Mit írna nekem Lisieux-i Szent Teréz? – Személyes hangú beszámoló a budapesti rózsaeső imaestről

Az eseményről Kiss Attila, a Nyolc Boldogság Közösség laikus ágának tagja írt személyes hangvételű beszámolót, Ami a levélből kimaradt, avagy mit írna nekem Lisieux-i Teréz címmel, melyet az alábbiakban szerkesztve közlünk.

Évek óta írogatom a leveleimet kis Teréznek, ahogy az szokás a rózsaeső imaesteken. Megfogalmazom a projektjeimet; számba veszem, mi az, aminek a megvalósulása teljes képtelenség, mégis arra számítok, hogy egy napon bekövetkezik, és mindezt odaadom kedvenc szentünk kezébe, hogy vigye a mennyei Atya elé, hátha akkor mégis lesz belőle valami.

Írás közben elképzelem, ahogy jövőre tanúságot teszek majd arról, mi minden vált valóra, csupa olyasmi, amit teljesen elérhetetlennek hittem. Itt megállok egy pillanatra, és végiggondolom, mi minden valósult meg abból, amit az előző években kis Terézre bíztam. Rájövök, hogy nem sok.

Ha úgy vesszük, még az is, amit úgymond „megadott” Teréz, utólag visszatekintve nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna, vagy éppenséggel pontosan úgy alakult, de kiderült, hogy az nekem egyáltalán nem jó, hogy végső soron a történet nem úgy végződött, hogy azzal én is elégedett lehessek.

Felsóhajtok. Szinte akaratom ellenére kezd el dübörögni bennem a kérdés: mit kellene írnom, kérnem, Teréz, hogy valóban teljesítsd, hogy az úgy valósuljon meg, hogy annak én is örüljek a végén, hogy végső soron olyan elégedett legyek az életemmel, amilyen te voltál, és olyan mély és őszinte szeretet legyen bennem, amilyen benned volt, van?

Mit teszek rosszul? Talán nem jól, nem jót kérek? Bárcsak írnál nekem egy levelet, egy valódit, postán feladottat, a saját kézírásoddal, ahogyan én írom és írtam meg a kívánságaimat, vágyaimat! Bárcsak kapnék tőled útmutatást, személyre szólót, amelyben türelmesen, de határozottan elmagyarázod nekem, mit kell tennem, hogy olyanná váljak, mint te, és engem is úgy szeressen a mennyei Atya, mint téged!

Elgondolkodva hallgatom Gájer László atya tanítását a megtérésedről. Ott vagyok veled azon a karácsony estén, amikor tizennégy éves korodban édesapád – azt gondolva, hogy nem hallod – megkönnyebbültem felsóhajt: már csak az idén kell az ajándékokkal kínlódni, micsoda szerencse!

Magam előtt látom, ahogy felszaladsz a szobádba, könnyes szemmel, és nem tudod összeegyeztetni azt, amit az előbb hallottál, azzal az emberrel, akit a szíved királyának neveztél. Neked, aki édesanya nélkül nőttél fel, és édesapád eddig a lelked minden rezdülésére odafigyelt, nem juthat osztályrészül ilyen gorombaság! Hogyan feltételezheti valaki, hogy teher lennél mások számára?

De te megrázod magad, és azt mondod, csak azért sem fogsz megsértődni. Lemész a karácsonyfához, és mosolyogva kibontod az ajándékokat, mintha már el is felejtetted volna azt, ami épp az imént hangzott el. Talán már nem is fáj, amitől az előbb még szenvedtél?

Nem tudlak követni, Teréz! Hová vezetsz engem? Azt mondod, ez a megtérés? Hogy én is elhagyhatom a gondolataimat, beidegződéseimet, amelyekkel áldozattá teszem magamat, másokat és a körülményeket pedig az életem igazságtalan bíráivá? Miért kéred, hogy én is ezen az úton járjak?

Lépjünk inkább tovább! Mit is akartam írni? Nem tudok figyelni a saját szavaimra, mert a tanítás miatt folyton elkalandozom.

Most Rómában látlak, Teréz, ahogy tizenöt évesen engedélyt kérsz a Szentatyától, hogy beléphess a Kármelbe. Természetesen megadja neked, hiszen egyértelmű, hogy hivatásod van a Kármelbe.

De te honnan veszed ezt a határozottságot és bizonyosságot? Azt mondod, megkérdezted Istent, és ő válaszolt neked? Nekem Isten soha nem válaszol. Nem mintha különösebben meg lennék sértve emiatt, nincs szükségem az élet minden területén mennyei útbaigazításra, de a legnagyobb kérdésekben mégis örülnék neki.

Csodálkozom azon, amit mondasz. Hogy imádkoztál egy halálra ítélt bűnösért, és az a kivégzése előtt megcsókolta a keresztet, és te ezt vetted úgy, hogy Isten meghallgatta az imádat? Ez elbizonytalanít. Őszintén szólva, én eddig úgy képzeltem, hogy Isten ennél, hogy is mondjam, sokkal inkább hozzá méltó módon nyilatkozik meg, mennyei szózattal, olyan hangon, amit sosem hallottam még, és mégis azonnal ismerős, lágy, de határozott, gyengéd, de karakteres; vagy valamilyen rendkívüli eseménnyel, akár csodával, amiből az ember rögtön tudja, hogy na, itt Istennel van dolgom, és nem csak a saját érzéki csalódásaim játszanak velem.

De ilyesmi nem történik az életemben. Amit mondasz, Teréz, arra enged viszont következtetni, hogy Isten valóban cselekszik ebben a világban.

Lehetséges ez? Olyan valószerűtlenül hangzik, hogy inkább megpróbálom összeszedni, milyen kéréseim vannak még hátra. Mindjárt vége a tanításnak, és az elsők között szeretném kivinni a levelemet. Tudom, persze, hogy mindenki számít, de ahol ennyien vagyunk, ott jobb minél előbb sorra kerülni.

Mégis felkapom a fejem a következő kérdésre: milyen legyen a kapcsolatunk Jézussal? Micsoda képtelen hasonlatok hangzanak el! Hogy az ember olyan, mint a kis virág, akit gyökerestül kitépnek a földből, és máshová viszik? Engedjem meg Jézusnak, hogy oda vigyen, ahová ő akar? Jézus valóban kiszakítsana onnan, ahol megpróbálom feltalálni és jól érezni magam, és áthelyezne valami olyan helyre, amely számomra teljesen természetellenes?

A következő hasonlat pedig még inkább megrémít. Azt mondani Jézusnak, hogy „Hadd legyek a te játékszered”, azért mégiscsak túlzás. Pláne azt kívánni, hogy legyek értéktelen labda, amit a gyermek Jézus eldobhat, de a szívére is szoríthat, kedve szerint.

Ki akarja, hogy eldobják, ki akarna kiszolgáltatott lenni? Ezeket tényleg te mondod, Teréz, és hívsz hogy kövesselek a kis úton, hogy ajándékozzam oda magam, és hogy ez a szeretet?

Nem mintha sokat tudnék a szeretetről, de ne haragudj, Teréz, ez az egész nekem olyan meredeken hangzik.

Zavaros gondolataimból a rózsaszirmok hullása ébreszt fel. Félig kész levelem kiesik a kezemből. Hirtelen rádöbbenek, hogy hiszen már válaszoltál nekem, Teréz, írásban, ahogy kértem, az életedből vett példákkal. Elmondtad, miben kellene változnom, és nincs más teendőm, mint követni téged a kis úton, hogy Jézussal új életre támadjak.

Fotó és videóriport (az október 4-i imaestről): Lambert Attila

Magyar Kurír