Mire jó a háború? – A Fordulópont című sorozatról

E kérdésekre nehéz válaszolni, ám az biztos, hogy a múlt iránti érdeklődés posztmodern korunkban sem lankadt. Legalábbis erre utal az a számtalan történelmi tárgyú dokumentumfilm, melyet a különböző csatornák időről időre a műsorukra tűznek. Ám ha jobban belemerülünk ezekbe, lelkesültségünk hamar alábbhagy, hiszen e filmek színvonala meglehetősen alacsony, hangvételük pedig didaktikus: egy előre megszabott irányba akarják állítani a tisztelt publikum figyelmét és elméjét. Üdítő kivétel a Fordulópont című sorozat, amelynek első évada (2021) a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadás körülményeit vizsgálta. A második az atombomba és a hidegháború történetét dolgozta fel (2024), míg a következő a vietnámi háborúval foglalkozott. Az alábbiakban e két utóbbit vesszük górcső alá.

A hidegháború valamennyi kontinensen jelen volt, és gyakorlatilag minden országot érintett. De hogyan lehet egy háború hideg? Miért nem váltott át forróba, miért nem vezetett valódi katonai összecsapáshoz? Kik voltak a szemben álló felek? A régebb óta fiatalok még emlékeznek rá: az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezette katonai-politikai csoportok azért nem támadták meg egymást közvetlenül, mert mind a két oldal olyan fegyverekkel rendelkezett, melyek bevetése „elhozta volna az apokalipszist”. A hidegháborúnak három fontos jellemzője volt: a kibékíthetetlen ideológiai szembenállás, az atomháborúra való készülődés és a fegyverkezési verseny.

Az atombomba sztoriját láthattuk Christopher Nolan Oppenheimer című filmjében, de természetesen itt is felvázolják a legfontosabbakat. Az atombomba bevetése nem csak a második világháború végét hozta el valamiképp, a hidegháborús időszak kezdetének is nevezhető. Van, aki szerint az amerikaiak súlyos morális kérdéseket felvető akciója legalább annyira szólt a Szovjetuniónak, mint Japánnak. Már 1945-ben, de még a második világháború vége előtt került sor a jaltai és a potsdami konferenciára, melyek során felosztották Európát a győztes felek között. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista Szovjetunió nem fogja elhagyni az általa „felszabadított” országokat, mivel egész Kelet-Európát amolyan felvonulási területnek tekintette. Így került szembe egymással a „szabad világ” és a „béketábor”.

Európa keleti felében az egyik totalitárius, diktatórikus rendszert felváltotta egy másik. Az utóbbi években született történelmi dokumentumfilm-sorozatok leginkább a náci Németország viselt dolgait tárják elénk. A kommunista diktatúrákkal kevesebbet foglalkoznak, ami csupán részben köszönhető annak, hogy az utóbbiakat nemcsak saját állampolgáraik, de a képek és a filmfelvételek sem hagyhatták el egykönnyen. A Fordulópont sorozat erénye, hogy kendőzetlenül beszél a sztálini terrorról – a tisztogatásoknak nevezett tömeges kivégzésekről, a több millió áldozatot követelő éhínségről –, népirtásnak nevezve mindazt, amit a diktátor tett.

Miután a szovjetek is végrehajtották a maguk kísérleti atomrobbantását, a nyugatiakban felmerült a kínzó kérdés: Honnan szerezték meg a szükséges tudást? Az vitathatatlan, hogy a szovjeteknek dolgozó kémek bizonyos titkokat átadtak megbízóiknak, vagyis az Amerikában elhatalmasodó félelemnek volt alapja. Az ötvenes években, a Joseph McCarthy szenátorról elhíresült korszakban mindenhol kémeket kerestek, minden kommunistára potenciális szovjet ügynökként tekintettek. A sorozatban az is elhangzik, hogy a nagy gazdasági világválság hatásai miatt Amerikában is sokan fordultak az utópisztikus kommunista eszme felé, bár az is igaz, hogy gyakorlatilag semmit sem tudtak a szovjet típusú rendszerek működéséről: a terrorról, az elnyomásról és a súlyos gazdasági problémákról.

