Mindig az embert kell eljátszani – Beszélgetés Bakos-Kiss Gábor színházigazgatóval

– Tizennégy éves koráig református lelkész szeretett volna lenni. Később jogászként diplomázott, és csak ezután jelentkezett a színművészetire. Miért ez a viszonylag késői pályakezdés?

– Nyíregyházán születtem, egy nyírségi parasztcsaládban. Első éveimben a református templom tövében nevelkedtem. A dédnagyapám falubíró volt, és mellette főgondnok a református gyülekezetben. Ez a tisztség apáról fiúra hagyományozódik, a nagyapám és az édesapám is azok voltak. Mindez meghatározta a gyerekkoromat, egy időben valóban református lelkész szerettem volna lenni.

Az, hogy a művészet lassacskán beszivárgott az életembe, a kiváló pedagógusoknak és a csodálatos édesanyámnak köszönhető, akik már egészen korán megszerettették velem az irodalmat, a verseket.

Az évek előrehaladtával ez az érdeklődésem nemhogy halványodott volna, inkább egyre jobban erősödött. Színjátszó csoportokba jártam, minél többet akartam szerepelni, verset mondani, megmutatni magam. Kitűnő tanuló voltam az általános és a középiskolában is, ének-zene, majd matematika szakra jártam. A szüleim azt mondták, szeretnék, ha valami „komoly” egyetemre jelentkeznék, a jogi egyetemet választottam. Közben természetesen továbbra is foglalkoztam színjátszással, versmondással. Miskolcon elvégeztem a jogi egyetemet, Nyíregyházán pedig egy színi tanodát. Emellett elkezdtem énekelni tanulni. A jogi tanulmányaim végeztével eldöntöttem, hogy néhány évig minden energiámat a színházra fordítom, szerettem volna professzionális művésszé válni. Diploma után Budapestre kerültem, az Operettszínház stúdiójába. Változatlanul ott motoszkált bennem, mi lesz, ha kiderül, nem vagyok alkalmas arra, hogy Thália papja legyek. Beiratkoztam a Budapesti Corvinus Egyetemre, ahol az első évet el is végeztem, közben azonban jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahová felvettek. Ettől kezdve végérvényesen a színművészet került az életem középpontjába, a színház, és minden, ami a színházhoz kapcsolódik.

– A színművészetin 2009-ben végzett, zenés színész szakon. Ezt követően hogyan alakult a pályája?

– Négy évadot töltöttem a debreceni Csokonai Színházban, majd 2014-től a Nemzeti Színház tagja lettem. Ez feledhetetlen pillanata volt az életemnek. Debrecenben nagyon szeretett a város, a közönség, főszerepeket játszhattam, voltam Ludas Matyi, János vitéz, a holdbeli csónakos, Szent József a Mária című rockoperában. A rendezők elhalmoztak csodálatosnál csodálatosabb feladatokkal. Egyetlenegy dolog változott: a Csokonai Színház akkori igazgatója, Vidnyánszky Attila leköszönt, és a Nemzeti Színház élére került. Én pedig annak idején azért mentem Debrecenbe, hogy az általa vezetett társulathoz tartozhassak. Az, hogy elhívott a Nemzetibe, rendkívül megtisztelő volt számomra. Természetesen újra fel kellett építenem magam, elölről kezdeni mindent, míg aztán eljött az az évad, amikor két olyan szerepet is kaptam, amit álmomban sem reméltem volna. Az egyik Assisi Szent Ferenc volt Michel de Ghelderode Az Úr komédiásai című drámájában, Bozsik Yvette rendezésében – életem egyik legcsodálatosabb próbaidőszaka és előadássorozata volt ez. A másik pedig a Vidnyánszky Attila rendezte Tóth Ilonka című előadás, amelyben Szentgáli István ávós tisztet alakítottam.

– Két, egymástól homlokegyenest különböző személyiség, a szent és az „antiszent”.

– Nagyon fontos egy színész életében, hogy megpróbálja kitolni a határokat, lemérni, mennyire terhelhető az idegrendszere, mennyire viseli meg, ha különlegesen szélsőséges figurákat játszik. Az ávós tiszt alakítása alkalmas volt erre. Nem tagadom, megviseltek ezek az előadások. Amikor végig kell menni egy ’56-os passiótörténeten, amelyben tulajdonképpen én vagyok Júdás, az nehéz feladat, de gyönyörű előadás született belőle. A Nemzetin kívül előadtuk Varsóban, Münchenben, Kolozsvárott, Debrecenben és Győrben is.  

– Sokak szerint a színészi tehetség egyik lényeges ismérve éppen az, hogy a színész alkalmasint a személyiségétől távol álló figurát is hitelesen tud alakítani.

