Mindez velünk is történik – Ukrán menekültek integrációját segítik a budapesti Piarista Gimnáziumban

A budapesti Piarista Gimnáziumban működő, ukrán menekült diákoknak és édesanyáknak létrehozott tanoda ügye mellé 2023 decemberében a Magyar Kurír szerkesztősége is odaállt. Akkor kétséges volt, hogy továbbra is lesz-e pénz a magyar nyelvi oktatásra, folytatódhat-e a diákok iskolai felzárkóztatása, és megmarad-e a sportolási lehetőség. A gimnáziumban működő ukrán program vezetői közösségi adománygyűjtésbe kezdtek, s ezt szerkesztőségünk is támogatta. Az alábbi beszélgetésből kiderül, hogy a gyűjtés eredményes volt, az utóbbi időben azonban közel száz ukrán édesanya magyar nyelvi oktatásának jövője bizonytalanná vált. 

– A háború kirobbanásakor mindenki azt gondolta, hogy csak rövid, átmeneti válságról lehet szó. Ahogy azonban múltak a hónapok, az évek, az ukrán menekültek közül egyre többen döntöttek amellett, hogy itt maradnak, Magyarországon tervezik az életüket.  Igazgató úr, hogyan emlékszik a kezdetekre?

Horváth Bálint: Láttuk a televízióban a háborús képeket, s azt, hogy milyen sokan menekülnek át az ukrán–magyar határon. Az országban nagy összefogás indult el a menekülők segítésére. Arra gondoltam, hogy a Piarista Gimnázium is bekapcsolódhatna ebbe a tevékenységbe.

Segítsünk azzal, amihez értünk: a piarista rend tanító rend, tehát megpróbáltunk valami tanításfélét szervezni a menekült fiatalok számára;

helyet biztosítottunk öt és tizenkét év közötti életkorú gyerekeknek, a nap egy részében foglalkoztató jellegű alkalmakat tartottunk, ebédet adunk nekik. Ez volt a kezdet. Eleinte arra számítottunk, hogy kárpátaljai magyarok jönnek, de gyorsan kiderült, hogy sok ukrán gyermek érkezett, akikkel nehéz volt kommunikálni. A helyzet napról napra változott, vártuk, hogy háborúnak hamarosan vége lesz, s mi addig segítünk, amíg szükséges. A háború azonban nem ért véget, s a programunkkal igyekeztünk alkalmazkodni az új helyzethez. Eleinte önkéntesekkel dolgoztunk, támogatókat, pályázatokat kerestünk, később fizetett munkatársakat is bevontunk ezekbe a tevékenységeinkbe. 

– Natasa, az ukrán program menedzsere szintén önkéntestént kezdte...

Pavlovszki Natasa: Kezdettől kerestem a lehetőséget a menekültek segítésére, az önkéntes munkára, jártam a pályaudvarokra, ahová tömegével érkeztek az emberek. Laktak is nálam néhányan. Egy barátnőmtől hallottam a piaristák programjáról, azután itt ragadtam, eleinte önkéntesként, később az ukrán program vezetőjeként. Már korábban is dolgoztam oktatási menedzserként, de a legfontosabb az, hogy orosz anyanyelvű lévén kommunikálni tudtam a gyerekekkel és a felnőttekkel. 

– Orosz származásúként segíti az ukrán embereket. Küldetésként éli meg a szolgálatát?

P. N.: Tizenöt éve élek Magyarországon.

Amikor kitört a háború, sok orosz honfitársamhoz hasonlóan minden tőlem telhetőt meg akartam tenni azért, hogy segítsem az ukrán menekülteket. 

– 2023 decemberében a Magyar Kurír szerkesztősége is közvetítést vállalt az adománygyűjtésben, amelyet Önök indítottak az ukrán program finanszírozására. Eredményes volt a gyűjtés? 

H. B.: Igen, és köszönet érte minden támogatónak! Nagy örömünk, hogy jelenleg folyamatos az ukrán program, a gyerekek számára mindenképpen. Eleinte őket fogadtuk, most már jó ideje felnőtteket is oktatunk. Egy kolléga az ukrán gyermekeket hozzánk elhozó édesanyáknak beszélgetőkört szervezett, egyfajta mentálhigiénés foglalkozást. Azután hamar a fő profilunkká vált a magyar mint idegen nyelv oktatása. Azt látjuk, hogy a felnőtteknek talán még nagyobb szükségük van erre, mint a gyerekeknek.

Ahhoz, hogy a magyar munkaerőpiacon megállják a helyüket, fontos, hogy tudjanak magyarul. Sok család eldöntötte már, hogy nem akar elmenni Magyarországról, itt tervezi az életét.

Megnőtt az igény a nyelvtanulásra. 

– Jelenleg hányan tanulnak az ukrán programban?

P. N.: Az év közbeni kurzusainkra mintegy ötven-hatvan gyermek jár, a felnőttek százan vannak. Sportfoglalkozásokat indítottunk, s ezzel megnőtt a gyerekek száma, nagyjából száz fő körülire. Bajnok edző vezeti a röplabdaedzéseket, afféle apafigura a fiatalok számára. Ami a nyelvtanfolyamokat illeti, büszkék vagyunk arra, hogy a magyar nyelvi csoportokat sikerült mind a mai napig megtartani, nem volt szakadás a nyelvtanulásban. A legnagyobb kihívás ugyanis a folytonosság biztosítása. A különféle pályázatok közötti finanszírozási rést más forrásokból igyekszünk lefedni.

