Mit jelent apának lenni a Biblia szerint? (X.) – Jeremiás

Jeremiás a szenvedő próféta. Ez már a meghívástörténetben elkezdődik. Bármennyire jelentőségteljesek Isten szavai arra vonatkozóan, hogy már a születése előtt kiválasztotta Jeremiást a prófétaságra, és hogy erős ércfallá teszi, amit senki nem tud bevenni, Jeremiást sem ejtették a feje lágyára, látja ő is, hogy mibe csöppen, ha vállalja a küldetést.

Először is: túl fiatal. Ez nem csak illedelmes évődés, hanem súlyos ellenérv. Jeremiás meg sem szólalhat azokon a fórumokon, ahol elvileg egy elfogadott próféta eredményesen hathat a népre az üzenetével. Túl fiatal. A fiataloknak pedig nem szerepük, hogy oktassák az időseket. Egy olyan társadalomban meg pláne nem, ahol a vének nem csak életkori megjelölést takar, hanem egy konkrét csoportot, amely a várost vagy akár az országot érintő kérdésekben jelentős befolyással bír. Már az is megtiszteltetés, ha egy nem megfelelő életkorú egyén belehallgathat ezekbe a tanácskozásokba, nem hogy még okoskodjon is.

Gondoljunk bele, hogyan viszonyulnánk a templomba járáshoz, ha tizennégy évesek hirdetnék az igét.

De ott van az a nehézség is, hogy Jeruzsálem népe ostoba. Amikor Jozija megkezdte a vallási és politikai reformokat, remény nyílt arra, hogy Júda, az egyre gyengülő asszír elnyomásból kiszabadulva Yhwh vezetésével és a babiloni sereget támogatva megvalósítsa Isten régi terveit az egy Isten tiszteletére és az ország vallási megújulására vonatkozóan. (Ne gondoljuk, hogy Júda a Kr. e. 7. században monoteista társadalom volt. Néhányan kezdték megérteni, hogy Yhwh az egyedüli igaz Isten, de ők ritkán voltak többségben, és még ritkábban befolyásos pozíciókban.) Egyiptom azonban nem Babilon-párti. Nekik hasznosabb egy gyenge Asszíria, mint egy erős Babilon, Júda pedig az Asszíriának nyújtandó egyiptomi segítség útjában áll. Jozija megütközik a fáraóval, és meghal.

A király teste még ki sem hűlt, amikor Júdában már veszik is elő az Astarténak bemutatandó sütiáldozathoz a sütiformázót, Baʽalnak a füstölőt, Aserának a fogadalmi ajándékokat. A reform úgy múlik el, mintha soha nem is létezett volna. Istennek pedig elege van. Ekkor tiltja meg először Jeremiásnak, hogy közbenjárjon a népért.

Pedig Jeremiás szereti a népét. Tudja ő is, hogy milyenek, tudja, hogy a változásra vajmi kevés a remény. „Megváltoztathatja-e bőrét a szerecsen, vagy a párduc a tarka szőrét? És ti, vajon tudtok-e ti még jót tenni?” De attól még szereti őket.

Pontosan tudja, milyen sors vár a városra, de a nép nem képes megtérni. Isten nem engedi, hogy Jeremiás közbenjárással elhárítsa a pusztulást, és ráadásul az Egyiptom-barát országvezetés még Babilon-párti agitátornak is tartja, ami az érkező babiloni seregek fényében hazaárulásnak minősül. Szóval nem elég, hogy túl fiatal, nem imádkozhat a népért,  és a város pusztulását kell hirdetnie, még hazaáruló is, amiért kevés híján meg is ölik.

Jeremiás Éli fia. Amikor Dávid halála után Salamon és Adonija trónviszályba keverednek, Joáb és Ebjatár pap Adoniját támogatja. Miután Salamon megszilárdítja a trónt, leszámol Adonijával és Joábbal. Ugyanezt kellene tennie Ebjatárral is, de neki „megkegyelmez”. Életben hagyja, de örökre eltiltja az egész családját az oltárszolgálattól, és Anatotba száműzi. „Így Salamon eltaszította Ebjatárt, hogy ne legyen többé az Úr papja, s beteljesedjék az Úr szava, amellyel Silóban Éli házát megfenyegette.”

