Mindenszentek és halottak napja Falu Tamás költővel – Jelenits Istvánnal beszélgettünk

– Tanár úr, hogyan határozná meg mindenszentek és halottak napjának lényegét?

– Mindenszentek napján az Egyház azokra emlékezik, akiket szentté avatott. Azokra is emlékezünk azonban, akik nincsenek ott a szentek listáján, nem tudjuk biztosan, hogy Isten közelében vannak, de reméljük, hogy így van. Ez a halottak napja. Mi, emberek élünk és meghalunk. Más élőlények, így az állatok is meghalnak, de ők nem törődnek a halottaikkal, nem emlékeznek rájuk. Az ember kiváltsága, hogy egyfelől halandó, ami állandó fenyegetettséget jelent számára, másfelől viszont emlékezik a halottaira, és a halállal is számot vet. Nem meglepetésszerűen éri a halál, hanem valamilyen módon felkészül rá. A hívő keresztény ember pedig hisz abban, hogy az Úristen nem ok nélkül teremtett bennünket gondolkodó embernek, és nemcsak a hosszabb vagy rövidebb földi élet éveit szánta nekünk, hanem a halál után az örökkévalóságot is, amelyről azonban nincs igazán elképzelésünk, mert „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, mit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2, 9). Mégis nagyon fontos, hogy nemcsak addig törődünk valakivel, amíg köztünk van, hanem az emléke is bennünk él. Az évek múlásával megtapasztaljuk, hogy sokszor közelebb áll hozzánk egy elvesztett szerettünk – apánk, anyánk, barátunk –, mint az, aki a közelünkben él a jelenben. Az elvesztettel akár egy életen át beszélgetünk, visszaidézzük az emlékét, nemcsak azért, hogy gyászoljuk, hanem hogy az élete tanulságaiból bátorítást, gondolatokat merítsünk a saját életünkre vonatkozóan. Alakja változik az emlékezetünkben, a hozzáfűződő kapcsolatunk elmélyül, és olyan dolgokra is felfigyelünk, amelyekre az életében addig még nem. Kitehetjük az elhunyt fényképét az asztalunkra vagy a szobánk falára, kimegyünk a temetőbe a születése és a halála napján, halottak napján, és imádkozunk érte. Halottak napja azért is különleges, mert ilyenkor nemcsak a saját halottainkra emlékezünk, hanem mindazokra, akik előttünk jártak, és az életük, örökségük fontos mindnyájunk számára. Akkor is, ha név szerint nem tudjuk, hogy ki készítette az első kenyeret, ki találta fel a betűt vagy az írást. Mindez hozzátartozik az életünkhöz, és nem a semmiből került elénk: ősi örökségeink ezek, amelyeket halottainktól, az egykori élőktől kaptunk. A halottak tehát az emlékeink révén részei az életünknek, nemcsak tisztelettel gondolunk rájuk, hanem úgy is, hogy őrizzük az örökségüket, s élünk belőle.

– Hogyan tudunk elszámolni magunk előtt azokkal a mulasztásainkkal, netán vétkeinkkel, amelyeket életükben követettünk el a halottainkkal?

– A hívő keresztény ember tudja, hogy az imádságával utoléri a halottait. Nem hozzájuk imádkozunk, de értük igen. Ha bánt, hogy életében nem törődtem eleget az anyámmal, akkor remélhetem, hogy az imádságom révén valamilyen módon kárpótolom azt, amit elmulasztottam, és ettől megkönnyebbülhetek.

– Igen, de a halottainkkal szembeni mulasztásainkat, vétkeinket már nem tudjuk jóvátenni.

– Jóvá is tudjuk tenni. Ahogyan az életben is lehet, hogy anyánkat sokáig elhanyagoltuk, de öregkorában megbecsüljük. A túlvilági életében pedig a Jóisten kegyelmébe ajánljuk, és rendszeresen imádkozunk érte. Nem tudjuk, hogy a halottak hogyan fogadják, ha beszélgetünk velük, de azért hisszük, hogy emlékeznek és figyelnek ránk. Így ha imádkozunk értük, ez hozzájuk kapcsol minket, s értesülnek arról, hogy a gyerekük, a barátjuk vagy a szerelmük emlékezik rájuk, és imádságával megköszöni azt is, amit annak idején talán nem köszönt meg, vagy nem eléggé becsült meg.