– Nemrég bekapcsolódtak az Evangélikus Diakónia (a magyarországi evangélikusok szeretetszolgálata) és a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya Együtt a menekültekért elnevezésű közös projektjébe.

P. N.: Igen, ebben az együttműködésben a gyermekekkel kapcsolatos programokat vállaltunk. A felnőttek számára máshonnan kell megteremtenünk a forrásokat a folytonosság fenntartására.

H. B.: Az idei év végéig biztosított a csoportok működése, a sportfoglalkozások is. Eddig látunk előre. A felnőttcsoportok működésére még támogatókat keresünk. Korábban az említett adománygyűjtésből, magánszemélyek, piarista szülők, cégek felajánlásaiból fedeztük az oktatási költségeket, de látjuk, hogy csupán adományokból nagyon nehéz folyamatosan működtetni és fenntartani egy ekkora rendszert. S amikor elhúzódik a válság, az adományozókból is egyre kevesebb lesz. A felnőttcsoportjaink éppen egy ilyen átmeneti helyzetben vannak. 

– Ugyanakkor az egész társadalom számára fontos az integrációjuk.

P. N.: Ennek pedig az egyik legfontosabb eszköze a nyelvtanulás, ezt saját tapasztalatból tudom. Az a helyzet, hogy a magyar nyelv megtanulásához sok időre van szükség, sokat kell tanulni már ahhoz is, hogy egyszerű dolgokat meg tudjunk fogalmazni. Ez a magyar nyelv sajátossága. 

H. B.: Azok a gyerekek, akik két és fél éve idejárnak, már jól beszélnek magyarul. S ha nyolcadikosként tovább akarnak tanulni a hazai iskolarendszerben, akkor a központi felvételi vizsgához segítséget nyújtunk: piarista diákjaink hétről hétre központi felvételi feladatsorokat oldanak meg velük, elsősorban magyar szövegértési teszteket. Akik hozzánk jönnek, szeretnének tanulni, ebben a gyerekek és a szülők is motiváltak. Persze a felnőttek nehezebben barátkoznak a nyelvvel, sok más problémát is meg kell oldaniuk az életben.

– Amikor a menekült gyerekekkel és szüleikkel találkoznak, rálátnak az egzisztenciális gondjaikra is? 

P. N.: Igen, tudjuk, hogy

van, aki például gyárban dolgozik, két műszakban, s a munkát nem mindig könnyű összeegyeztetnie a nyelvtanulással.

Természetesen igyekszünk segíteni, de mivel kicsi csapat vagyunk, muszáj meghúzni a határt, hogy mi az, amit még meg tudunk tenni értük. 

A felvételi kérdőívünkben van olyan kérdés, hogy kell-e segítség a jelentkezőnek lakhatás, gyógyszer, ruházat, alapvető élelmiszer terén. Így

próbáljuk felmérni, hogy kinek mire van szüksége, és igyekszünk összekötni őket a megfelelő segítő szervezetekkel.

A magunk módján, mondhatni, „gerillamódszerekkel” dolgozunk, pályázatokat figyelünk: valójában nem ez a fő profilunk, de ami tőlünk telik, megtesszük értük. 

H. B.: Nem tudunk úgy működni, mint egy segélyszervezet, tábort, játékot, nyelvtanulást, sportot, korrepetálást, mentorálást tudunk biztosítani, de ennél tágabb szociális segítségnyújtást nem, szakembereink sincsenek hozzá. Az integrációt persze az segítené, ha egyszerre lenne megoldható a lakhatás, a munkahely, az idegennyelvi képzés, az oktatás, az egészségügyi ellátás. Így könnyebb lenne pályáznunk is, de erre nem vállalkozhatunk. 

P. N.: Szeretnénk bővíteni a korrepetálási tevékenységet. Készítettünk egy online platformot, ahol hatékonyabban össze tudjunk kapcsolni a menekült gyerekeket itteni középiskolás diákokkal, és nemcsak piaristákkal, hanem a környező iskolákban tanuló fiatalokkal is. A platform a mentormate.hu címen elérhető.

– Harmadik éve zajlik a program. Hogyan élik meg a szürke hétköznapokat?

P. N.: Az ukrán program számomra már a mindennapos munkát jelenti, tudom, hogyan és mit kell tenni, és ezt tesszük is. Ugyanakkor időről időre történik valami, ami ráébreszt arra, hogy valójában miről is szól a szolgálatunk. Legutóbb az egyik diákunk, egy hatvanéves nő, aki nálunk tanult magyarul, hazatért Ukrajnába: megölték a fiát a háborúban, és ment eltemetni őt. A férfi harminchárom éves volt, két gyermeke siratja.

Mindez velünk is történik, és emlékeztet arra, hogy miért tesszük azt, amit tennünk kell. 

H. B.: Hosszú távon nehéz pályázatokból, támogatásokból megoldani az ukrán program folyamatos finanszírozását. Azt gondolom, hogy a jövőben át kell állnunk egy fenntarthatóbb működésre minél több önkéntes bevonásával, megfizetve a szervező-koordinátorokat.  Szükség van a biztos jövőképre, mert úgy látom, a programunkra továbbra is igény lesz. 

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.