Mindent ajándékba kaptunk – Interjú az aranymisés Erdő Péter bíborossal

– Hatgyermekes család első gyermekeként született Budapesten. Édesapja Dr. Erdő Sándor, édesanyja Kiss Mária volt. Hogyan hatott a családi háttere, neveltetése a későbbi életére és arra a döntésére, hogy pap lesz?

– Döntő hatással volt rá, mert valóban hívő légkörben nőttem fel. Nemcsak szokásszerűen jártunk el a templomba, hanem naponta együtt imádkoztunk, együtt készültünk az ünnepekre. A szüleim hívő emberek voltak, ez volt az életük középpontja. Ezért nem gyakorolhatták tanult hivatásukat, de ezt abban az időben ők nem is vették olyan nagyon zokon. Természetesnek tekintették, hogy abban a világban, ha egyszer hívő katolikus az ember, akkor ez az útja. Nem a hősiesség pózában, hanem a hitnek a természetességével élték meg mindezt.

– Józsefvárosban keresztelték meg, ott is kezdett ministrálni, majd pedig a Ferencvárosban. Hogyan emlékszik vissza az oltár szolgálatának kezdeteire?

– Számomra nagy élmény volt az Eucharisztiának a közelsége, a tisztelete. Az, hogy

ami a szentmisében történik, az a világon a legfontosabb dolog. Ez volt az élményem, és biztos, hogy ebben a papok is, akik ott működtek annak idején, a segítségemre voltak, mert úgy végezték a szentmisét.

Látszott rajtuk is, hogy valami nagyon fontos dologban működnek. Ott kezdtük el a ministránsfoglalkozásokat is, ahol a hitoktatás – a ministrálásra való felkészítés ürügyén – nagyon sok értékeset és szépet közvetített. Iskolai hitoktatás akkor már nem volt, plébániai hitoktatás még nem volt, de a templomban, az oratóriumban, ott lehetett beszélni a hitről azon a címen, hogy a ministrálás gyakorlati teendőire készülünk fel.

– A Piarista Gimnázium hogyan formálta életét, személyiségét? Hogyan és mikor döntötte el, hogy pap szeretne lenni?

– Az első érzések, hogy nem volna-e nekem is erre hivatásom, még gimnazista korom előtt fordultak meg bennem. Akkor még szó sem volt elhatározásról, inkább csak érdeklődésről. A lelkivezetőm adott könyveket, de sosem mondta, hogy legyek pap. Lehet, hogy akkor megijedtem volna ettől. De

a lelki olvasmányok sokat segítettek, a piaristáknál pedig már komolyan, megalapozottan, rendszerbe foglalva ismertük meg a hitünket és az Egyház életét.

És nem akárkiktől, hanem olyan emberektől, akik a koruk legmagasabb színvonalán értették a dolgokat. Jelenits István tanított három évig hittanra, egy évig pedig Medvigy Mihály tanár úr.

– Esztergomban, majd Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben készült a papságra. Kik segítették a készületben?

– Januárban szereltem le, tehát februárban kezdtem Esztergomban a második félévben az első évet, és a félév során magánvizsgákon letettem az első félév vizsgáit, a második félévet pedig rendesen a nyár elején, tanév végén. Örömmel, érdeklődéssel tanultam. Nagyot segített, hogy a gimnáziumban jó latintanáraim voltak – ezt természetesen nem mindenki mondhatta el magáról. Sokan jöttek olyanok, akik előtte nem tanultak latint, voltak, akiknek a hittani felkészítése sem volt olyan alapos. Ezzel együtt a filozófiát, a biblikus ismereteket már ott, Esztergomban kezdtem érdeklődéssel tanulmányozni. Aztán másodévtől Budapesten voltam, tehát a Hittudományi Akadémián, mint a központi szeminárium növendéke. Az egy kulturálisan nyitottabb, szabadabb légkörű helyzet volt, de teli rengeteg érdeklődéssel.

