Mindenkinek mindennap jár egy ölelés – Tanoda a piaristáknál az Ukrajnából érkező gyerekeknek

Naponta húsz-huszonöt, Ukrajnából érkezett kisgyereknek március óta szervez tanodajellegű foglalkozást a budapesti Piarista Gimnázium. „A legtöbb, amit tehetünk értük, hogy kortársközösségbe hívjuk őket, értelmes időtöltést kínálunk nekik, így igyekszünk elterelni a figyelmüket a gondjaikról” – mondja Szatmári Edina, a kárpátaljai magyar lány, aki már rögtön az induláskor önkéntesnek jelentkezett a gyerekek mellé, most pedig a piaristák alkalmazásában gondoskodik róluk. 

Horváth Bálint, a gimnázium igazgatója mutatja be a kezdeményezésüket:

A háború kitörésekor azonnal azt éreztük, hogy segíteni szeretnénk valahogyan.

Úgy döntöttünk, hogy oktatást szervezünk, hiszen ez áll a legközelebb a hivatásunkhoz. A háborús országból érkezőknek legelőször arra van szükségük, hogy fedél legyen a fejük fölött, étel és ital az asztalukon. Egy hét után azonban a gyerekeknek ez nem elég. Igénylik, hogy együtt lehessenek a kortársaikkal, és a szülőnek is az a legnagyobb segítség, ha a kicsiket biztonságos helyen tudhatják, ahol foglalkoznak velük.” 

A kezdet kezdetén a piaristák a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom Pedagógus Műhelyén keresztül felhívást tettek közzé, hogy tanodába várják a menekült gyerekeket, és önkénteseket keresnek a foglalkoztatásukra.

Szívmelengető volt, hogy több mint száz önkéntes jelentkezett. Tanárok ajánlották fel a segítségüket egyházi és nem egyházi intézményekből egyaránt”

– mondja Horváth Bálint. Március 16-án reggel kilenc órakor az igazgató az iskola kapujában várta a foglalkozásra érkezőket. „Ma is emlékszem az érzésre. Volt bennem némi aggodalom, nem tudtam, jön-e valaki egyáltalán. Aztán megjelent egy nyugdíjas korú magyar bácsi, egy anyuka és egy kislány. A bácsi befogadta őket az otthonába, látta a felhívásunkat, és elhozták a kislányt. Látszott a gyerek arcán, hogy nagyon fél. Az első napokban reszketve járt-kelt közöttünk, minden idegen volt számára. Aztán egyre több gyerek érkezett, a kislány is megszokta a helyet, és egy hét után már láttam, hogy szívesen jár hozzánk. Feloldódott, beszélgetett a többiekkel. Az édesanyjának sikerült munkát találnia, egy étteremben takarított. Néhány nappal ezelőtt a szakképzettségének megfelelő munkát kapott egy vidéki városban, így a kislánynak el kellett búcsúznia tőlünk. Nekünk is, neki is nagy szomorúság volt az elválás. Ő volt a mi első kis tanulónk, jól érezte magát nálunk. Láttam az arcán, milyen nehéz neki. Valahol otthonra talált, s most megint új helyre kell mennie, új iskolába, új gyerekek közé.”

A háború elől menekülő családok gyerekeinek élete egyik napról a másikra omlott össze. A tanodában a foglalkozásvezetők pontosan tudják, milyen nehéz időket élnek a  hozzájuk járó kicsik. Kiszakadtak az otthoni környezetükből, s itt most megpróbálnak tartozni valahová. Minden bizonytalan számukra. Nem tudják, mi lesz velük, lesz-e egyáltalán hova visszamenni.

Most az a legfontosabb, hogy közösségben legyenek, játsszanak, és lehetőleg ne arra gondoljanak, hogy mi történt velük.

Sokuk számára Budapest csak egy megálló. Vannak családok, amelyek mennek tovább, mert valahol rokonok, ismerősök várják őket, mások úgy érzik, egy szláv nyelvű országban könnyebben boldogulnak majd. A piaristák tanodájában így folyamatosan változik a csoport összetétele. Mindig búcsúzik valaki, és mindig jönnek újak. A kicsikkel foglalkozó Edina és társa, Anasztázija, valamint az önkéntesek mindent megtesznek azért, hogy a befogadó, szeretetteljes légkörben feloldódjanak a gyerekek.

Mindenkinek mindennap jár egy ölelés” – mondja Násztya.

