Mintha ólomfalak között élt volna – Tihanyi Lajos életmű-kiállítása a Nemzeti Galériában

Addig mindössze fekete-fehér reprodukciókon keresztül találkozhatott képeivel a hazai közönség. De erről majd később.

Fogyatékosággal élni nem könnyű. Tihanyi Lajos tizenegy éves korában agyhártyagyulladás következtében elvesztette a hallását. Süketsége miatt a hangja eltorzult, akadozva beszélt, szájról olvasott. Elképzelhetjük, milyen nehezen kommunikálhatott az emberekkel. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy hihetetlenül magas művészetet hozzon létre. A rangos szakmai körökkel, még külföldön is, mindig megtalálta és a legtöbb esetben haláláig meg is tartotta a kapcsolatot.

Déry Tibor úgy emlékezett egy vele készült interjúban, hogy fárasztó volt hallgatni és rendkívül nehezen lehetett megérteni Tihanyi beszédét. Kassák Lajos pedig ezt írta: „Mintha ólomfalak között élt volna, nem hallott semmit a világ zajából. Csakúgy nem érzékelte a madarak énekét, mint az emberek kétértelmű fecsegését vagy az ágyúk rémületet keltő dörejeit. Szegényebb és tragikusabb figura volt nálunknál, de ugyanakkor gazdagabb és boldogabb is.”

Az indulás, a családi környezet, a neveltetés meghatározó az ember életében, Tihanyi Lajos esetében is az volt. A művész fiatalkorát látványosan idézték meg a múzeum munkatársai azzal, hogy egy egész kávéházat rendeztek be a kiállítótérben.

Két szép, aranyszínűre festett Thonet-széket láthatunk kör alakú márványasztallal, rajta ezüstözött alpakka tálcán kanalak és két kávéspohár. Az installáció hátterében egy hatalmas poszteren hamisítatlan századfordulós hangulatú kávéházbelső elevenedik meg. Ez volt a pesti Balaton kávéház, amely a Rákóczi út 17. szám alatt működött, a nyolcadik kerületben. Tihanyi Lajos édesapja, (Titelbaum) Tihanyi József a városligeti Weingruber vendéglő főpincéreként figyelt fel a Kerepesi út (később Rákóczi út) sarki telkén épülő házra. Kibérelte a földszintjét, és hozzákezdett egy kávéház kialakításához, azzal az ambícióval, hogy a berendezés túlszárnyalja majd a közelben lévő New York kávéházét is. Ezért valóban igényesen alakították ki a Balaton kávéházat. Az elegáns belső térbe modern forgóajtón át lehetett betérni az utcáról. Az oszlopos terem előterében székek és asztalok sorakoztak, a mennyezetről díszes csillárok függtek, a falakat fehér Zsolnay-majolika borította a csempéken kék és zöld színben pompázó balatoni jelenetekkel. A Balaton kávéház 1894. május 20-án, déli tizenkét órakor nyitotta meg kapuit a vendégek előtt. Az üzletvezető, Tihanyi József este héttől éjjel hajnali háromig maga is részt vett a kávéház társasági életében.

„A politikai élet fóruma, az irodalmi világ központja és az újságírás találkozóhelye majdnem negyedszázadon át a Balaton kávéház volt” – írta Róna Lajos. Az újságírók és a képviselők két hosszú asztalnál ültek, a középre helyezett nagy kerek asztalnál folytak a közös beszélgetések. Tihanyi József 1918-ban bekövetkezett halála után özvegye vezette az üzletet, majd Tihanyi Lajos ügyvéd fivére, Ernő lett az ügyvezető. Az 1948-as államosítással aztán végleg bezárt a Balaton kávéház.

Ebben a művelt szellemi környezetben élte tehát gyerekkorát a kávéház tulajdonosának fia, Tihanyi Lajos. Betegsége miatt megtanult szájról olvasni, s kissé groteszk, gunyoros stílusával a művésztársaságok kedvelt figurája lett. A vidám fiatalember a kortársak szerint viccelődő, humoros karakterének köszönhetően a nők kedvence volt.

Tihanyi Lajosról nem mondhatjuk el, mint ahogy más művészekről szoktuk, hogy a kor nagy mesterei közül egyik vagy másik, például Székely Bertalan tanítványa lett volna. Nem járt a Képzőművészeti Főiskolára Budapesten, és a külföldi akadémiákat sem látogatta, mint akkoriban sokan. Tulajdonképpen autodidaktaként fejlesztette magát, így alakította ki festői stílusát és különösen egyéni rajzmodorát. Igyekezett tanulni a kortársaitól, és az ismereteket a maga kifejezésmódjává formálta.

Fiatalon Nagybányán festőkkel, írókkal barátkozott, a korszak értelmiségi köreiben mozgott. Az 1900-as évek első évtizedeinek művészeti stílusaihoz kapcsolódott. Ismerte a berlini és a párizsi avantgárd művészet jeles képviselőit. Tihanyi Lajos a modern magyar művészet jelentős képviselője volt, eleinte expresszionista, később, élete vége felé pedig absztrakt képeket festett. Alkotásai erőteljesek, dekoratívak, mindenképpen figyelemre méltók.