Teli olyan kispaptársakkal is, akik abban versenyeztek egymással, hogy mit olvastak a múlt héten, mi volt a legnagyobb élményük, akár kulturálisan, akár a teológiában.

A könyvtárba jártak nyugati folyóiratok – az is egy külön feladat volt például, beletanulni a német teológiai szaknyelvbe. De én azt nagy szorgalommal végeztem, és közben persze tanultam nyelveket, közben kiszótáraztam a cikkeket, ha volt olyan kifejezés, amit nem ismertem, megtanultam.

Akkor a Hittudományi Karon nívós, jó tanáraink voltak, többen közülük még a háború előtt végeztek – Félegyházy József például, akitől az egyháztörténelmet tanultuk –, de azt hiszem, hogy mindenkitől értékes dolgokat kaptunk. Emberileg is, a diákok felé, ők nagyon is kedvesek, segítőkészek voltak. Kosztolányi István tanár úr például – aki az Újszövetséget oktatta azokban az években – rendkívül türelmes, kiváló pedagógus volt. Feltételezték, hogy már tanultunk görögül, de ő azért szép lassan az újszövetségi görögöt is megtanította nekünk. Ha szívességet kértem tőle, például fordításokat készítettem Cusanusról, ő volt az, aki kedvesen elvállalta, hogy ellenőrzi nekem a szöveg helyességét.

Nagyon sokat segített Nyíri Tamás is. Előadásai olyan vonzóak voltak, hogy még az ELTE-ről is jöttek át hallgatók, úgyhogy mindig tele volt a terem. Kitűnő előadó is volt, nem csalódtak, akik hallgatták.

De mondhatnám Timkó Imrét, a későbbi görögkatolikus püspököt is. Ókeresztény egyháztörténelmet és patrológiát tanított nekünk. Látszott, hogy otthon van ezen a területen, a memóriájában vannak ezek az ismeretek, szabadon, kreatívan dolgozott velük, és ez vonzó volt. Azt hiszem, hogy a mai kornak – tehát nem az akkori időnek, hanem a mai kornak – a szellemi áramlatait is előre látta. Igen tehetséges ember volt; egyébként édesapám felett járt valamikor a budapesti bencés gimnáziumba.

Voltak fiatal, kezdő tanárok is. Tarjányi Béla akkor kezdett el tanítani bennünket, akkor még Ószövetségre. Később ment át az Újszövetségi Tanszékre. Majdnem mindenki, akivel ott találkoztam, pozitív élményt hagyott bennem.

Jók voltak a könyvek is, amiket ajánlottak. Szennay András például, aki az alapvető hittant tanította, akkor még Albert Langnak a Fundamentálteológiáját ajánlotta nekünk is. Lényegében annak a gondolatmenete szerint adta elő az anyagot. Abban az időben nemzetközi szinten is a legelfogadottabb standard mű volt erről a témáról. Tehát a képzésünknek még a korszerűségében sem volt lemaradás. Inkább azt mondhatom, amit egyszer egy német paptól hallottam, hogy egészséges diétán éltünk. De ami hozzáférhető volt, azt próbáltuk megismerni.

– Bíboros atya a kultúra, a könyvek embere is. Honnan ered ez a szeretete a könyvek iránt, és miért fontos egy pap életében, hogy szeresse az írott szót, s ne fáradjon bele az olvasásba, tanulásba?

– Alapvetően nem tudom, hogy honnan ered, de biztos van benne családi örökség. ’56-ban a lakásunk kiégett, és édesapám nagyon rosszul érezte magát, hogy nem lehet igazán jó könyveket kapni. Az ötvenes években Magyarországon nem mindent lehetett kiadni, még a nemzetközi profán irodalomból sem, nemhogy vallási témából. Ezzel együtt, én azt hiszem, nem is maguk a könyvek – jó, becsülöm a szép kötéseket vagy az értékes illusztrációkat –, de igazán a tartalom az, ami engem mindig érdekel. Rányitja az ember lelkét a világra.