Talán még emlékszünk, Pinchász és Hofni miatt Isten kimondja, hogy elveszi Élitől a papságot. Pinchász és Hofni halálának napján Pinchász felesége gyermeket szül, akit Ikabodnak nevez el (1Sám 4,19–21). Később, az 1Sám 14,3-ból értesülünk arról, hogy Achija a pap Saul idején, aki Achitubnak, Ikabod testvérének a fia. Az 1Sám 22,9-ben Doeg, Saul tisztje azt mondja: „Láttam, amint Izáj fia Nobba ment, Achitub fiához, Achimelechhez.” Achimelech Achija. A két név jelentése „bátyám a király”, illetve „bátyám Yhwh”. Mivel azonban Yhwh a király, hiszen a monarchia kezdetén vagyunk, ő pedig rokoni kapcsolatban áll Izraellel (erről is volt már szó, még a sorozat kezdetén), az apa, Achitub pedig stimmel, különösebb nehézség nélkül kitalálható, hogy a két név ugyanazt a személyt jelöli. Amikor Saul megtudja, hogy Nob papjai segítettek Dávidnak, egy híján az összeset megöleti. „Csak Achitub fiának, Achimelechnek egyik fia menekült meg; Ebjatárnak hívták és Dávidhoz menekült.” Így kerül Ebjatár Dávidhoz, akinek hűséges papja lesz, ezért kíméli meg az életét Salamon. De a papi szolgálat gyakorlásától örökre eltiltja, és a földjére, Anatotba száműzi.

Jeremiás könyve pedig ezzel a mondattal kezdődik: Jeremiásnak, Hilkija fiának a szavai, aki abból a papi családból származott, amely a Benjamin földjén levő Anatotban lakott.

Jeremiás emlékszik. Emlékszik Silóra, ahol az átok elhangzott (Jer 7,12; 26,6). Emlékszik az átokra, ami miatt nem járhat közben (7,16; 11,14; 14,11), hiszen az papi feladat, az ő családja pedig el van tiltva.

De emlékszik Sámuelre is (Jer 15,1), az új hajtásra a romokon. Mert amikor Isten megmetszi a fát, mindig van egy új hajtás. És a megmetszett fa kivirul.

Jeremiás élete kudarc. A nép nem tér meg, a város elpusztul, a zsidókat elviszik a babiloni fogságba, Jeremiást a lázadók magukkal hurcolják Egyiptomba. Mintha Isten minden ígérete kitörlődne a történelem lapjairól. Az ígéret földje elveszett, a nép rab, Jeremiás pedig visszakerül a szolgaság földjére, ahonnan Mózessel minden elkezdődött.

És mégis. A zsidóság számára ő „a” próféta. Bár Isten háromszor megtiltja neki, mégis ő „a” közbenjáró.

A nép Jeremiás miatt érti meg, hogy Yhwh nem gyengének bizonyult Mardukkal, Babilon istenével szemben, hanem olyan hatalmas, hogy még a gigászi babiloni birodalom sem több, mint eszköz a kezében, amikor meg akarja büntetni a népét. Jeremiás hordozza Éli átkát az életében, az egész életében, és bár ő maga szépen lassan összeroskad az átok súlya alatt, közben azzá az anyafölddé válik, amiből az új hajtás végül mégis kinő.

Isten egy alkalommal azt parancsolja Jeremiásnak, mondja meg a népnek, hogy mióta kijöttek Egyiptomból, nem hallgattak Isten szavára. Aztán még hozzáteszi, „(é)s ha ezt elmondod is nekik: nem fognak rád hallgatni”. Isten is, Jeremiás is pontosan tudja ezt. Akkor viszont joggal merül fel a kérdés: mégis mi értelme? A válasz pedig ez: „hátha mégis”. Isten nem adja fel. Nem adta fel akkor sem, amikor kimondta az átkot Éli házára.

Bízott abban, hogy egyszer majd „hátha mégis”. És igaza lett. Íme, Jeremiás, Éli fia. A megmetszett fa kivirul.

Szerző: Ádám Miklós

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 4-i számában jelent meg.