A sorozatban kitérnek Nyugat-Berlin blokádjára, a NATO és a Varsói Szerződés létrejöttére éppúgy, mint a berlini fal felépítésére. A hatvanas években már a Japán ellen bevetett bombáknál nagyságrendekkel pusztítóbb termonukleáris fegyvereket is hadrendbe állítottak a szemben álló felek. Sajátos szakértőként az a Daniel Ellsberg is megszólal a filmben, aki 1971-ben nyilvánosságra hozta a vietnámi háborúval kapcsolatos szigorúan titkos Pentagon-iratokat. Állítása szerint a szovjeteknek egy ideig sikerült elhitetniük az amerikaiakkal, hogy sok atombombájuk van, ám amint kiderült, hogy ez nem igaz, az amerikaiak félelme alaptalanná vált. A sorozat maga cáfol rá erre, hiszen megtudjuk: a nyolcvanas évekre a Szovjetuniónak mintegy másfélszer annyi rakétája volt, mint ellenfelüknek.

Bár számtalan érdekes és fontos esemény történt a hidegháború negyvenöt éve alatt, ezek megismerését rábízom a nézőre. Ehelyett három, ma is érvényes motívumra hívnám fel a figyelmet. Az angliai csatában részt vett pilótákról mondta Winston Churchill, hogy „az emberi konfliktusok történetében még soha nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Nos, a hidegháború rácáfolt erre, hiszen Sztanyiszlav Petrov és Leonard Perroots is azon katonák közé tartozott, akik – józan eszükre és helyzetfelismerő képességükre támaszkodva – helyesen döntöttek, és megakadályozták egy atomháború kitörését. Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter nemzetbiztonsági főtanácsadója 1979 egyik éjszakáján kapott értesítést arról, hogy a szovjetek atomrakétákkal támadják Amerikát. Az már a múlt homályába vész, hogy Brzezinski igazából miért nem ébresztette fel az elnököt, ám az biztos, hogy nem tette, és az is, hogy kiderült, téves riasztás volt.

A másik fontos elem a politikai vezetők közötti bizalom kérdése. Az 1962-es kubai rakétaválság – ekkor is közel voltunk egy világháború kitöréséhez – megoldását is az hozta el, hogy Kennedy és Hruscsov valamilyen szinten megbízott a másikban. Később az amerikai elnökök – Nixon, Ford, Carter – és Brezsnyev közötti találkozók erősítették az enyhülés folyamatát: akit személyesen ismerünk, azzal könnyebben szót értünk. A kritikus 1983-as évben viszont pont a kölcsönös bizalmatlanság miatt volt nagy esélye egy atomkatasztrófának. Érdekes a sorozat egyik felvetése. Eszerint Nicholas Meyer Másnap című, 1983-ban készült filmjét – mely egy atomháború következményeit mutatja be – Ronald Reagan amerikai elnök is látta. Állítólag e filmnek is szerepe volt abban, hogy tárgyalást kezdeményezzen Mihail Gorbacsov szovjet vezetővel. Vajon született-e más műalkotás, amely ilyen nagy mértékben befolyásolta a történelem menetét?

A sorozatot nézve van egy pont, ahol elbizonytalanodunk. Az alkotók szerint a feszültség növekedéséért sokszor az amerikaiak voltak a felelősek. Ha azt nézzük, hogy egy atomháborút kellett elkerülni, akkor valóban jobb a békesség. Ám ha azt is belátjuk, hogy a szovjet blokk népei, polgárai mégiscsak rabságban éltek, akkor a „hamis irenizmus” nem feltétlenül helyes látásmód. Megindító az a rész, amikor a berlini fal leomlását látjuk: egyrészt a kommunista vezetők alkalmatlanságát és korlátolt ostobaságát, másrészt az egyszerű emberek eufórikus örömét. Mert lehet bírálni a korabeli nyugati világot, de mégiscsak ez volt a szabadság földje. És lehet emlegetni a kommunista rendszerek erényeit, ám azok ettől még egytől egyig diktatúrák voltak.

A Szovjetunió végül nagy nehezen összeomlott. Annak ellenére, hogy a Nobel-békedíjjal kitüntetett Mihail Gorbacsov a függetlenségért tüntetők ellen tankokat küldött a balti államokba. George H. W. Bush, az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1992. január 28-án kijelentette: „A kommunizmus kimúlt… Isten kegyelméből Amerika megnyerte a hidegháborút.” Nem hiszem, hogy az utóbbit vitatni lehetne, ám a mondat első fele – látva korunk folyamatait – nem feltétlenül igaz. A hidegháború viszont valóban véget ért. Éppen ezért furcsa, hogy a sorozat minden része az orosz–ukrán háborúval kezdődik, jelezve a hidegháborúval való összefüggést. Ez azonban tévedés, ez a konfliktus ugyanis sokkal inkább a Szovjetunióhoz és a széthullását követő politikai helyzethez kapcsolódik. Ez pedig már egy merőben más történet.