Engem mindig az érdekelt, hogy miben hiszek, miért hiszek, és mit akarok ezzel a felismeréssel, ami él bennem. Nekem ehhez mindig kellettek az igazságok.

Kíváncsi voltam a dolgok történetére Jézus Krisztusig menően és azelőttről. Kíváncsi voltam, hogyan fogalmazódtak meg a történelem során hitünk alapigazságai. Mire épülnek? Erre ma is kíváncsi vagyok. Amikor egy-egy ilyen téma előkerül, akkor mindig magamat hallgatom először, hogy miben is hiszek én ezzel kapcsolatban. És amiben hiszek, azt miért hiszem el. Nos, ha magamnak megnyugtatóan tudok választ adni – ami persze az ember életében változhat, mert változik a kultúrája, változnak a tapasztalatai –, ami magamnak akkor megnyugtató, azt el merem mondani másoknak is, mert én is mai ember vagyok. Tehát bízom abban, hogy megértik. Lehet, hogy nem fogadják el, de megérteni megérthetik.

– Ötven éve Budapesten, a Bakáts téri templomban szentelte pappá Lékai László. Mit jelentett, hogy a plébániatemplomában szentelték? Hogyan emlékszik vissza rá, miben volt más, mint ma egy papi pálya kezdete? Milyen újmisés kelyhet kapott?

– Papszentelésem idején, azaz 1975 júniusában Lékai László még nem volt bíboros. De tudnivaló volt, hogy esztergomi érsek és bíboros lesz hamarosan. Ő volt egyházmegyénk főpásztora. Elve volt, hogy ne csak az esztergomi bazilikában legyen papszentelés, hanem esetleg a Palócföldön – mondjuk, Mátraverebély-Szentkúton – és Budapesten. Ő így mondta: hogy lássák az emberek, hogy van ilyen. Tehát hivatásgondozási szempontból fontosnak tartotta, hogy az embereknek legyen egy élményük, találkozzanak a szenteléssel. Erre Budapesten a növendékeknek a saját lakóhely szerinti plébániatemplom adódott mint színhely. A Bakáts téri templom szép templom, Ybl Miklós tervezte. Annak idején is elég sokan jártak oda, tehát nagyon szép ünnepséget tudtak ott rendezni, és én örömmel elfogadtam ezt a lehetőséget.

Fotó: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye (archív)

Az újmisés kehelyről annyit kell tudni, hogy a Bakáts téri plébánián volt egy kehely, szerintem a 20. század elején készülhetett, elég szép, de nem különösebben díszes darab, amit a szentmise után visszavittek a helyére. Jóval később, amikor már érsek voltam, a Bakáts téri plébános elhozta nekem ajándékba. Kicsit gondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen kié volt az a kehely, a plébániáé vagy a plébános úré; mindenesetre örömmel használtam utána évekig, és ma is megvan ez a kehely. Ha a plébániáé volt, szívesen visszaadom nekik. Mindenesetre szeretettel őrzöm, itt van az egyházmegyei központban.

– A dorogi kápláni évek hogyan formálták az életét?

– Dorogon azért ürült meg a kápláni beosztás, mert az elődöm Blanckenstein Miklós volt. Miklós igen aktív ifjúsági lelkipásztor volt, és ez feltűnt a hatóságoknak is. De hát 1975-ben pusztán ezért egy papot már nem vittek el a börtönbe. Tíz évvel korábban esetleg igen, de ekkor már nem. Hát mit csináljanak vele? Behívták katonának, fölszentelt papként. Megürült tehát a plébánia, de tudtuk azt, hogy ez olyan hely, ami szem előtt van. Ugyanakkor Dorogon nem volt nagy a hitélet, éppen azért, mert a lakosság összetétele, a foglalkozás, az atmoszféra nem volt különösebben vallásos. Persze voltak azért régi vallásos családok, az odaköltözöttek között is olyanok, akik hívők voltak.

Tehát volt teendő, munka, nagyon szép szolgálat volt; azt hiszem, hogy hálás lehetek mindazoknak, akikkel ott találkoztam.