Ha megnézzük a Nemzeti Galéria kiállításán a Nagybányai főtér és piac című, 1908-ban festett képét, láthatjuk, hogy szinte csak a kompozíció összhangja érdekelte, bátran párosította az élénk színeket: a vad lilákat, zöldeket, sárgákat, az erős vöröseket, kékeket és rózsaszíneket. Minden művészi megnyilvánulásában konvencióktól mentes, szabad gondolkodás érvényesült. Ugyanezt a festői megközelítést figyelhetjük meg a Virágos cserepes csendélet (1909) című képén is.

Tihanyi Lajos talán legismertebb műve az 1912-ben festett önarcképe, amely Bölöni György hagyatékából került a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonába 1962-ben, vásárlás útján. Igazi kubista kép. Tihanyi kisebb-nagyobb síkokra bontotta fel a látottakat, nem feledkezve meg a személyiségjegyeiről és érzelmi állapotáról sem.

A kiállítást gazdag fotóanyag kíséri, és korabeli amatőrfilmeken mozgásban is láthatjuk a művészt, egyedül és társaságban egyaránt. Mozgófilmen megelevenedik előttünk a századelő Párizsa és Berlinje is, színesben.

Tihanyi életrajzához hozzátartozik, hogy csatlakozott a Nyolcak művészcsoporthoz, és velük együtt ki is állíthatott az 1910-es években. A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) a szakmai továbblépés lehetőségét kínálta számára. Itt ismerte meg azokat a fiatal festőket, akik Kernstok Károly vezetésével a már említett Nyolcak csoportját alkották. Cézanne festészete jelentette számukra az igazodási pontot, a látvány naturális megragadása helyett a műalkotások autonóm törvényszerűségeire figyeltek. Az aktos kompozíciók és a lovas jelenetek mellett a csendéletfestés érdekelte őket. Tihanyi főleg Berény Róberttel és Pór Bertalannal barátkozott, a nagybányai művészkolóniától eltávolodva a budapesti értelmiség nagy formátumú egyéniségei kerültek a látókörébe. Formabontó aktábrázolásaival és tájképeivel felkeltette a sajtó érdeklődését is.

A hazai értelmiség jeles képviselőiről festett portrésorozatával kirobbanó sikert aratott. A mostani kiállításon is megnézhetjük portrérajzait, láthatjuk Ady Endre, Tersánszky Józsi Jenő, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső arcképeit. Semmiképpen sem mondhatjuk, hogy szépek volnának ezek a rajzok, sőt, Tihanyi mintha kifejezetten a markáns vagy éppen a csúnya vonásokat kereste volna modelljein. Jó példa erre a Kassák Lajosról festett portréja, vagy akár a Fenyő Miksa gyerekeiről készített arcképek, melyeken az egykedvű fiúk inkább koravén felnőtteknek tűnnek. Cecile Harphan portréja sem a szépségéről híres: a végtelenül kiszögletesített arcvonások, a kissé őrültnek ható tekintet nem teszi vonzóvá a hölgyet, nyilván nem is ez volt Tihanyi célja. Mindezek ellenére azt mondhatjuk, éppen ezek a ceruza portrérajzai a legismertebb alkotásai a közönség körében. (Tegyük hozzá, például Egon Schiele festményeit és rajzait sem mindig a szépségük miatt szeretjük, mégis a művészettörténet megkerülhetetlen alkotásai.) 

Tihanyi Lajos 1938-ban Párizsban hunyt el, miután kiújult gyermekkori agyhártyagyulladása. Tragikus halála után franciaországi barátai, Brassaï, Marton Ervin és Jacques de la Frégonnière Bölöni Györggyel együtt intézték a temetését. Tihanyi holttestét 1938. június 16-án hamvasztották el a Père-Lachaise temető krematóriumában. A festő műterméből barátai menekítették ki hátrahagyott műveit és személyes tárgyait. Elosztották egymás között a hagyatéki anyagot, és közel harminc éven át, a második világháború vészterhes éveiben is megőrizték, egyben tartották az életművet. Halálának huszonötödik évfordulójára emlékkiállítást terveztek a francia fővárosban. Mindvégig úgy gondolták, hogy a Tihanyi-hagyatéknak a magyar állam tulajdonába kell kerülnie. Az 1960-as évek elejétől keresték a kapcsolatot a magyar nagykövetséggel és a Párizsi Magyar Intézet munkatársaival. Molnár Géza író, kulturális attasé indította el az ügyintézést. Az intézet akkoriban egy párizsi bérházban működött, ott helyezték letétbe a több száz tételből álló hagyatékot, majd később gyűjtőkamionnal Budapestre szállították. A hatalmas anyag tizenöt ládába csomagolva, épségben hazakerült. A személyes tárgyak a kamionsofőr ülése alá rejtve tették meg az utat. Az illegálisan érkezett „csomag” tartalma, filmek, fotók, levelek a Nemzeti Galéria adattárába kerültek.

A Magyar Nemzeti Galériában 1973 tavaszán Tihanyi Lajos-emlékkiállítás nyílt, s ezzel lezárult a párizsi hagyaték hazakerülésének közel egy évtizeden át tartó kálváriája. Újjászületett a teljes életmű, kutathatóvá vált egy fajsúlyos művészpálya – tudhattuk meg mindezt a tárlaton.

A rendkívül nagyszabású, igényesen megrendezett kiállítás kurátora Gergely Mariann volt, a látványtervet Varga Csaba készítette. Ők és munkatársaik is kiváló munkát végeztek, az érdeklődő közönség örömére.  

Tihanyi Lajos életmű-kiállítása február 15-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galéria földszinti kiállítóterében.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.