Mindent Jézussal szeretnék látni – Az aranymisés Dúl Gézával beszélgettünk

– Aranymisés paptestvéreivel találkozott a beszélgetésünk előtt. Hogyan ünnepeltek?

– Ötven évvel ezelőtt tizenegyünket szenteltek pappá, az egri szeminárium végzősei voltunk. Most öten tudtunk együtt ünnepelni: Varga Lajos püspök, Nagy Károly, Tamás József, Mészáros József és jómagam. Hárman már meghaltak közülünk, hárman pedig nem tudtak eljönni. Közös szentmisén vettünk részt, elénekeltük a Te Deumot abban a templomban, ahol annak idején pappá szentelt bennünket Bánk József püspök úr. Betegségemből lábadozva hónapok óta ez volt az első szentmise, amit végig tudtam állni. Mi minden évben közösen ünnepeltük a szentelési évfordulónkat. A szentmise végén mindenki tartott egy rövid beszámolót az elmúlt évéről. Idén arról is vallottunk, hogy mit jelent számunkra az aranymise. Nagyon szép beszámolók hangzottak el.

– Ön miről beszélt?

– A papságomban fontos volt számomra a cselekvés. A Mária Rádió, a cigánypasztoráció, a plébániai szolgálat mind egyfajta cselekvés volt. A múlt év vége felé azonban a Jóisten „kezelésbe vett”. Egy novemberi reggelen nem tudtam felkelni az ágyból. Gerincsérv. Mintha az mondta volna: „Állj meg!” Ez felvetette bennem a kérdést: „Ha nem csinálok semmit, akkor mit jelent a papságom?”  Lassan újra felfedeztem a szentmisét: egy csodálatos titok részese vagyok, amit értelemmel föl sem foghatok teljesen. Isten jelenlétét közvetítem.

Ha nem alkotok valami kézzel foghatót, ő akkor is ott van, konszekrálódik a kenyér, a bor, és megszentelődik a világ. Ez a papságom lényege. Ott vagyok az oltárnál, felveszem az ostyát, és Eucharisztiaként mutatom fel. Kezemben tartom az örökkévalóságot. Nem egy évet vagy ötvenet, hanem magát az örökkévalóságot!

Ez áll a papságom középpontjában: megjeleníteni Jézust az Eucharisztiában. Minden más, a cigánypasztoráció, a rádió is ebből nő ki. A fenyőfa törzse így tartja az ágakat. Ötvenéves szolgálatom ez a törzs, amelyből az ágak kinőttek. Eltölt a hála, hogy sikerült végig „összejátszanom a Gondviseléssel”, hogy felismertem, mit akar Isten, és szolgálhattam azt. Hálás vagyok mindazokért, akik a papsághoz vezettek: a családomért, amelyben megszülettem, a szüleimért, testvéreimért, a munkatársaimért. Azokért, akik éreztették velem az eltelt fél évszázad alatt, hogy szükség van a szolgálatomra. Sok-sok ajándékot kaptam. Úgy érzem, most, a betegségem idején azért gyógyulok ilyen biztatóan, mert annyian imádkoznak értem.

– Hogyan indult a hivatása, és milyen volt a gyerekkora?

– Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, különösen édesanyámnak. A testvéreimmel szerető légkörben nőttünk fel, templomba járó, hitünket gyakorló felnőttekké váltunk. Édesanyámnak mélységes kapcsolata volt Istennel. Csodálatosan nevelt bennünket, tudta, mikor mit kell mondani. Egyszer valamire nem tudtam egyenes választ adni. Bebújtam a szekrénybe, úgy feleltem neki, hogy ne lássa az arcomat. Édesanyám azt mondta: „Kisfiam, nekem bármit válaszolhatsz, de a Jóisten mindent lát.” Ez a mondat elindított az Istennel való kapcsolat felé, ami később a támadásokat is ki tudta állni. Az általános iskola felsőbb osztályaiban nagyon gyakran szembesültem a hitemet támadó kijelentésekkel, és a kamaszkor is előhívott belőlem kérdéseket. Ezek ugyan nem ingattak meg, de gyötörtek. Aztán piarista diák lettem Kecskeméten, ott értelmes válaszokat kaptam. Lukács László tanár úr körül kialakult egy kör, nemegyszer éjjel egy óráig beszélgettünk nála. Mindent megkérdezhettünk, vitáztunk. Szinte szédelegve mentem ki a hittanóráiról, amit mondott, az egész hétre bevont a gondolatkörbe, s dolgozott bennem tovább és formált. Amikor a hivatásom mellett döntöttem, valami olyan kép lebegett előttem a papságról, amit ott éltem meg. Ez a gondolat vezetett: én itt megkaptam a választ a kérdéseimre, de akik nem találkoznak a piaristákkal, azok vajon hogyan fogják megkapni? Így indultam neki a hivatásnak.