A hidegháború persze nem azt jelentette, hogy a két ellentétes tábor békésen várta, mit hoz a jövő. Számtalan kisebb-nagyobb – ma proxyháborúnak nevezett – fegyveres konfliktusban voltak érdekeltek a szemben álló felek. Délkelet-Ázsiában például a koreai, majd a vietnámi háború szedte az áldozatait. A sorozat harmadik évadából az utóbbi történetét ismerhetjük meg.

Vietnám északi és déli részre történt kettéosztása még a második világháború következménye volt. Az első indokínai háború után az alulmaradt franciák kénytelenek voltak kivonulni az országból, így hozhatta létre 1954-ben a Ho Si Minh vezette Việt Minh északon a Szovjetunió és Kína által támogatott kommunista országrészt Vietnámi Demokratikus Köztársaság néven, míg délen létrejött a nyugatiak – elsősorban az amerikaiak – segítségét élvező Vietnámi Köztársaság. Az északon hatalomra került kommunisták mintegy negyvenezer embert végeztek ki osztály- és politikai alapon, és majd egymillió embernek kellett elmenekülnie az üldöztetés elől. Miután az 1956-ra tervezett országegyesítő népszavazásra nem került sor, a kommunista északiak által támogatott Dél-vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front (Việt Cộng, Vietkong) felkelést robbantott ki a déli területeken.

A demokrata elnököket, leginkább a tragikus sorsú John Fitzgerald Kennedyt általában igen kedvező színben tüntetik fel a filmekben. A sorozat készítői nem rejtik véka alá, hogy az amerikai szerepvállalás kezdete – egyre több és több „tanácsadót” küldtek az óceánon túlra – Kennedy hivatali idejére esett, és még ő volt az elnök, amikor sor került az első fegyveres összecsapásra a Vietkong és az amerikai katonák között. Az őt váltó, szintén demokrata Lyndon B. Johnson elnöksége idején az Egyesült Államok fokozatosan belesodródott a háborúba: a tonkini incidensre – 1964. augusztus 7-én két amerikai rombolót ért feltételezett támadás – reagálva az Amerikai Egyesült Államok sok tízezer harcoló katonát küldött Vietnámba.

A sorozatban nagyon sokan megszólalnak: egykor a déliek vagy az északiak oldalán küzdő vietnámi katonák, szakértők, haditudósítók, amerikai veteránok és egyszerű polgárok is. Őket hallgatva, és a részletgazdag bemutatásnak köszönhetően, mi magunk alakíthatjuk ki a véleményünket, az alkotók nem akarnak ránk kényszeríteni semmilyen álláspontot. A vietnámi háború volt az első, amely beköltözött a nappalikba, amit az emberek, ha nem is élőben, de a tévén keresztül nézhettek. Nagy mennyiségű eredeti anyag állt a sorozat készítőinek rendelkezésére, és ezzel a lehetőséggel éltek is. Láthatjuk, hogyan próbáltak a sajtó munkatársai utánajárni az igazságnak, a helyszínen akár az életük kockáztatása árán. Két összecsapás között megszólaltatták az amerikai katonákat is. A film bemutatja azokat a felvételeket, amelyek leleplezik az elnöki adminisztráció működését. A legmegdöbbentőbb persze az a sok eredeti felvétel, melyeken a háború borzalmai tárulnak elénk – színesben.

Az évek során a főparancsnok, William C. Westmoreland tábornok egyre több katonát kért, azt állítva, hogy már küszöbön a győzelem. Törekvéseit Robert McNamara védelmi miniszter is támogatta. A háború egyre véresebb és véresebb lett, az áldozatok száma pedig az egekbe szökött. Aztán eljött 1968, a fordulópont. Január 30-án, a holdév kezdetén (tết), a legfontosabb vietnámi ünnepen az észak-vietnámi haderő és a Vietkong egyidejű és meglepetésszerű támadást intézett valamennyi nagyobb dél-vietnámi város ellen. S bár a Tết-offenzíva végül a támadók vereségével végződött, mégis ők húztak hasznot belőle. Az Egyesült Államokban ugyanis egyre több háborúellenes tüntetésre került sor. Most már sok tízezer ember vonult az utcára, akikhez a hazatérő veteránok is csatlakoztak. A borzalmakat átélő katonák kérdésére – vajon miért és kiért is harcolunk? – senki nem tudott válaszolni. Ráadásul a radikális szervezetek elhatározták, hogy hazaviszik a háborút: merényleteket, erőszakos akciókat hajtottak végre amerikai földön.

