Mire jók a multik, és mi az a neoliberalizmus?

– A közgondolkodás szerint a jóléti állam alapjait, amelynek hibáit a bürokráciában, személytelenségben és az állami újraelosztásban neveztük meg, ami miatt az önkéntes szolidaritás csorbát szenved, a kereszténydemokraták rakták le.
– A jóléti államnak sokféle gyökere van, köztük kétségtelenül keresztény ihletésűek is. Amit mi az egyik pozitív példának látunk, és amit számos félreértés övez, az a szociális piacgazdaság elgondolása. A fogalom eredeti jelentése azonban elég távol van attól, ahogyan ma sokan használják, és közel áll a „szabad piacgazdaság” ama definíciójához, ahogyan az a Centesimus Annusban megjelenik. A fogalom maga a második világháború utáni Németországból származik, Ludwig Erhardhoz és Konrad Adenauerhez kötik. Erhard az ordoliberális gazdasági iskolához tartozott, ami nagyon erősen piacgazdaság-párti volt. Õ a szociális jelzőn azt értette, hogy a versenynek kell érvényesülnie és harcolni kell a monopóliumok ellen. Azt gondolta, hogy a piacgazdaság szociális jellege akkor tud megvalósulni, ha érvényesül az együttműködés szabadsága. Pontosan látta, hogy a szegény sorban lévőket a kapitalizmus tudja fölemelni.

A verseny nem a tőke meg a munka, a munkaadó és a munkavállaló közt folyik, hanem munkaadó és munkaadó, munkavállaló és munkavállaló között. A munkaadók, mint vállalkozók pedig akkor sikeresek, ha a termelési tényezőket – tőkét, munkát – a legtermékenyebb módon hasznosítják. Ez a mechanizmus biztosítja hosszú távon, hogy a képességeit mindenki a legjobban kamatoztassa. A világháború utáni kereszténydemokrata Németország ilyen erősen kapitalista állam volt, számos jóléti eleme később jött létre. Legélesebben ez a koncepció állt szemben az azt megelőző, de még ekkor is divatos totalitárius elképzelésekkel.

Azt kijelenteni, hogy azok a keresztények, akik erkölcsileg helyesen cselekedtek, mindig a jóléti állam mellett voltak, legalábbis vitatható. Amit ma a jóléti államról és a piacgazdaságról gondolunk, az olyan történelmi toposzokon alapul, amelyek tarthatatlanok. Például az ipari forradalom idejére szokás tenni az alsó társadalmi rétegek helyzetének romlását, pedig a gazdaságtörténészek egyetértenek abban, hogy az iparosodással radikálisan javultak az ő életkörülményeik is. Csak épp a kapitalizmus láthatóvá tette a különbségeket azzal, hogy megnyílt az út a fölemelkedés felé. Azért vált hirtelen felháborítóvá, hogy sok a nyomorgó szegény, mert míg korábban fel sem merült, hogy lehetne a helyzetükön változtatni, most már lehetőség volt erre.

– Mi az a neoliberalizmus, amit olyannyira ostoroznak mostanában?
– A szó használata mögött nem érzem a caritast, a felebaráti szeretetet, mivel ez egy megbélyegző címke. Nem tudom megmondani, micsoda a neoliberalizmus, mert általában senki nem tartja magát neoliberálisnak, vagy ha igen, akkor mást és mást értenek alatta. Azért nehéz ennek a szónak tartalmat tulajdonítani, mert mindenféle nem tetsző dolog ez alá a címke alá van sűrítve. Nincs olyan közgazdasági iskola, ami így nevezné magát, márpedig célszerű az embereket annak nevezni, aminek ők hívják magukat. Volt ugyanakkor az 1930-50-es években egy kifejezetten keresztény, részben katolikus kezdeményezés, ami a piacgazdaság pártján állt, a politikai szabadság, a jogállamiság feltételeit hangsúlyozta, és neoliberálisnak nevezte magát. Legnevesebb képviselői a svájci Wilhelm Röpke és a német Alexander Rüstow protestánsok voltak, de nagy hatással voltak olyan katolikus gondolkodókra is, mint Joseph Höffner bíboros, aki az Egyház társadalmi tanításának talán legtekintélyesebb képviselője volt a háború utáni Németországban. Már csak e jeles gondolkodók iránti tiszteletből is meggondoltan kellene használnunk a neoliberális jelzőt.