– Tanár úr, említene néhány, a halállal foglalkozó magyar verset?

– Sok nagy magyar költő emlékezik meg verseiben egy-egy kedves halottjáról, de én most egy kevésbé ismert költő halottakkal foglalkozó verseiből válogatnék. Falu Tamásról van szó, aki csaknem megérte a száz évet. 1881-ben született és 1977-ben halt meg. Nem világrengető eseményeket énekelt meg, hanem rendkívül érzékenyen reagált a hétköznapi emberi kapcsolatokra, tapasztalatokra. Így több versében is megjelenik a halottakkal, illetve a saját halottaival való kapcsolata. Még fiatalember volt, amikor az első világháborúban meghalt az édesapja, ez nyilván mélyen megrázta őt. Pillanatfelvétel című versében így emlékezik meg róla:

Van egy fénykép, amelyen visszanéz,
Még nem tudtuk, hogy oly közel a vész.
Egy pillanat volt, boldog pillanat
A füredi vén platánok alatt.
De jó nekem, hogy reám visszanéz,
Így látva őt, szívem nem oly nehéz.
Ő visszanéz a sétány sötét zöld gyepén,
És örökre utána nézek én.

Lám: lehet egy fénykép is, amit szemlélve visszaemlékezünk a halott hozzátartozónkra, beszélgetünk vele, és ettől az életünk nem szomorú lesz, hanem gazdagabb. Akkor is, ha nem tudjuk megszólítani, de a fényképről visszanéz ránk, megőrződik bennünk olyannak, amilyen egykor volt. Jó gondolni a halottunkra, mert bár csak a fényképét nézzük, mégsem vagyunk árvák.

Falu Tamás a már halott anyjáról is írt verset, Szegény anyám címmel:

Szegény anyám sietett mindig,
Sietve kelt már hajnaltájon,
Nem kellett neki vekkeróra,
Egyformán ébredt fel télen, nyáron.
Tett-vett, dolgozott késő estig,
Keze alatt a munka égett,
Mindig még a haragszó előtt
Tálalta föl ő az ebédet.

Más gyerekek még kinn játszottak
Boldog kis dalokat danázva,
Minket már kora szürkületkor
Lefektetett a puha ágyba.
Kertjében a palántázással
Minden szomszédot megelőzött, 
S övé volt az első virágmag,
Mindig, mikor jöttek az őszök.

Az életet végigsiette,
Várt reá a nehéz öregség,
Túl járt már a kilencven éven,
Mikor sötét sírjába tették.
A halál karján oda sétált,
Hol nincsenek percek, sem órák,
Siess néki a kedve szerint
Te lassú örökkévalóság.

Ez is egy üde vers, nem pörlekedés a halállal, felidézi az anya alakját, életét. Ilyen módon vissza-visszagondolunk szeretteinkre, élnek az emlékek azokban is, akik nem költők. Ha egy költő segít ebben, akkor a saját emlékeinket is megtanuljuk visszaidézni, és gazdagabbak leszünk ezáltal. Nem engedjük, hogy puszta emlékké vagy történelmi adattá fakuljon az, ami ilyen eleven emlék lehet. 

– A vers végén pedig egyértelműen megjelenik a túlvilági élet, szinte bizonyosságként.

– Igen, biztos, hogy a vers szerzője hitt a túlvilágban. Édesanyja fényképe több versében is feltűnik, így az Arckép címűben is:

Leemellek és fölteszlek,
Fölteszlek és leemellek,
Egész külön vagy a falon,
Nem sorban a többi mellett.
Néha a nap leönt fénnyel,
Néha bevonnak az árnyak,
A rámádat le-letörlöm,
És ha fakulsz, retusállak.
Megmerevített a fotó,
tekintetted meg se rebben,
Addig nézlek, míg magamat
Meg nem látom a szemedben.

Nagyon érdekes, hogy nemcsak a temetőbe megyünk ki, hanem otthon is arcképeket őrzünk a halottainkról. Kitesszük a fényképüket, esetleg a róluk készült rajzokat, megáll ezeken a tekintetünk, és emlékezünk. Ebben a versben nem a fájdalom a meghatározó, hanem a meghittség. A fiú nézi az anyja arcképét, akinek szinte megelevenedik az alakja.

Érdekes Falu Tamás Gyászjelentések című verse is:

Régóta gyűjtöm a
gyászjelentéseket,
s borítékokon
én vagyok címezett.
Magam köré rakom
őket az asztalon,
és a holtak nevét
hangosan olvasom.
A hangom megremeg,
újul bennem a gyász:
nekem emlékezés,
nekik feltámadás.

Itt megint előkerül a feltámadás reménye. Az élő ember állandó kapcsolatban van a halottaival, és a rájuk való emlékezés nem szomorúsággal tölti el. Az élethez hozzátartozik, hogy egyszer meghalunk, de hitünk szerint feltámadunk. Nem vesztettük el azokat, akiknek az emléke velünk együtt él. Amikor ráismerünk a sorsunkban egy-egy mozzanatra az övékéből, akkor segítenek bennünket abban, hogy eligazodjunk a saját életünkben. Még ha nem szólnak is, befolyásolják, alakítják az életünket, döntéseinket.

– Előfordul, hogy végiggondoljuk: adott helyzetben hogyan cselekedne a halottunk, és így segít bennünket a döntésünkben?

– Igen. Érdemes megemlíteni Falu Tamás Valaki című versét is:

Itt valaki vigyáz rám,
Elsimítja a párnám.
Fölemel, ha elestem,
Megtámasztja a lelkem.
Világosban, sötétben
irányítja a léptem.
Érzem szívem táján át
Daktiloszkópiáját.
A szélben száll, mint porszem,
Mindenütt van, s sehol sem.
Ha majd lehull az est rám,
Ő fújja el a gyertyám.

Szinte gyermeteg szöveg, de nagyon elgondolkodtató, szép vers. Nem a veszteségét siratja a költő, a halottakra való emlékezés ma is értékes része az életének. Nemcsak imádkozik értük, gondol rájuk, hanem olyan, mintha egy távoli ismerőssel váltana levelet, aki nem Amerikába ment, hanem a túlvilágra, de azért élő a kapcsolata vele. Az a remény is megvan a versben, hogy a halottak imádkozhatnak értünk. És akkor is vigyáznak ránk, ha a példájukat hagyták ránk, ha alázatra, bátorságra tanítanak bennünket.

– Ha a természetes fájdalom mellett belenyugszunk a szeretteink elvesztésébe és úgy fogadjuk el azt, mint az élet törvényszerű rendjét, akkor nagyon eleven kapcsolat lehet közöttünk?

– Így van. Érezhetem, hogy nem vagyok magamra hagyva, odafigyelhetek azokra, akiket szeretek, akik már meghaltak, de hajdan meghozott döntéseikből tanulhatok. Amikor lényeges kérdések előtt állok, felidézhetem, hogy az apám hogyan cselekedett hasonló helyzetben, és követhetem a példáját. Erőt meríthetek abból, hogy az élet megpróbáltatásai nem törték össze őt, hanem felállt, és ment tovább. Nem kell a halottainkat hősi példaképpé emelnünk, de a helyes cselekedeteikből sokat tanulhatunk. Falu Tamás egy Isten háta mögötti helyen élt, Ócsán és az Ócsai temető című versében így ír:

Sírhelyem már meg van ásva
Az ócsai temetőben,
A vonat a földet rázva
Majd nem messze robog tőlem.
Lajosmizse, Örkény, Dabas
Lakosai itt utaznak,
Jön a vonat, benne utas
Lesz víg és bús, szegény s gazdag.
Tán egy költő is lesz rajta,
Kit Párizsba vinne vére,
S ki nem jut el, csak Dabasra,
Esetleg Lajosmizsére.

Érdekes ez is. Az életünket úgy mérjük be, hogy utódainkra, örököseinkre is gondolunk. Aki nem válik világhírűvé, az is megmarad azok emlékezetében, akik szerették, esetleg azokéban is, akik mint egyszerű, de egyedülálló emberre emlékeznek rá.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. november 4-i számában jelenik meg.