Ugyanakkor az ott töltött két év alatt az is elvárás volt, hogy írjam meg a disszertációmat, és doktoráljak le Pesten. Lékai bíboros úr még azt is mondta, hogy „ez pont jó lesz, mert közel van Budapesthez, le tudsz doktorálni”. Ebben benne volt a feladat, hogy tegyem is meg ezt.

– Római tanulmányai, későbbi oktatói tevékenysége, a Szent Péter-bazilikában történt püspökké szentelése, majd bíborossá kreálása miben alakította az életét, szolgálatát, személyiségét?

– Nagyapám, aki iskolaigazgató volt, azt szokta mondani, hogy a tanítónak, a tanárnak van a legnagyobb hatása az emberekre. Nagyobb, mint egy közszereplőnek, nagyobb, mint egy írónak, mert rengeteg ember őrzi az emléket, amit tőle kapott. Én is ezt az élményt szereztem meg Rómában, először a három évi egyházjogi tanulmányok ideje alatt a Lateráni Egyetemen, később pedig ’86-tól, amikor visszatértem, a Gregorianán, az oktatás során. Olyan tárgyakat is tanítottam, amelyek kötelezőek voltak, tehát sokan vettek részt a kurzusokon. És

mind a mai napig püspökök, érsekek a széles világból rám köszönnek, hogy ők is hallgatták az előadásaimat, nálam vizsgáztak, és örömmel fedezem fel, hogy tényleg.

Ilyen értelemben ez nagyon széles tapasztalat volt, és az is, hogy találkozni lehetett a világ minden részéből érkező papokkal, szerzetesekkel, diákokkal. Más és más volt az előképzettségük, más és más volt az a problémakör, amire ők akár az egyházjog, akár a teológia területén választ kerestek. Ilyen értelemben az ember egy kicsit beletanult, beleérzett a világegyházba, és ez nagyon hasznos volt.

– Életének egyik fő munkája a II. Vatikáni Zsinat tanítása alapján az 1983-as, jelenleg is hatályos Egyházi Törvénykönyv magyar nyelvű gondozása. Hogyan hatott az életére a kánonjog, és miért döntött úgy, hogy ezen a fontos területen is kimagaslóan szolgálja az Egyházát?

– Gondolom, lehetett valami, ami engem a joggal összekötött, már az édesapám vonalán is; ő is szeretettel beszélt ilyen témákról. A szemináriumban azt vettem észre, hogy van egyfajta vita – a zsinat utáni időket éltük – arról, hogy kell-e egyházjog, nem kell-e egyházjog, s ha kell, akkor az milyen legyen. Az Egyházi Törvénykönyv reformja idején történt mindez. Sokan azt mondták, hogy persze, biztos kell, csak azt nem tudjuk, hogy most éppen mi van hatályban. Ezt még az egyházi vezetők sem nagyon tudták, hanem azt gondolták, hogy szükség van valakire, aki ezekben naprakész, biztos eligazítást tud adni. Tehát ez egy gyakorlati szükséglet volt.

Engem az is érdekelt, hogy mi a teológiai értéke az egyházjognak, az Egyház egysége szempontjából mi a funkciója. Lehet-e egyházjog nélkül az Egyház, egyáltalán működhet-e anélkül.

Ezekben nagyon fontos megerősítő ismereteket és tapasztalatokat szereztem Rómában. Azzal a meggyőződéssel tértem haza, hogy nincs Egyház fegyelmi struktúra nélkül. Ha kimondom azt a szót, hogy Egyház, már egy intézményt nevezek meg – tehát pusztán spirituális, testetlen, társadalmi vonatkozás nélküli Egyház nincsen. Nem pusztán egy gondolati irányzat a kereszténység, hanem kezdettől fogva közösség. Jézus tizenkét apostolt választott ki, mint a régi választott népnek a pátriárkái. Ő valóban olyan módon szervezte a követőit, hogy még a feltámadás után is megkérdezték tőle: most állítod helyre Izrael országát? Tehát gondolhattak arra, hogy itt komoly szervezkedés folyik. És ez magának Jézusnak a személyére mutat vissza. Természetes, hogy akkor tanulmányozni kell a kezdeteket, az első századokat, és így tovább, végig. Ez valóban érdekes élmény volt, és ezzel a tudattal érkeztem haza.