– Rengeteg kritika éri napjainkban a multicégeket.
– A kritika gyökere az lehet, hogy ez a nagyvállalati társasági forma túlságosan is sikeres. És mivel sikeres, ráaggatunk mindenféle kötelezettséget. Ha ilyen nagy vagy és sikeres, vállalj fel társadalmi felelősséget! Ebben a kívánalomban van igazság, de elkövetünk vele egy hibát, mivel nem értjük pontosan, hogyan is működik egy ilyen nagy gazdasági társaság. Egy multicég nem földesúr, hogy gondoskodjon a birtokán élő szegényekről, szabályozza a folyót és utakat építsen. A multinacionális társaság egymással szerződő emberek kiterjedt sokasága. A legritkább esetben van egy nagy gazdag tulajdonosa, hiszen az igazán nagyok főként részvénytársaságok. A multi befektetőkből, menedzserekből és alkalmazottakból áll. Mi ad értelmet egy multi létének? Mi a társadalmi felelőssége? Hogy értelmes, hasznos javakat állítson elő, és hogy segítsen az embereknek talentumaik kibontakoztatásában azáltal, hogy munkát ad nekik. Van tehát társadalmi felelőssége, ha nem is az absztrakt cégnek, de az azt vezető menedzsereknek mindenképp, de az ez. Ha egy ilyen cégtől elvárjuk, hogy jótékonykodjon, az olyan, mintha az orvostól és a tanártól is elsősorban ezt várnánk el, nem pedig azt, hogy gyógyítson, tanítson. Ha látjuk, mi a multi létének az értelme, akkor az is nyilvánvaló lesz, hogy tőle mit várhatunk el. Ez nem jelenti azt, hogy a társaság tagjainak ne lenne személyes felelőssége a jótékonykodás. De ha azt várjuk, hogy a társaság jótékonykodjon, fel kell tennünk a kérdést: milyen jogon teszi ezt a menedzser a részvényesek pénzéből?

– Mire jók a vállalatok és a gyökereik hova vezetnek vissza?
– A vállalatok általában jogi személyiségek. Számos közgazdász és történész szerint az európai kapitalizmus azáltal nyerte el modern formáját, hogy bevezették a gazdaságba a jogi személyiség fogalmát, ami ugyan római jogi gyökerű, de lényegében a középkorban dolgozták ki kánonjogászok, hogy így is segítsék az egyháznak az állammal szembeni önállóságát. A jogi személyiség pedig burkot fon a kezdeményezés – legyen az alapítvány, vállalat, vagy egyházi intézmény – köré, és autonómiát biztosít neki; másrészt a hosszú távú együttműködés kerete. Megjelent magyarul is Ruini bíboros, az olasz püspöki kar volt elnökének egy cikke a vállalat belső logikájáról, amelyben azt mondja, hogy a vállalat belső etikai, erkölcsi logikája a személyiség talentumainak kibontakoztatása. De XII. Piusz is sokat foglalkozott a gazdaság kérdéseivel. Szerinte a vállalat végső soron nem más, mint a hűség és bizalom hosszú távon működő rendszere. Ha ezek hiányoznak, semmilyen együttműködés nem működik jól. Ha egy vezetőben nem bíznak a beosztottai, nem lehet sikeres.

– Mi lenne a teendő ma Magyarországon?
– Kinek? Hangsúlyoznom kell, hogy kifejezetten nem szeretjük azt a „megmondóemberes”, értelmiségi magatartást, amivel előirányozzák a politikusoknak, hogy mi tegyenek. Mindenkinek a saját tudását, helyzetét, állapotát tekintve kell meghoznia a saját döntéseit. Mi maximum szerintünk megfontolandó szempontokat tudunk mások figyelmébe ajánlani. Egy ilyen szempont, hogy az egyéni-családi felelősségvállalás szempontja lebegjen mindig a szemünk előtt – például a hitelezés szabályozásakor. Az egyéni felelősség elaltatása és az abból a feltételezésből való kiindulás, hogy ez emberek úgysem tudnak a saját érdekükben felelős döntést hozni, nem szerencsés feltevés. Így azok a döntések, amelyekkel igyekeznek levenni az emberek válláról a felelősség terhét, azok megint csak nem szerencsések. Szerencsés döntés viszont az, ami növeli a magántulajdon biztonságát nem csak a bűncselekményekkel, hanem a túlzott állami adóztatással-szabályozással szemben is, és nem köti túlságosan gúzsba a tulajdonos kezét. Mindenki szereplője a gazdaságnak, a legtöbben alkalmazottként, kevesebben üzletemberként, menedzserként; fogyasztóként pedig mindenki. Hogy a gazdaság mennyire jól működik, az végső soron az ethosztól, az emberek erkölcsi felfogásától és viselkedésétől függ.

Mike Károly közgazdász 2002-ben végzett a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karán, ahol jelenleg adjunktus a Közszolgálati Tanszéken. Emellett a Széchenyi István Szakkollégium igazgatója, a Kommentár, valamint a Kormányzás, Közpénzügyek, Szabályozás folyóiratok szerkesztője. Egyetemi oktatóként és kutatóként a jog és a politikai intézmények közgazdasági elemzésével foglalkozik. Az Intézet keretében elsősorban a kapitalizmus és kereszténység történeti összefüggéseit, a kapitalizmus ethoszát, valamint a modern közgazdaságtan és a katolikus teológia közötti párbeszéd lehetőségét kutatja.

Az interjú első részét itt, a másodikat pedig itt olvashatják. A II. János Pál Gazdaságetikai Intézet honlapja a http://www.ip2.hu/ címen érhető el.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír