Mint ámuló angyal – Az 1917 című filmről

A moziba beülve így azt sem tudtam, hogy az Oscar-díjas brit rendező alkotása olyan, mintha vágás nélkül forgatták volna.

I. világháború, 1917. április 6., nyugati front, valahol a Hindenburg-vonalnál. A németek látszólag visszavonultak, ám Erinmore tábornok (Colin Firth) szerint ez csupán csapda. Ezért kell két katonának azonnal eljuttatnia egy támadást lefújó parancsot MacKenzie ezredeshez (Benedict Cumberbatch). Ha Schofield és Blake őrvezető (George MacKay és Dean-Charles Chapman) küldetése kudarcot vall, akkor „vérfürdő lesz, odavész ezerhatszáz ember, köztük Blake bátyja is”. 

A parancs átvétele után a két katona azonnal nekiiramodik, mi pedig együtt rohanunk velük, bárhova mennek is. S miközben ők bátran törnek előre a senki földjén, mi, nézők egyre inkább úgy érezhetjük – egy darabig mindenképpen –, hogy magunk is részt veszünk az eseményekben. A kamera – az operatőr Roger Deakins volt – a lövészárokból ki-, majd újra beugrik – szorosan követve hőseinket. A filmet nézve lassanként kezdett tudatosulni bennem, hogy ez bizony egy káprázatos technikával készült mozi. Olyannyira, hogy egyszer csak azon kaptam magam, sok esetben nem is az eseményekre figyelek, hanem azon töröm a fejem, hogyan csinálták.

A film díszlete kifogástalan, ez azért is nagy teljesítmény, mert lövészárokról lévén szó, a nagy részét kilométereken keresztül kellett kiásni. A halottak és az elhullott állatok is – bocsánat a kifejezésért – élethűek, nem beszélve a lerombolt városról. A különleges kivitelezéssel párosulva mindez kivételes moziélményt nyújthatna, ám furcsa módon a végén mégis marad bennünk némi csalódottság. Nem teljesen világos ugyanis, hogy a rendező mit akart elérni ezzel a filmmel. Egy háborút egyetlen napba sűríteni nyilvánvalóan lehetetlen akkor, ha éppen csataszünet van. Hiányzik a filmből az első világégés egyik fontos jellemzője, a folyamatos ágyútűz. A gyilkos szuronyrohamból csak ízelítőt kapunk, de ez sem olyan, mint egy több tízezer emberrel végrehajtott támadás. A filmet nézve egyre inkább elbizonytalanodunk: most egy hiperrealista alkotást látunk, vagy egy sajátos – történet nélküli – balladát. 

Ha jobban belegondolunk, egyiket sem. Ennél a filmnél ugyanis tényleg az egyedülálló látásmód a lényeg. A vágásnélküliség illúziója miatt azt hihetnénk, hogy az ábrázolni kívánt valósághoz fogunk közelebb kerülni, de ez tulajdonképpen nem igaz. Együtt mozgunk a katonákkal, ám gyakran olyan perspektívából látjuk az eseményeket, ami a legkevésbé sem valódi. Az állandó kameramozgás miatt úgy érezzük, mintha kíváncsi angyal módjára repkednénk a katonák körül.

Évtizedek óta tapasztalhatjuk azt a folyamatot, hogy az alkotók szeretnének egyre jobban behúzni bennünket a film világába. A szereplőkkel való azonosulást sokszor váltja fel a majdnem közvetlen jelenlét. Az 1917 esetében azonban megmaradunk ámuló nézőnek. 

Fotó: Imdb.com

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. február 9-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.