– Természetesen. Az ember nem válogat, hanem teszi a dolgát, és bízik a Gondviselőben, hogy olyan feladatokat kap, amikkel meg tud birkózni. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, illetve azoknak az embereknek, akikkel együtt csináltam színházat, hogy szebbnél szebb feladatokat kaptam, és élhettem a lehetőségekkel, vagy éppen nem éltem velük.

Törőcsik Mari mondta egyszer: „Volt tíz jó estém.” Legyünk őszinték: van, amikor az ember nagyon akarja, hogy kihozza magából a legjobbat, de nem sikerül, megakad az áramlás a közönség és a színpad között.

A néző úgy jön el a színházba, hogy valamit kapni akar, katarzist szeretne, tanulni vagy a nevetésben feloldódni. És bizony előfordul, hogy nem állunk készen erre a rítusra, erre a megmerítkezésre.

– Az imént említette Júdást. A Jézus Krisztus szupersztárban– ugyancsak Bozsik Yvette rendezésében – Ön alakította Jézus elárulóját. A színművészetis vizsgaelőadásában, a Godspellben viszont Jézus szerepét kapta. A megváltó Krisztust vagy Szent Ferencet eljátszani mennyire különbözik más, világi figurák megformálásától?

– Szerintem mindig az embert kell eljátszani, a szentek esetében is. Az embert, aki ugyanúgy problémákkal küzd vagy önmagával, konfliktusba keveredik a környezetével, a világgal. Más kérdés, hogy a szenteknek van egy intenzívebb transzcendentális kapaszkodásuk fölfelé, de

nekünk, színészeknek az a dolgunk, hogy az emberi sorsokat érvényesen ábrázoljuk a színpadon.

– Frank Sinatra, az olasz származású amerikai pop-dzsessz énekes már életében legendává vált, sokan csak „A Hang” néven emlegetik. Önálló zenés estet szentelt neki, emellett pedig Frankie, a király és a kárhozott címmel nagy sikerű monodrámában tárta a nézők elé Sinatra életét, sikereit és bukásait. A szerző Bereczki Ágota. Mi volt az, ami ilyen mélyen megérintette Önt a 20. század egyik legnagyobb énekesének alakjában?

– Nem én találtam ki magamnak Frank Sinatrát, hanem Zaki, Zakariás Zalán, a Győri Nemzeti Színház művészeti vezetője, aki testi-lelki jó barátom. Kaposvárott dolgoztunk, benne voltunk egy nagyon izgalmas próbaidőszakban, Shakespeare Vízkeresztjét vittük színre, amiben jómagam Malvoliót játszottam. Az egyik este ültünk a büfében, beszélgettünk, és Zaki felvetette, hogy kellene egy előadást csinálnunk Sinatráról. Megvallom őszintén, először kissé furcsállottam az ötletet. Nagyon távolinak éreztem magamtól Sinatra világát. Aztán Zaki elkezdett mesélni az életéről, és egyre több hasonlóság sejlett fel. Idővel rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok kapcsolódási pont van ez életünkben, és ezek a párhuzamosságok kezdtek meggyőzni arról, hogy jó lenne megcsinálni a monodrámát. Én hiszek a csodákban, abban, hogy a Jóisten a csodákon keresztül megmutatkozik. Amikor megkaptam a szövegkönyvet, és azt olvastam benne, hogy „harmincnyolc éves voltam ekkor, majd tíz éve házas, két nagyobb és egy újszülött gyermek apja”, és az én életem is pontosan itt tartott, akkor azt mondtam: ez olyasfajta találkozási pont a kettőnk, mármint Sinatra és az én élettörténetemben, ami nyilvánvalóan nem lehet véletlen. Azóta az életem szerves részévé vált ez a monodráma.

– Már a Győri Nemzeti Színház igazgatójaként eljátszotta Dér András Mindenkinek mindene című, Boldog Apor Vilmos győri megyéspüspökről szóló drámájának címszerepét. 1945. nagypéntekén részeg orosz katonák törtek be a győri püspökvárba, és el akarták hurcolni a pincében tartózkodó asszonyokat és lányokat. A főpásztor megvédte őket, mire az egyik katona háromszor rálőtt. Apor Vilmos húsvéthétfőn hajnalban elhunyt. Az Ön alakításában egy rendkívül sokszínű személyiség képe rajzolódik ki előttünk: szelíd, van humora is, de nagyon határozott és kemény is tud lenni, például amikor fellép a zsidóüldözés ellen.