Érdekelt az is, hogy a régi egyházjognak, akár a középkori egyházjognak, Magyarországon milyen emlékei maradtak fenn. Kéziratos kódexeket kutattam, amelyekből szintén született publikációm. Unikumnak számított, mert Magyarország nem az ilyen emlékeknek az őrzőhelye: itt volt török pusztítás, itt volt nagyon sok minden, ami a nagy részét megsemmisítette ennek az anyagnak, de még így is sok mindent lehetett találni.

Aztán a másik dolog, ami lebilincselt, hogyan sarjadt ki a jogi norma a társadalomból, a közösség életéből. Hogy is van ez a szokásjogi norma, a közösségi élet, a népszokások világa? Különösen Franciaországban volt már ennek egyfajta jogszociológiai irodalma, ami engem nagyon érdekelt. Azt láttam, hogy itthon is igény van rá, szükség van rá. Át kell adni, ha tetszik, iskolát, iskolákat kell teremteni. Úgy éreztem, ha hazajövök, akkor ez egy felelősség lesz.

– Mit választott papi jelmondatául, és ha ötven év távlatából visszatekint erre, ma hogyan látja?

– Amikor pappá szenteltek, arra gondoltam, hogy nekem a görögkatolikus szentmisék nagy élményt jelentettek. Ott a szemináriumban erre hetente egyszer volt lehetőség. Engedélyt kértünk, hogy latin kispap létünkre elmehessünk arra. Én mindig eljártam rá: tetszett az ének, tetszett a szertartás szövege, például a felajánló imádságban ez a mondat, hogy „Tieidet a tieidből néked ajánljuk fel mindnyájunkért és mindenekért”. Természetesen a ma is használatban lévő első római misekánonban is szerepel ez a gondolat. Nem szó szerint így, de akkor engem a görög liturgia fogott meg, és

azt gondoltam, hogy minden, amit kaptunk – az életünk, az összes lehetőségünk –, az Isten ajándéka. Mit tehetünk vele jobbat, mint hogy neki ajánljuk fel?

Ez volt az alapgondolatom, amikor ezt a mondatot választottam. Ez egyébként ma is teljes mértékben az élményem, és hálás vagyok azért a sok lehetőségért, amit az élet Isten kegyelméből megadott.

– Ha a papi életére rátekint, mely papokra gondol vissza hálás szívvel?

– Nagyon sok mindenkire. Ez is egy különleges kegyelem, ajándék, hogy ilyen papokkal találkozhat az ember. Voltak köztük olyanok, akik még ministránsként tanítottak vagy vezettek bennünket. Arnold László például a józsefvárosi templomban, az ötvenes évek legvégén. Nagyon lebilincselő ember volt, aki megragadta a figyelmünket, és  át tudta adni a gyerekeknek a hit élményét. Aztán Papp Ferenc, aki ott plébános volt, és felkészített minket az elsőáldozásra, bérmálásra.

Idős papként ismertük meg, de a szüleim baráti köréhez tartozott Molnár Frigyes, Frici bácsi, aki valamikor Mihalovics Zsigmondnak volt a káplánja. Mihalovics Zsigmond bácsi pedig az édesanyámnak volt a keresztapja. Frici bácsi volt az, aki bennünket, remegő lábú és nem sokkal az első gyónás után újra gyónni merészkedő gyerekeket azzal biztatott, amikor beléptünk a gyóntatószékbe – még el sem kezdtünk mondani semmit –, hogy megdicsért, amiért eljöttünk gyónni. Tehát mindjárt másképpen állt hozzá az ember ahhoz a helyzethez. Aranyos ember volt, és azon a kis plébánián, ahol ő Budapesten működött 1944-ben, több ezren keresztelkedtek meg, és ezáltal meg is menekültek az üldözéstől. Utána viszont, aki tényleg csak félelemből tette ezt és jelentkezett, az visszairatkozott az eredeti hitközségébe, és ezt is lelkiismeretesen bejegyezte. Frici bácsi lebilincselő egyéniség volt.

