a sport, hanem a közös szórakozás és a kultúra területén is. Október 23-án megalapították a HAAC-ot, a győzelem emlékére alapítási napként július 4-ét jelölve. A klub első otthona az egyik alapító tag, Gödry Mihály otthonában volt. Amikor 1914-ben a Szent László római katolikus plébánia felépítette iskoláját és nagy tánctermét, gondoskodtak arról, hogy abban az ifjúságnak is legyen helye; így vált a klub tagsága számára alkalmas sportközponttá és szórakozóhellyé. De a klub történetének legjelentősebb eseménye a saját székház építése volt, ami a város és környéke áldozatkész magyarságának köszönhető. Az 1959-ben felavatott impozáns székház lett a város magyarságának legfőbb központja, a környékbeliek büszkesége, kulturális és társadalmi életének, nemzeti ünnepeinek színhelye.

– Most mégsem abban az épületben beszélgetünk...

– A szomszédos Robert Wood Johnson kórház terjeszkedése miatt újra költöznünk kellett. Először egy távoli helyszínt ajánlottak fel cserébe, de mi ragaszkodtunk a környékhez, hiszen itt éltek a magyarok, így végül hosszas tárgyalások után létrejött az egyezség a klub jövőjéről, majd 2006-ban felépült ez az új székház.

A klubnak továbbra is egyik fontos feladata a magyarság összefogása; célunk, hogy minden magyar szervezet rendezvényét meg lehessen tartani nálunk.

Benne vagyunk a jelenleg Juhász Imre atya vezette Egyházak és Egyesületek Bizottságában; velük együtt emlékezünk nemzeti ünnepeinkre; karácsonyi partit szervezünk; az iskola itt tartja a tanévzáró ünnepségét és szavalóversenyeit, a cserkészek a Mikulás-ünnepségüket.

– Az épület nagyterme a legszebb amerikai magyar létesítmény. De hogyan lehet mindezt fenntartani?

– Amikor a kórház elkezdett velünk tárgyalni, azt hiszem, elkövettünk egy kis hibát. Utólag úgy látom, nem kellett volna ekkora helyiséget követelni, de mi legalább annyira jót és szépet akartunk, amilyen korábban volt. És mivel fiatalok voltunk, nem gondoltunk arra, hogy esetleg nem fogjuk tudni fenntartani, mert az emberek idővel el fognak fogyni. Csak tagsági díjból vagy a rendezvények bevételéből ezt nem lehet fedezni. Kénytelenek vagyunk a mexikói lakosságnak bérbe adni, hiszen nekik nagyon fontosak a családi ünnepek: a keresztelő, a quince años (a 15. születésnap), az esküvő. Kötelességünk a megállapodás szerint a kórháznak is helyet adni különböző tanfolyamokra minden hónapban, vagy ahogy szükségük van rá.

Magyar Amerikai Atléta Klub vezetősége 2020-2022

– Ön volt a klub első női elnöke. Mennyire volt ez akkoriban szokatlan?

– Először 2001-ben lettem alelnök, hogy megértsem a klub működését, majd 2002-ben elnök. Nehéz dolgom volt, mert korábban csak férfiak voltak a vezetőségben, és eleinte nagyon nem vették jó néven, hogy nő kerül közéjük, ráadásul hozzájuk képest jelentősen fiatalabban, ötvenévesen. Közben egy kozmetikai vállalat elnökeként dolgoztam New Yorkban, naponta minimum három órát utaztam, sokszor egyenesen a klubba gyalogoltam, mert ott mindig volt tennivaló. Elnökségem alatt a fiatalabb generáció is csatlakozott hozzánk. Kedden és pénteken voltunk nyitva, és mindig nagy élet volt nálunk: buliztunk, vacsorákat, magyarországi vendégekkel műsorokat szerveztünk, gyakran volt zene és tánc. A lányom és barátnője megszervezték a Valentin-napi diszkót és a Halloween-partit, a fiataloknak arra volt szükségük. Először otthon szervezték, rengeteg magyar fiatallal, de mi, szülők rögtön rájöttünk: ennek a klubban van a helye, így a következőt már nálunk szervezték meg – így kezdődött el 2003-ban ez a hagyomány. A főzőversenyünkből is hagyomány lett. Van a klubnak egy tízhektáros telke; ott, a tanyán rendezzük meg a főzőversenyen kívül a piknikeket, a fesztiválokat, a járvány alatt még mozit is – ezek is nagyon vonzzák a fiatalokat, a kisgyermekes családokat. 2008-ban ismét elvállaltam az elnökséget. Rengeteg program, nívós műsorok, előadások és jó hangulat jellemezte akkoriban is a klub életét. Autóbuszos kirándulásokat szerveztünk többek között New Yorkba, Atlantic Citybe. A tagság létszáma tovább növekedett, s amikor a rahwayi magyar klub megszűnt, jelentős összegű adományt kaptunk tőlük, mi pedig örökös tagságban részesítettük őket a klubunkban.