A foglalkozások felajánlásokból valósulnak meg. Mindennap három-négy önkéntes segíti a munkát, hogy változatos elfoglaltságot kínálhassanak a gyerekeknek. Jevgenyija ukrán zenetanár. Tizenhét éves lányát felvették egy budapesti zeneművészeti szakgimnáziumba, ő pedig önkéntesként jár a piarista tanodába, zenés foglalkozásokat vezet. „A gyerekekben nagyon erős az aggodalom, nem tudják, mi van a hozzátartozóikkal, sem pedig azt, hogy velük mi lesz. Azt mondom nekik, hogy erősnek kell lennünk, tartanunk kell a lelket magunkban és egymásban” – mondja, majd a beszélgető körben elmeséli a kicsiknek, honnan jött.   

Reggel magyar nyelvet tanítanak a gyerekeknek, játékokkal segítik a nyelvtanulást. Egy ukrán teniszedző sportol velük, egy piarista öregdiákkal fociznak, és mindig van kézműves-foglalkozás is – sorolja a lehetőségeket Edina. Ő Csapról származik, egy óvodában dolgozott, magyart tanított ukrán gyerekeknek. A háború kitörésekor az óvoda bezárt, és a szülei úgy látták jónak, ha ő és a tizenhárom éves öccse átjönnek Magyarországra. Edina önkéntesként részt akart venni a segítségnyújtásban, testvérét pedig a szülei iskolába akarták küldeni. A fiút felvette az esztergomi ferences gimnázium, Edina a piarista tanoda alkalmazottja lett. Nagy szeretettel foglalkozik a gyerekekkel. Rögtön észreveszi, ha valamelyikük félrevonul, megijed vagy elpityeredik. „El kell terelni a gondolataikat, és kitölteni az idejüket játékkal.

Szeretnek itt lenni, igyekeznek elsajátítani a magyart, és büszkék arra, hogy a világ egyik legnehezebb nyelvét tanulják. Nagyon szépnek látják Magyarországot.

A háborúról viszont nem szívesen beszélnek” – mondja.  

Edina számára is bizonytalan a jövő. Visszamenni vagy itt maradni? „Az ismerőseim, barátaim közül is sokan kijöttek. Mi, kárpátaljaiak tartjuk egymással a kapcsolatot, mindenki talált munkát. Igyekszünk talpon maradni. Ha vissza is megyünk, a jövő nagyon nehéz lesz. A szüleim azt mondják, sok a menekült a városunkban, ukránok, akik azt gondolják, hogy nekünk Magyarországon a helyünk, Ukrajna pedig az övék. Félek, hogy Kárpátalja már nem lesz ugyanaz, ami volt. Beregszászban voltam két hete, az utcán alig hallottam magyar szót. Rossz érzés volt.” 

A budapesti diákokban is megvan az igény, hogy segítsenek. A kilencedikesek adományokat gyűjtöttek, és elvitték az állatkertbe a tanodásokat. Két hete a ballagók találkoztak az Ukrajnából érkezett gyerekekkel, most pedig a diákönkormányzat szervez nekik gyűjtést.

Két csoport működik a piaristáknál.

Az egyikbe a kicsik járnak, elsőtől ötödik osztályig; szüleiknek velük nehezebb megoldani az életet a menekültszálláson. A másik csoportba a középiskolások tartoznak, ők már vannak olyan tudatosak, hogy bekapcsolódjanak a tanáraik által biztosított online oktatásba.

Őket is fogadja a gimnázium. „A nagyobb diákoknak egy-egy menekültszálláson önállóan kellene kapcsolódniuk a tanóráikhoz. Ezen szerettünk volna változtatni. Az informatikusaink rendszerbe állították az adományként kapott számítógépeket, vettünk ukrán billentyűzeteket, így már megfelelőek a feltételek a tanuláshoz. Reggel 9-től tudnak hozzánk jönni a fiatalok, délelőtt könyvtár jelleggel fogadjuk őket. Ebédre is van lehetőségük nálunk, délután pedig magyart tanít nekik két tanárnő. Így készítjük fel őket arra, hogy az itt maradók szeptembertől be tudjanak kapcsolódni a közoktatásba” – mutatja be munkájukat az igazgató.

Szeptembertől más formában folytatják a munkát. Horváth Bálint így foglalja össze a jövőre vonatkozó terveiket: „A tanoda átmenetileg jó megoldás volt, de a gyerekeknek ősztől már iskolába kell járniuk. A nyár lehetőséget ad nekik arra, hogy megszerezzék a szükséges nyelvi alapokat, szeptembertől pedig délutáni tanulószobát fogunk felajánlani nekik. A bizonytalan körülményekhez rugalmasan alkalmazkodva kell megtalálnunk, hogyan nyújthatunk támaszt a gyerekeknek.”

Szerző: Trauttwein Éva 

Fotó: Csapó Viktória

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 22-i számában jelent meg.