– Itt is abból indultam ki, hogy nem Boldog Apor Vilmost, a leendő szentet kell megjelenítenem a színpadon, hanem az embert, akinek nagy volt az igazságérzete, és egész életén át egyszer sem engedett ebből. Mindig a gyengék, a kiszolgáltatottak mellé állt, és próbált igazságos lenni ezekben a nehéz helyzetekben, ember maradni az embertelenségben. Valóban kiváló humor jellemezte, és ezt igyekeztünk is minél több helyütt belecsempészni az előadásba. A zsidóüldözések idején viszont egyértelműen megkeményedett a közéleti dolgokhoz való hozzáállása. Ahol ilyen égbekiáltó bűnök történnek, ott elfogynak a cizellált kifejezések, csak a nagyon markáns szembenállás marad. Egy ilyen személyiség megformálásakor a színész megpróbál minél több színt és emberi gesztust felmutatni a szerepben.

– A darab nagy erénye, hogy túl a fikción, hitelesen mutatja be Apor Vilmost olyannak, amilyen az életben is volt: papi hivatása kezdetétől kiállt a szegények, az elesettek mellett. Mondhatnánk azt is: a személyiségéből egyenesen következett, hogy vészhelyzetben mártír vagy vértanú lesz, mert nem volt hajlandó engedményeket tenni, ha tetszik: inkább engedelmeskedett Istennek, mint az embernek.

– Ez így van, a jelleme meghatározta a sorsát. A hitén túl egész életében egyetlen dolog érdekelte: mit tehet a közösségért? Már-már zavarba ejtő az élete. Volt egy időszak a szerep tanulásakor, amikor azt mondtam: ne hülyéskedjünk, tényleg nem volt hibája? Valóban mindig a gyengéket igyekezett segíteni? És valóban, ez így történt. Az egyetlen gyenge pontja talán az volt, és ezt ő is felrótta magának, hogy hirtelen nagy haragra tudott gerjedni a legszeretettebb emberek gyarlóságait látva. Hihetetlenül izgalmas személyiség volt Apor Vilmos, akinek a sorsa bele volt kódolva a cselekedeteibe.

– A Petőfi 200 emlékév alkalmából a Győri Nemzeti Színház vígoperát ad elő, amely a költőnek A helység kalapácsa című elbeszélő költeményéből íródott. Beszélne erről?

– Az előadás a Győri Nemzeti Színház és a Coopera közös vállalása. A zeneszerző Kovács Adrián. Részt vesz az előadásban a zenekarunk, az énekkarunk, és a színházunkból többen is éneklünk a darabban. Június 30-án volt a sajtónyilvános házi főpróba. A győri ősbemutatót szeptember 15-ére tervezzük, a díszbemutató pedig novemberben lesz a Nemzeti Színházban. Az előadás alkotógárdája teljes egészében győri. A librettót színházunk vezető dramaturgja, Bereczki Ágota írta, a rendező a művészeti vezetőnk, Zakariás Zalán. A díszleteket Csiki Csaba díszlettervezőnk, a jelmezeket Cs. Kiss Zsuzsanna jelmeztervezőnk tervezte, valamennyi a kiváló műhelyünkben készül el. A zenei vezető pedig a zeneigazgatónk, Silló István. Az operát a következő évadban elvisszük Debrecenbe, jövőre pedig a legnagyobb szabadtéri színpadokra is. Hitem szerint olyan darab született, amely évek múlva is érvényes lesz, és jó néhány újabb rendezést fog még megélni.

– Miért éppen A helység kalapácsát mutatják be Petőfitől? Bizonyára sokan emlékeznek még az 1965-ben Zsurzs Éva rendezésében készült legendás tévéjátékra.

– A mű adta magát. Szerettünk volna egy vígoperát, és Petőfi elbeszélő költeménye tökéletesen alkalmas erre. Bereczki Ágota egészen kiváló librettót írt; nem csak A helység kalapácsából valók a szövegtestek, Petőfi számos költeményéből kerültek bele sorok. Ez a darab tele van élettel, derűvel, jól illik hozzá a vígopera műfaja.

– Milyen a színházideálja? Mert az egyértelmű, hogy a próza és a zene egyformán fontos Önnek.

– Mindenevő vagyok a színházban, és gourmet minden műfajban. Nem bírja a természetem a középszerűséget, a félprofi dolgokat. Néhai osztályfőnököm, Kerényi Imre mondta egyszer ironikusan: „Légy profi, mint Kerényi Imre!” Valóban profinak kell lenni, elegánsnak, úriembernek.

Ebben a furcsán változó világban, ahol az értékek relativizálódnak és transzformálódnak, nem tehetjük meg, hogy nem a legmagasabb színvonalon teljesítünk.

Nem vagyok hajlandó megalkudni holmi rövid távú, csip-csup dolgokért. Tűzön-vízen keresztül küzdeni fogok az érvényes és jó színházért. A Jóistentől kapunk egy tehetséget, és onnantól kezdve a mi dolgunk, hogyan használjuk azt.    

Szerző: Bodnár Dániel

Fotós: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 13-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.