Biztos mindenkinek más jut az eszébe a vietnámi háborúról, nekem elsőre Mỹ Lai ugrik be. Ebben a faluban 1968. március 16-án az amerikai katonák mintegy ötszáz civilt mészároltak le. A sorozat árnyalt képet tár elénk, hiszen az amerikai rémtettek bemutatása mellett szót ejt arról is, hogy a Tết-offenzíva során a Huế-t végül elhagyni kényszerülő kommunisták több ezer civilt és hadifoglyot végeztek ki.

Johnson elsősorban a vietnámi háború elleni tiltakozásoknak köszönhetően nem jelöltette magát újra, így az a republikánus Richard Nixon lett az elnök, aki máig közutálatnak örvend, annak ellenére, hogy végül ő volt az, aki a vietnamizációt szorgalmazta: az amerikaiak kivonása mellett fel akarta készíteni a délieket a hatékonyabb harcra. Otthon és külföldön is élesen elítélték azért, mert kambodzsai és laoszi területeket is bombáztatott. Pedig a kommunista északiak voltak azok, akik e két ország területi integritását éveken át megsértették, amikor a Ho Si Minh-ösvénynek nevezett útvonalon katonákat és felszerelést juttattak Délre.

A hetvenes évek elejére egyre több részlet derült ki az amerikai jelenlétről: a civilek elleni atrocitásokról, a katonák feletteseik ellen elkövetett merényleteiről. A sorozatban megszólaló szakértők szerint belpolitikai szempontból az volt a vietnámi háború legsúlyosabb következménye, hogy általánosan megrendült a bizalom az amerikai vezetésben. Ezzel összefüggésben nemcsak a Nixon-adminisztrációt érheti bírálat, Kennedy és Johnson is folyamatosan titkolózott, ők is félrevezették a közvéleményt a háborúval kapcsolatban.

Végül 1973-ban megkötötték a párizsi békét, magukra hagyva a dél-vietnámiakat. A megállapodás értelmében az észak-vietnámiaknak nem kellett feladniuk a már elfoglalt déli területeket. Miközben az amerikaiakat fokozatosan kivonták, a kommunista vezetésnek esze ágában sem volt betartani a szerződésben foglaltakat, és átfogó támadást indítottak Dél ellen. Nixon lemondása után Gerald Ford lett az elnök, ám hiába kért pénzügyi segítséget a kongresszustól a déliek számára, nem kapott semmit. Ráadásul Graham Martin nagykövet sem állt a helyzet magaslatán, az utolsó pillanatig hitegette a délieket az amerikai segítséggel kapcsolatban. A kommunisták előretörése kaotikus állapotokat eredményezett. A filmben láthatjuk, hogyan menekítették az embereket a USS Kirk fedélzetére, hogyan dobálták be utána a szállítóhelikoptereket a tengerbe, s azt is, hogy miként zuhant le egy vietnámi árvákat evakuáló repülőgép. Végül egymillió ember kényszerült elhagyni Vietnámot. Az északiak elengedték a hadifoglyokat, így az is kiderült, hogy milyen szörnyű körülmények között tartották fogva őket évekig. A kommunisták 1975-ben elfoglalták Saigont is, ezt követően tízezreket zártak átnevelő táborokba, ami valójában „agymosást és rabszolgamunkát” jelentett.

Bár csábító a gondolat, sajnos a részletek szemügyre vételével mégis arra juthatunk, annak ellenére, hogy a történelem folyamatában sok párhuzamra lelhetünk, az újabb és újabb kihívásokra nem kínál megoldást a múlt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs mit tanulnunk. A második évad utolsó részeiben azt mutatják be, hogyan alakult Oroszország sorsa Borisz Jelcin és Vlagyimir Putyin idejében. Az elfogult hangvételtől eltekintve érdekes mindaz, amit látunk, ennek révén jobban megérthetjük egy pusztító és Európa stabilitását is veszélyeztető konfliktus hátterét. A harmadik évadban az egyik szakértő megjegyzi, inkább „Amnéziai Egyesült Államokról” kellene beszélnünk, hiszen az amerikaiaknak egyáltalán nem sikerült levonniuk a vietnámi háború tanulságait. Ezt mutatja az Irak és Afganisztán elleni akciójuk. Vagyis éppen azok – az orosz és az amerikai vezetők – nem tanultak semmit a történelemből, akiktől az egész világ biztonsága függ. A 20. és 21. századi konfliktusokat elemezve legalább azt beláthatnák, hogy a háború nem old meg semmit.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.