Minket mi tartana egyben? – Önkéntesek segítették az új máltai menekültszálló kialakítását

Az újbudai szállással együtt így több mint száz ember töltheti fűtött, biztonságos helyen az éjszakát, míg továbbutazik, vagy hosszú távú szállást találnak nekik. A szállót önkéntesekkel alakította ki a Máltai Szeretetszolgálat.

Parák Eszter volt ott velük és írta meg történetüket.

A felhívásban ez állt: kilenc órára önkéntes segítséget keresünk a Rimaszombati úti átmeneti szálló berendezésére. Tizenöt önkéntesre volt szükség.

Amikor kicsivel tíz óra után megérkezem, több mint húszan vannak, és szinte minden készen van. A Rimaszombati úti egykori kollégium épületében – melyet a Máltai Szeretetszolgálat hajléktalan emberek krízisszállója céljára szokott használatba kapni a fővárostól – a földszintet és az első két emeletet alakítják ki az ukrajnai háború elől menekülők fogadására. Az önkéntesek Biró Péter máltai intézményvezető irányításával dolgoznak.

A 2–4 fős szobákban már bent vannak az ágyak és a matracok, az adományba kapott párnák, paplanok felhúzva; két asszony egy önkormányzati takarító cégtől az utolsó simításokat végzi a szobákon és a folyosón. Míg szárad a padló, beszélgetünk az önkéntesekkel. A kérdésre, hogy miért vannak itt, egyszerű válasz jön. Élőben lehet követni a háborút a neten, civilek állnak a tankok és puskák előtt. Ha tétlenül nézi az ember, beleőrül, ezért eljöttek néhány órára, és majd hozzák, amire még szükség van. „Ha ennyit meg tudunk tenni, miért ne” – mondják.

Egy asszony azt meséli, az előző hétvégén több mint 600 kilométert tett meg Budapesten belül. Szállásokra vitte az érkezőket, majd másnap tovább az induló járatokhoz. „Így éreztem helyesnek, és megspóroltuk a visszaútra a szervezést” – teszi hozzá. Teljes munkaidős munkája és családja mellett csinálja, mert mint fogalmaz, őt ez pörgeti fel. „Segíteni kell, mást a drog meg az alkohol dob fel, engem az, ha segíthetek” – hangsúlyozza.

„Mennyire furcsa, ki mibe kapaszkodik ebben a helyzetben – kezdi mesélni élményeit. – Volt, aki a gyerekei mellett kutyával és macskával érkezett, de fuvarozott családot papagájjal is. Egy asszonytól megkérdezte, mire lenne szüksége, és ő borotvát kért, hogy rendbe tegye a lábát. Vittem neki és a két lányának is borotvát. Nem tudom, minket mi tartana egyben ilyen helyzetben” – teszi hozzá, és már megy is le a lépcsőn a többiekkel, mert amíg a maradék két szoba kulcsát várják, amelyeket épp másoltat egy önkéntes, addig feladatot keresnek.

A kollégium használaton kívül van – leszámítva a krízisidőszak néhány hónapját –, otthonossá kellene tenni, ha családok jönnek ide. Gyorsan előkerül a söprű, lapát, felmosó, alakul a gyereksarok. Két önkéntes hazaszalad, hoznak szőnyeget, hogy legyen mire letenni a gyerekeket, hadd játsszanak. Az adományok raktározására is találnak helyet.

Biró Péter azt mondja: itt mindent fognak tudni hasznosítani. Meleg ételt, szendvicset, instant levest, konzervet, gyerekjátékot, törölközőt, alsóneműt. Ruhaadományt nem fogadnak, ha szükség lesz valamire, jelzik az erre létrehozott Facebook-csoportban. Vannak hűtők, lesznek mikrohullámú sütők, vízforralók. Ez a szálló – ahogy a szervezet óbudai szállása is – rövid távú tartózkodásra lesz berendezve. Addig maradnak itt az emberek, amíg továbbindulnak más országba vagy hosszú távra találnak nekik szállást.

Zsúfolt a város, lassan érkezik a kulcs. Viszont érkeznek adományok – önkormányzattól, önkéntesektől, összekötve, összerendezve. „Az elsőn lesz az iroda, ott kellene helyet találni nekik” – irányítja a hölgyeket a vezető, míg a férfiakkal bepakolnak az autókból. Közben kinézünk az ablakon. Vagyis kinéznénk, de nem lehet kilátni, ezért többen nekilátnak a hatalmas ablaktáblák lemosásának. „Itt fognak bejönni, legyen szép” – mondják. Ezalatt a dobozokra szép sorban feliratok kerülnek: tányér, pohár, bébiétel, cukor, kávé. Az irodában egymás mellett sorakoznak a pelenkák, méret szerint, a betétek, a nedves törlők. Férfi tisztálkodó szerből kevés van, de majd érkezik.

Egy férfi igen szótlan, utóbb kiderül, azért, mert olasz. Angolul meséli, hogy Budapesten dolgozik, a felesége regisztrálta a segítő csoportokba, de kevés az angol nyelvű tájékoztatás, Google-fordítóval próbálja angolra fordítani a magyart. „Nagyon vicces mondatok jönnek ki” – mondja, de ezt a felhívást megértette, úgyhogy jött. Ágyat szerel, ablakot mos, amit csak kell. Segíteni szeretne.

A piros biléta a szobákhoz, a kék a szolgálati kulcsokhoz, a zöldet adjuk ki – kész a kulcsmásolás, jöhet a rendszerezés és a maradék két szoba berendezése, takarítása. A másik szállóról tudható, a tolmács nagy kincs. Ide is jól jönne majd. A szállón 7 és 23 óra között hat óránként váltják majd egymást a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai, őket egészítik ki önkéntesek.

Alig múlt dél, és minden a helyén. A tér készen áll, most jöhetnek a részletek. Az egykori kollégium portásfülkéjét praktikusan használja ki Biró Péter – járatos az ilyen rendszerek kialakításában, a szomszédban működő hajléktalanellátó intézmény vezetőjeként nem egyszer rakott már össze egy délután alatt krízisszállót, de az mégis kicsit más. Lesznek címkék, törölhető szobacédulák, információs táblák, nyilak és feliratok – magyarul és ukránul.

Az önkéntesek gyakorlatias ötleteket adnak, megoldásokat keresnek és találnak. Van az a mondás, hogy kétszer segít, aki gyorsan segít, de a vezető azt mondja, ez esetben nagyon fontos, hogy jól segítsünk. Nem csak egy estéről van szó. Hosszabb távra kell megtervezni a működést, és arra, hogy az ideérkezők a szállás mellett információt is kaphassanak, biztonságban és nyugalomban érezhessék magukat. Fel kell készülni.

Hamarosan 36 fő számára készen fog állni a szálló. A szobák pótágyazhatók – és ez nemcsak jól hangzik, de igaz is, ha szükséges, további férőhelyeket alakít ki a Máltai Szeretetszolgálat.

Szöveg: Parák Eszter

Forrás és fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Magyar Kurír