Mihalik Imre a bécsi Pázmáneumban végzett, kitűnő papja volt az egyházmegyének, de az én gyerekkoromban ő már állami vonalról el volt tiltva a papi működéstől. A Szentkirályi utcában lakott egy albérletben, és valahova járt misézni. Hittanból foglalkozott velünk, különösen a kisebb testvéremmel, én pedig franciaórára jártam hozzá. A baráti családok, akik közösséget alkottak egyébként, őt tekintették a papjuknak, és küldték hozzá a gyerekeiket különböző nyelvórákra. Nagyon hálás vagyok, mert megszerettette velem a francia nyelvet.

Kitűnő papokról beszéltem korábban is, például Futó Károly atyáról, vagy a Bakáts téren működő más papokról. Voltak ott kiváló káplánok rajta kívül is. Például Zimonyi János, Kiss György; a még élők közül Györgydeák Márton atya is ott működött.

A piaristáknál majdnem minden tanáromra nagy szeretettel emlékezem vissza. Fekete Antal az osztályfőnököm volt. Őt sokan szigorú embernek tartották, és féltek is tőle. Én nagyon szerettem. A magyar nyelv és irodalmon kívül tőle tanultunk például stilisztikát. Ami azt jelentette, hogy megtanultunk kerek mondatokban és szinte irodalmi nívón fogalmazni. Persze az irodalmi nívó és az irodalmi tehetség azért kettő. Annyira belelkesedtem, hogy jelentkeztem irodalomszakkörre is. Hittanszakkörre úgyis jártam. Az irodalomszakkört Jelenits tanár úr vezette. Voltunk nyolcan-tízen ebben a csoportban, és az volt a feladat, hogy mindenki írjon egy novellát, egyik alkalommal az egyik, másik alkalommal a másik olvassa fel, és ezt bírálni kell, persze az ő vezetésével. Olvasta is egyik, másik, én már készültem is a magaméval, aztán felolvasta az Esterházy Péter is. Ez volt az az alkalom, amikor azt mondtam, hogy én ilyet biztosan nem fogok tudni írni. Többet nem mentem oda. Megmaradtam a hittanszakkörnél.

Tényleg kiváló képzést kaptunk, és emberileg is azt mondhatom, minden tanárunkon érződött, hogy a hivatásának él. Pogány János például, akiről azt mondták egyesek, hogy rettegett matematikatanár volt. Én nem rettegtem tőle, mert pedagógiai zseni volt. Egy-két óra alatt a félév anyagát el tudta magyarázni. Utána már csak a gyakorlás következett. Az, hogy Isten kegyelméből Pogány Jánosnál jelesre érettségiztem matematikából, engem is meglepett, de hát így történt. A kedvenc tantárgyam mindig a történelem volt.

Közben azért megismertem más papokat is, szüleim baráti társasága révén. Például Ritter Márton egri papot, aki Mihalik Imre barátja volt, vagy később Lénárd Ödönt. Amikor szabadlábon volt, sokszor a mi lakásunkban találkoztak össze. Kicsit félelmetes volt hallani, hogy az atyát, aki ide szokott járni, letartóztatták, elítélték. Sokat imádkoztunk is érte.