– A piarista gimnázium után rögtön jelentkezett a szemináriumba?

– Rögtön. Azért nem lettem piarista, mert úgy éreztem, a rendházban mindig könnyebb, hiszen idehozzák a diákokat, a többiek, a kintiek viszont nem kapnak válaszokat a kérdéseikre. Ezért a missziósabb területet választottam. Egerben végeztem a szemináriumot.

– Milyen meghatározó emlékei vannak a szemináriumi évekről?

– Nagyon sokat jelentettek számomra a tanáraink, a lelkigyakorlatok; ma is mélyen él bennem például az az alkalom, amit Kerényi atya vezetett. Nagyon érdekeltek a különböző tantárgyak, tudatosan készültem a lelkipásztori munkára. A szemináriumi évek alatt találkoztam a Fokoláre lelkiségi mozgalommal. Később, már a szentelés után két pap érkezett hozzánk az NDK-ból. Magyaráztuk nekik, hogy mivel foglalkozunk, sok okosat igyekeztünk mondani; ők nem szóltak, csak mindent nagy figyelemmel végighallgattak. Átvillant az agyamon: „Idejöttek, csak azért, hogy meghallgassanak?” Valami titkot sejtettem. Volt valami isteni a figyelmükben, és megérintett ennek az üzenete: „A lényeg nem az, amit teszünk, hanem az egymásra figyelő jelenlét!” Közöttünk voltak, ahogy Jézus közöttünk van. Ez megérintett, megszólított engem.

Egyre inkább világos lett számomra: a testvérben Jézusra figyelek, őt szolgálom. Ez az Istenhez vezető út.

Konkrét valóságként akkor éltem meg ezt először igazán, amikor más szemmel kezdtem nézni a plébánosomra, aki nagyon meg akart felelni az egyházellenes államnak. Békepap volt. Paptestvérivé vált a kapcsolatunk. Más alapállásból, de tudtunk együttműködni. Ezt a Fokoláre lelkiségtől tanultam. A társadalom nem eszerint épül fel. Világunkban a teljesítmény számít, az erősebb, a gazdagabb, a tanultabb előrébb valónak gondolja magát. A Fokoláre megerősít Jézusban, és ezzel a tűzzel megyek az emberek közé, akiket Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett. Minden emberben ott él Jézus. Ez a látásmód később kamatozott a cigánypasztorációban is.

– A valkói plébánosi évei alatt vált élete elengedhetetlen részévé a cigánysággal való kapcsolat. Hogyan, milyen felismerések nyomán alakult ki ebből a cigánypasztoráció?

– Huszonöt éve szolgáltam már papként, és több mint tíz éve voltam Valkón. Mindig jó kapcsolatom volt a huszonöt-harminc százaléknyi cigánysággal. Keresztelőre, halotti torba is meghívtak. A karitászcsoporttal segélycsomagokat állítottunk össze a rászorultaknak. Volt néhány cím, ahová senki nem akarta kivinni a csomagot. Mit tehet a plébános? Magam mentem ki. Kíváncsi is voltam: mi van ott, amitől mások visszarettennek? Aztán megértettem. A szegénységnek, a nyomorúságnak olyan fokával szembesültem, amiről azt gondoltam, hogy korunkban nem is létezik ilyen. Láttam, hogy önerejükből nem tudnak kilábalni ebből. Nem elég az anyagi segítség, a fő baj, hogy nincs, aki melléjük álljon. Ez mélyen megérintett. Ezután egy zarándoklathoz kapcsolódóan elindult egy felnőtt katekéziscsoport, a tagjai közül többen elkezdtek templomba járni, szentségekhez járulni.

– Mit jelent Önnek a cigánypasztoráció?

– Az evangélium szerint Jézus minden testvérben ott él. Ferenc pápa gyakran emlegeti, hogy az Egyház küldetése elsődlegesen a periférián élőkhöz szól. Tehát nem csupán arról van szó, hogy a cigány embereknek szükségük van ránk, és mi segítünk. Nem csak ők szorulnak ránk.

Az Egyház nem lehet önmaga, ha nincs kapcsolata a peremre szorultakkal.

