Miről meséljünk? Vajon létezik „rossz” mese?

Erre a kérdésre kereste a választ neves budapesti és erdélyi hozzáértőkkel együtt Kádár Hanga a Romkat erdélyi katolikus hírportálon. Részleteket közlünk az összeállításból.

Bajzáth Mária mesepedagógus, író, oktató: Vannak mára érvényét vesztett történetek

(…) Csodálatos népmeséink mellett számos olyan történet maradt ránk, ami elveszítette érvényességét. Egy olyan világban voltak részei a kultúrának, ahol a nemzetiség- vagy valláscsúfolók, a testi, értelmi vagy beszédfogyatékkal élők kifigurázása a hétköznapok részét képezte. Ez mára szerencsére változóban van, így jó érzésű mesemondók (szülők-pedagógusok) ezeket a történeteket nem mesélik, legfeljebb vitaindítóként és leghamarabb kamaszkorban. Tehát vannak „rossz mesék”, és most csak egy szempontot említettem a sokból. Amikor a mesegyűjteményeimbe válogatom a meséket, a válogatás alapvető szempontjai az életkor, életkori sajátosságok, gyerekeket foglalkoztató témák, kérdések, nyelvi fejlettség, mesék hossza, mesetípusok. Tündérmesét például 4 éves kor előtt nem javasolt mesélni, mert hosszú, sokszereplős, komplex cselekménye van. Ötéves kortól ugyanezért már nélkülözhetetlen, mert a gyerek várja, sőt elvárja mindezt egy történettől. Az óvodás számára az egyik legfontosabb kérdés a „Mi?”, míg a 9-10 évesek nagy kérdése a „Hogyan?”. Így a kötetekben a kicsik számára rengeteg mese szól arról, mi micsoda, történeteket kapnak az emberről, az állatról, a növényekről, a nagyobbak pedig arról kapnak teremtéstörténeteket, hogy hogyan lett mindez. (…)

Sokan azt hiszik, hogy mesefilmet nézni vagy mesét hallgatni a szülőtől vagy nagyszülőtől ugyanazt a hatást, örömélményt jelenti. Az élőszót, a testközelséget, a minőségi időt, az intimitást, az egyéni figyelmet egyetlen technikai eszköz sem tudja pótolni. A film kész képeket ad, a legnagyobb erőforrás, a képzelet filmnézés közben nem dolgozik. A szárnyaló képzeletet a mesehallgatás és olvasás táplálja. A második tévhit, hogy a mese végén a mesét meg kell beszélni, le kell vonni a tanulságot. Pedig dehogy! Nem vonunk és vonhatunk le a mese végén tanulságot, nem magyarázzuk el. A mese üzenetének kibontása ösztönös, intuitív, egyéni, belső folyamat. Ha a tanulság levonásával varázstalanítjuk a mesét, megszakítjuk az elaborációt, azt a folyamatot, amelynek során a mesei üzenet belsővé válhat. A harmadik gyakori tévhit, hogy amikor a gyerek megtanul olvasni, a szülőnek már nem kell mesélni, „mert majd olvas magának”. Ha már olvas a gyerek, a meséléssel töltött közös minőségi idő pótolhatatlanan, felejthetetlen, életre szóló, kapcsolaterősítő élmény.

Kerekes Valéria egyetemi oktató (ELTE Tanító- és Óvóképző Kar): Van, hogy nem is a tartalom, hanem a mesélő hozzáállása a fontos

(…) Úgy vélem, a mesék tartalma sokkal árnyaltabb és személyesebb annál, hogy végletekben gondolkodjunk róla. A mese „jósága” leginkább attól függ, hogy a mesélője milyen kapcsolatban van az adott történettel. Ha valaki nem szeret egy mesét, nem tudja úgy átadni, mintha kedvelné azt. Amennyiben viszont szeretettel mesélünk egy mesét, át tudjuk élni a benne történteket, azonosulni tudunk a szereplőkkel, így a befogadója is nagyobb valószínűséggel kedveli majd. A gyermekek egy adott történet hallgatása közben nem annak tartalmát „elemzik” (sokszor előfordul, hogy a történet felét sem értik), hanem a mesélő érzelmi hozzáállását dekódolják. Nem igazán szerencsés a „legjobb, leghelyesebb mesék” tárát összeállítani. Legfőképpen arra érdemes figyelnünk, hogy szülőként milyen történeteket tudunk szeretetteljesen mesélni a gyermekeinknek. Ezeknek a történeteknek nem is mindig kell írott meséknek lenniük, a gyerekek nagy érdeklődéssel fordulnak a (családi) életmesékhez, azokhoz a történetekhez, amelyek velünk, a nagyszülőikkel, más közeli és távoli rokonaikkal történtek meg.

Bedőházi Beáta mesemondó, mesepedagógus: Óvatosan a „bárgyú” mesékkel

Egyre gyakrabban találkozom azzal a véleménnyel, hogy a mesékből a gyerekek számára ki kell hagyni a szegénységet, a kellemetlenségeket, a fájdalmat, a szomorúságot, a kegyetlenséget, ráér találkozniuk vele, ne predesztináljuk ebbe az irányba a világlátásukat. Több meseszakértő foglalkozott már a kérdéssel, sokukkal egyetértve úgy gondolom, hogy a gyerek könnyebben fog feldolgozni majdani nehézségeket, ha már korábban szimbolikus formában megismerte ezeket. A gyermek csak annyit tud kivenni a mese tartalmából, amilyen szinten éppen van, nincs képük még a csonkításról, így egyáltalán nem borzalmas, amikor levágnak egy testrészt. A népmesék biztonságos keretet adnak, az újakkal szemben a tiszta archetípust mutatják meg, örök értékeket képviselnek. A nehézségek kilúgozása a mesékből megcsonkítja a tanuló elme világképét, eltávolítva olyan elemeket, amelyek a realitás részét képezik, ezáltal egy suta, enyhén bárgyú felnőttet nevelve, aki viszolyog a valóságtól, és ez elől szintetikus környezetekbe menekül, ahol bebástyázza magát elméletek közé, hogy a durvának megítélt valóság ne tudjon betörni a világába.(…)

A gyermekeknek szükségük van arra, hogy megtanulják, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a megbocsátható és mi a megbocsáthatatlanan, ki képes megváltozni és ki nem. Egyszerűen így működik a világ, ilyenek a lakói: ha naivan sárkányt simogatunk, le fogja harapni a kezünket. Abból a pár esetből, amikor a sárkány vegetáriánus, nem érdemes nevelő célzatú anyagot készíteni, vagy annak alakját gondosan fel kell építeni, mint ahogy azt például Csukás István is tette gyönyörűen Süsüvel, hogy ne az archetípust próbálja felülírni.

Pál Anna pedagógus, mesemondó: Ne változtassunk meg mindent önkényesen

(…) Helyzethez, kontextushoz rosszul kiválasztott mese létezik inkább, illetve ugyanígy nem megfelelő helyen, nem megfelelő időben és nem megfelelő módszerekkel elmondott mese. Népmesék és népmesemondás területén a hiányos, lesarkított, súlyosan lerövidített meséket tartom kártékonynak, illetve azt is, ha fontos elemeket emelünk ki a történetből, és önkényesen olyan új elemekkel cseréljük, amiről egyénileg gondoljuk azt, hogy inkább helye van a történetben. Egy olyan műfajt, amit az emberiség évszázadokon keresztül csiszolgatott, magára vette, nem egyik napról a másikra, saját akaratunkból fordítunk ki a keretéből, inkább annak látom helyét, hogy szép lassan csiszolódjon újra és újra a hallgatóság jelzései, befogadása alapján. Semmi esetre se erőltessünk olyan mesét, amit nem érzünk magunkénak, amelyekben nem tudunk önazonosak lenni.

Minél tovább élni kell azzal a lehetőséggel, hogy bátran meséket mondjunk el élőszóban egymásnak, szülő a gyermekének, hiszen pont a kapcsolatteremtéstől fosztjuk meg gyermekeinket akkor, ha egy idő után rábízzuk a képernyőkre a „mesemondó” szerepet, és elvesszük a lehetőséget az aktív és reaktív mesehallgatástól, amikor a gyermek reagálhat, közbeszólhat, kifejezheti érzéseit, beleszólhat egy történetbe, véleményt formálhat. (…)

A teljes összeállítás ITT olvasható.

Forrás: Romkat.ro

Illusztráció: Wikimedia Commons

Magyar Kurír