Voltak olyan papok, akiket békepapnak mondtak, de velünk nagyon rendesen viselkedtek. Akár a Bakáts téri plébánosra, Draskovits Károlyra, akár Kardos Józsefre nagy szeretettel emlékezem vissza. Ők is érezték, hogy fontosak a papi hivatások: Draskovits Károly egyszer bejött az esztergomi szemináriumba, hogy engem meglátogasson, és hozott magával egy nagy kartondobozt. Ebben annyi tábla tejcsokoládé volt, ahányan voltunk a szemináriumban. Akkor még elég sokan. Volt külön egy helyiség, ahova mindenki letehette az ennivalót, amit ajándékba kapott a szüleitől, rokonaitól. Volt, aki őrizgette, és csak maga járt rá, mások viszont feltették az asztalra, és mindenkit megkínáltak. Ilyen volt akkor még a helyzet; nem volt valami kiváló a kosztunk. És akkor jön egy pap, és mindenkinek hoz külön egy teljes tábla csokoládét, az egy szuper jó élmény volt.

Visszatérek a tanáraimra: Zemplén György püspök úr például – ha lehet intelligensen órát adni vagy rektori exhortációkat tartani, az ő volt. Megszólalásai mindig magas színvonalúak voltak. Azt hiszem, ezen a vonalon nagyon sokat kaptam. Aztán amikor kimehettem Rómába tanulni, szintén azt mondhatom, hogy kiváló tanáraim voltak. Volt egy nagyszerű és jó pedagógiai érzékű domonkos professzor, José Castañónak hívták, akinél a házasságjogot meg a szentségi jogot tanultam. Most látom örömmel, hogy Leó pápa nála doktorált a másik egyetemen, az Angelicumon, a domonkosok egyetemén. Kicsi a világ.

– Az elmúlt évtizedek papi, majd főpásztori szolgálata a magyar és egyetemes Egyházat is gazdagította. Mit üzenne a papságra készülőknek, milyen lelkülettel és miért vállalják ezt a szent szolgálatot?

– Azért, mert az életet az ember ajándékba kapja, és azt úgy kell felhasználni, hogy ez a legfontosabb. És

annál fontosabb nincs, mint hogy ráébressze az ember a többieket arra, segítse őket abban, hogy megtalálják hivatásukat. Azt a hivatást, ami az örök boldogságra szól. Ettől a remény vallása a kereszténység.

Nem földi dolgokban reménykedünk, földi sikerekben vagy gazdasági eredményekben – az is szép, ha megvan –, hanem az örök életben és az örök boldogságban. Ez lehet, hogy nagyon valószínűtlenül hangzik, de aki ebben hisz, annak már itt a földön megváltozik az élete. Ezt továbbadni – ennél fontosabb feladat a világon nincs.

– Ötven év fontos időszak egy ember életében. Hogyan tekint vissza az elmúlt évtizedekre, hogyan készül a hálaadásra, milyen kérések vannak a szívében?

– A hálaadás az maximális, de a kérések közül az első az mindig a bocsánatkérés az elszalasztott lehetőségekért, hogy nem mindent használtam fel úgy, ahogy azt kellett volna. Ahogy mondani szokás: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Sokat vét az ember a hivatás gyakorlása során is. Azt hiszem, erőt is kell kérnem a maradék időben a továbbiakra. Mert még mindig van lehetőség, és ezért hálát kell adni. Hálát kell adni mindazért, ami sikerült, mert az is ajándék.

Az ember nem tesz semmit a maga erejéből. Nem terveztük meg magunkat, nem építettük fel magunkat, mi nem tárgyak vagyunk. Saját magunkat és életünket is ajándékba kapjuk.

A hivatást is ajándékba kapjuk. Az életünkben számos helyzetet ajándékba kapunk. Tehát ez az évforduló is a hálaadás ideje kell hogy legyen. Ez az, ami engem most teljességgel foglalkoztat, és ez az, ami eltölti a szívemet.

– Végül engedje meg, hogy az Olvasók nevében csatlakozzunk a hálaadásához életéért, hivatásáért! A Jóisten gazdag áldását kívánjuk életére és szolgálatára. Imáinkban hordozzuk bíboros atyát és szándékait!

Lejegyezte: Hollósi Judit

Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita, Halász Gábor

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 29-i számában jelent meg.