Jézust mindig is egészen különleges kapcsolat fűzte az élet kárvallottjaihoz. Ő mindig azokat találta meg, akiknek „nincs emberük”. A leprásokhoz lépett oda, velük épített kapcsolatot. Ha Jézus Egyháza akarunk lenni, akkor nem mellőzhetjük Jézus működésének ezt a lényegi vonását. Ahhoz, hogy valóban jézusiak legyünk, szükségünk van a peremre szorultakra, a velük való kapcsolatra. A cigány emberek is lehetnek ilyenek. A cigánypasztoráció ebben az értelemben lényegileg tartozik az Egyházhoz és a papi küldetésemhez.

– Országos cigánypasztorációs referenseként mit tekintett a legfontosabb feladatának?

– Sok jó, alulról jövő kezdeményezés működött az országban, de szétszórtan. Az volt a célom, hogy ezek kapcsolatba kerüljenek egymással, tudjanak egymásról. Azért kezdtünk bele a cigánypasztorációs konferenciák szervezésébe 2004-ben, hogy alkalmat teremtsünk a találkozásra, a továbbképzésre és a tapasztalatcserére, hogy a különféle kezdeményezések erősítsék egymást. Elindítottuk a cigánytalálkozókat, amelyek idővel minden év júliusában nagy zarándoklatba torkollottak Mátraverebélyen. Ide olyan cigány emberek járnak az ország különböző részeiből, akik nyitottak az Egyházzal való kapcsolatra. A lelkinap, a tanítások, a közös imádság, az erős tanúságtételek összehozzák és megerősítik őket a nemzeti kegyhelyen.

– Hogyan értékeli a magyar cigánypasztorációs erőfeszítéseket?

– A magyar cigánypasztoráció Európában az élvonalba tartozott és tartozik ma is. A hodászi történet 1942-ben kezdődött Sólya Miklós atyával. A cigányok között végzett szolgálatával talán a legelső volt egész Európában, a csodájára jártak. 2004-ben a Vatikán Magyarországon rendezte meg a cigánypasztorációs világkonferenciát, ez volt az első alkalom, amikor a Vatikánon kívül került sor erre a nemzetközi találkozóra. Ez a magyar cigánypasztoráció elismerését is jelentette. A 20. században talán nálunk kezdődött a legkorábban ez a munka. Aztán a kilencvenes évektől országszerte gombamódra szaporodtak a különböző kezdeményezések. Ma már működnek tanodák, állami támogatással, kiszámíthatóan. A cigány gyerekek be tudják fejezni az általános iskolát, továbbtanulhatnak, szakmát szerezhetnek. Európában egyedülálló a keresztény roma szakkollégiumi hálózat is, ami pedig a diplomaszerzés lehetőségét biztosítja a fiataloknak. Az esélytelenek így esélyt kapnak az élet indulásához. A legjobban mégis annak örülök, hogy láttam, amint egy nép teljes értékű helyet foglal el Krisztus Egyházában. A folyamat évszázadokkal ezelőtt kezdődött, amikor a keresztelés utáni vágy meggyökerezett a cigányságban. Most pedig már a teljes értékű szentségi élet felé kezdenek haladni.

– 2012 és 2016 között a Mária Rádió programigazgatója volt. Hogyan lépett be az életébe a rádiózás, és véleménye szerint milyen szerepet tölt be az evangelizációban?  

– A cigánypaszoráció nem csak a cigánysággal való foglalkozást jelenti. Társadalmunk betegségének egyik tünete az az egészségtelen viszony, ami a cigányok és a nem cigányok között fennáll. Az evangélium gyógyítja az egészségtelen kapcsolatokat.

Azért dolgozunk, hogy Isten országához méltó kapcsolatok szőjék át az egész társadalmat.

A Mária Rádiót túlnyomó többségben az Egyházhoz közel álló emberek hallgatják, vagy legalábbis olyanok, akik érdeklődnek a hit iránt. A cigányságról egy elnagyolt, sablonos, erősen negatív kép él a társadalomban. Ez akadályozza, hogy befogadó legyen azokkal a cigány emberekkel, akik Krisztust keresik. Bemutattunk a rádióban olyan cigány embereket, akik találkoztak a hittel, Krisztussal, megtalálták a helyüket az Egyházban, és ez újjáalakította az életüket, elkötelezetté váltak az Egyházban és a népük evangelizálásában. Ez is a cigánypasztoráció része, mert a jó irányba tett erőfeszítéseinket blokkolhatja vagy erősítheti a másik oldal viselkedése. A Mária Rádió sajátossága, hogy nemcsak hírt ad, hanem evangelizál. És nemcsak evangelizál, hanem imádkozik is. Formálja a társadalmat.

Fotó: Lambert Attila (archív)

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 28-i számában jelent meg.