Mindszenty Józsefre és az 1956-os forradalomra emlékeztek a bécsi Pázmáneumban október 23-án

Az eseményen jelen volt Szilágyiné Bátorfi Edit, Magyarország ausztriai nagykövete. Közreműködött Kovács Gergely okleveles posztulátor, a Mindszenty Alapítvány képviselője és Török Máté „verséneklő”, a Misztrál együttes alapító tagja; a kántori szolgálatot Pálmai Árpád egyházzenész látta el.

A program 18 órakor szentmisével kezdődött, amelyet Varga János rektor mutatott be a Collegium Pazmanianum kápolnájában.

Prédikációjában felidézte Kapisztrán Szent János alakját, majd Ábrahám és Mária hitéről szólt, amelynek lényege, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Arról a hitről, amely nagyjainkra, így az előző napokban ünnepelt IV. Károlyra, Szent II. János Pál pápára, valamint Isten szolgájára, Mindszenty József bíborosra is jellemző volt. Ők modern vértanúk voltak, szenvedésükkel, életáldozatukkal tanúskodnak hitünkről – emelte ki Varga János. – Mindszenty József Krisztusért és értünk szenvedett. Prímás volt, első, mert őt választotta az Úr népe vezetőjének, de utolsó lett, megalázott, és éppen ebben és ezáltal vezet minket, így jár az élen.

A forradalom és szabadságharc céljai, valamint Mindszenty bíboros alakja összeforrnak. A Gondviselés kegyelme hogy itt, a Pázmáneumban egy napon emlékezhetünk rájuk – tette hozzá a rektor.

A szentmise után Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszony, Habsburg Lotharingiai Mihály főherceg, az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége nevében Sass Judit; a társszervező, a bécsi Kaláka Club elnöke, Wurst Erzsébet, valamint a Pázmáneum nevében két egyetemista, Kertész Ágota és Balogh Áron megkoszorúzták Mindszenty József emléktábláját az épület homlokzatán.

Ünnepi beszédében Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszony rámutatott: Mindszenty bíboros élete is abban a biztos hitben telt el, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen. „Életének utolsó három és fél évét töltötte itt, a Pázmáneumban. Két diktatúra vetette őt börtönbe, mert a rábízott nyájra vigyázott. Őértük harcolt, őértük küzdött imáival, munkásságával. Az eladott egyházi birtokokból származó bevételekből létesített iskolákat és plébániákat országszerte.

A kommunista rezsim ezeket az iskolákat államosította, mert úgy gondolta, hogy hit nélkül egyszerűbb az emberekkel. Ha nincs hit, akkor bármit meg lehet magyarázni, bármit el lehet mondani…

Azzal viszont nem számolt a rezsim, hogy vannak, akik a Szentlélek munkáját segítik, ilyen volt Mindszenty bíboros is. Fáradhatatlanul dolgozott és munkálkodott azon, hogy a hit megmaradjon Magyarországon, és sosem adta fel a reményt, hogy a szabadság visszatér, és az a rezsim véget ér. Sajnos ezt nem érhette meg, életének utolsó évei itt zajlottak le, Bécsben, és sohasem hagyta abba a munkát. (…) Végig dolgozott a számára megadott lehetőségek között. Ez számunkra is mértékadó. Bécsi évei során arra koncentrált, hogy a világ minden részére elszóródott magyarokat és magyar közösségeket támogassa, táplálja bennük a lelket, hogy bízzanak tovább abban, hogy egyszer lesz lehetőség újra Magyarországon élniük. Szerencsére ez később megadatott. Ennek a hatalmas fordulatnak az eredete 1956, a változás, amelynek ma már mindannyian boldog részesei lehetünk. Nem egyszerű ma sem az életünk. Számos kihívással kell szembenéznünk. De abból a munkásságból, amit Mindszenty elénk tár, mindannyian büszkén meríthetünk. Vegyük példának, és emlékezzünk rá.”

A program a díszteremben folytatódott Kovács Gergely posztulátor előadásával Mindszenty bíboros egyéniségéről, családi hátteréről, neveltetéséről.

Az előadó kiemelte, hogy a bíboros mindig szabadságharcnak nevezte az 1956-os népfelkelést, és többek között az is elhangzott, hogy bár az szubjektív volt, ahogyan az eseményeket Mindszenty bíboros megítélte, mindig tájékozódott, és sosem haraggal, hanem keresztény megbocsátással és főpásztori felelősséggel nyilatkozott, kiszabadítása után is.

Az újpesti nemzetőröknek szóló levelében a hercegprímás így fogalmazott: „Legyetek hűek hazátokhoz, egyházatokhoz és szívében rab főpásztorotokhoz!” A frissen kiszabadult bíboros ugyanis „szívében rab” maradt: Egyházának és a magyar nemzetnek rabja. November 4. után fel volt készülve a halálra, búcsúlevelet is írt édesanyjának. Ezután került tizenöt évre – ma talán érthetőbb kifejezéssel – „karanténba” az amerikai nagykövetségre – idézte fel a posztulátor, hozzátéve, hogy 1956-os kiszabadulása után többen is úgy ítélték meg, hogy „a börtönben szentté lett”, mert az a Mindszenty, aki a hozzá közel állók előtt 1956-ban megjelent, egészen más volt, mint a korábbi ember, s alakja mást jelentett már a nemzet számára is. A bíboros is felismerte: a világ nem ellenség, s amit tehetünk, az egy: imádkozhatunk és engesztelhetünk. Ez vált az ő legnagyobb eszméjévé: hogy erősítse a jót.

Az előadó megemlítette, hogy a diákság körében „fedőnevet” is kapott a hercegprímás, ő lett „MiJó”, azaz Mindszenty József, aki jó. „A jó Mindszenty atya imádkozzon értünk a mennyből” – zárta előadását Kovács Gergely.

Végül Török Máté adott elő az alkalomhoz illő költeményeket, saját megzenésítésében. Elhangzott a Szent István-himnusz, két 1956-os Buda Ferenc-vers, Thándor Márk Megkopott harangszó, Babits Mihály Psychoanalysis christiana, és Zsoltár gyermekhangra című verse, valamint Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának I. része és a Boldogasszony anyánk.

Forrás: Collegium Pazmanianum

Fotó: Czyzyk László

Magyar Kurír