– Nagyságrendileg hány magyar él a városban és környékén?

– Az ’56-os kivándorlás hozta az itteni magyarság utolsó nagy létszámnövekedését. Utána is sokan kijöttek, úgy mint én is, rengetegen illegálisan, elsősorban gazdasági okból, de amikor jött a pandémia, a legtöbben összepakoltak, és hazamentek. De a legutóbbi ünnepi műsoron már nagyon kevesen voltak, pedig igazán szép műsor volt. A cserkészet legutóbbi ünnepi ebédén az egyik vezető elmondta nekem: két asztaluk teljesen üres volt. Akik voltak az idei Halloween-partin, jól érezték magukat, de a létszám már csak a fele volt az utóbbi évekhez képest. Mi történt az emberekkel? Sokan elköltöztek, a járvány miatt is veszítettünk el embereket, és sokan vannak, akik még mindig félnek kimozdulni; mások magányosak lettek, és elvesztették az érdeklődésüket a közösség iránt.

– Mi lehet még ennek az oka?

– Az én legnagyobb örömöm, hogy több mint száz gyerek jár szombatonként a Széchenyi Magyar Iskolába, a nagy fájdalmam pedig az, hogy hol vannak az ő szüleik, amikor segítségre van szükség. Az iskolának már nincs saját épülete, a klub több termében is tartanak órákat, ahol a szülők leteszik a gyerekeiket, majd az iskola, illetve a néptánc után felveszik őket. Köszönet a tanároknak, akik szabadidejüket feláldozzák, hogy hétvégén tanítsák ezeket a gyerekeket a magyar nyelvre és kultúrára, akik jó helyen, biztonságban, barátok között élvezhetik azt a hétvégi napot. A klub egyelőre létezik, de támogatás, segítség nélkül vajon meddig? Ha a szülők a saját gyerekeik ott töltött óráinak csak a 10-15 százalékát adnák vissza, az is sokat számítana...

– Hogyan, miben tudnának segíteni?

– Sokféleképpen. Lehetne például termet díszíteni az események előtt, káposztát tölteni a fesztiválra és más alkalmakra. A diós-mákos kalácsok elkészítése az ünnepek előtt nagyon sok munkával jár. Szerencsések vagyunk Imre atyával: az ő jólelkű segítségével és a templomból pár idős asszony segítségével egyelőre el tudjuk készíteni őket, de ha mi már nem bírjuk tovább, a következő generációnak kellene a helyünkbe lépnie.

Jöjjenek közénk, tanuljanak tőlünk, mert kicsit más ilyen nagy mennyiségben sütni-főzni, mint otthon; és persze támogassanak, hogy fennmaradhasson a klub.

Egyszer megkérdezték tőlem: „Miért jöjjek a klubba, mit ad az nekem?” Mire én visszakérdeztem: „Mit adsz te neki? A klub azt fogja neked (vissza)adni, amit te szeretnél, de ahhoz neked is tenni, adni kell...” Itt lehet magyarul beszélni, énekelni, közösségben lenni; korábban még tornaórát, sőt disznóvágást is szerveztünk a hagyományokhoz híven, baráti körben, hogy minél jobban kihasználjuk a nagy épületet, és hogy együtt legyünk. A férfiak kártyáztak, a fiatalok pingpongoztak, a hölgyek pedig valamit mindig tevékenykedtek.

– Tehát mindezzel a szülők a saját gyerekeik jövőjét is építenék...

– Igen, bár én sem nagyon beszélhetek... Nekem két lányom van, mindketten vegyes házasságban élnek. A kisebbik lányomék távol élnek, így nem tudnak a klub rendezvényeire jönni, pedig megtennék, a nagylányomék pedig viszonylag közel laknak, de mégsem járnak. Az idősebb unokáim értenek, de csak kicsit beszélnek magyarul, főleg amikor a magyar ételekről van szó; mindenkinek megvan a kedvence. Nekem ez nagyon fájó pont, bele is betegedtem, de rájöttem: azt kell néznem, ami nekik, az ő családjuknak jó... Lehetne másképp is, de ez attól függ, ki hogy áll hozzá és mennyi lelkiereje van ehhez a küzdelemhez. Nekem harminc évig hatalmas lánggal égett a tűz a szívemben, de lassan kezd elaludni, parázs lenni, és ez nekem nagyon fáj... Küzdeni kellene tovább a klub fennmaradásáért. De vajon hogyan, mi a megoldás?

– 2010 óta már nem elnök, de jelentős munkát végez ma is. Csalódottsága ellenére kitart?

– Igen, kicsit csalódott vagyok, mert itt ez a gyönyörű klubház, amit közösség nélkül nem lehet fenntartani. A klubház csak egy épület, mint akármelyik más, mi – a tagok és azok a magyar vendégek, akik idejárnak – alkotjuk a klubot. Ez a mi generációnknak nagyon fontos (volt), de a nálunk fiatalabbak másképp értékelik. Például a járvány alatt a klub nem volt nyitva hétköznaponként, a tagság részére sem, de szombatonként a magyar iskola mégis bejöhetett...

Szerintem amíg egyetlen személy is van (lenne) a bárnál, addig kötelességünk (lenne) kinyitni...

Amikor a klub fellendült, a lányom azt mondta: „Anyu, ti magatoknak csináltátok, mert jól éreztétek magatokat, és az emberek nem akartak kimaradni ebből a jó hangulatból, baráti társaságból, és ezért csatlakoztak hozzátok.” És mi tényleg azt hittük, mindig így lesz... Egy másik fontos dolog: a vezetőknek pozitív kisugárzása, karizmája kell hogy legyen, hogy bevonzza a közösséget.

– Nehéz ezek után bármilyen kérdést feltenni... de mégis, mit gondol a jövőről?

– Nem látom a klub fényes jövőjét... És az együttműködéseket sem. Az adóból való levonhatóság miatt a nagy adományok mindig a magyar múzeumhoz kerültek, ami Molnár professzor alapító idején igazi múzeumként működött, aki maga is hatalmas hagyatékot hagyott a gyűjtemény számára. Minden évben van egy nagy rendezvényük, amit nem a magyar klubban tartanak. Milyen jó lenne, ha együttműködne a két szervezet… A cserkészet nemzetközi szervezet, így mindig lesz, aki támogassa őket, ha bajba kerülnének. De mögöttünk nincs senki, nekünk kell magunkat fenntartanunk, és ez egyre nehezebb... Az 1907-ben alapított American Hungarian Federationben pénztáros vagyok, de ott is kevesen vannak a fiatalabb generációból.

Nagyon sajnálom, hogy nem tudok vidámabb dolgokat mondani, pedig természetesen azok is vannak, de összességében fogyóban vannak a magyar honfitársak, és ezért minden nehezebb.

Ha harminc vagy száz év távlatában nézem a klub sorsát és jövőjét, akkor én elsősorban a botlást és kilátástalanságot látom. Bárcsak rosszul látnám, bárcsak tévednék... Mi magyarok vagyunk, a logónkban is benne van, hogy jó magot vessünk, hogy sikeresen arassunk.

Fotó: Stumpf Mária; HAAC

Magyar Kurír